A toxikus szülők 7 legfájdalmasabb bűne – Felnőttként is cipeljük a súlyos következményeket

A toxikus szülők tettei csak ritkán látványosak. A külvilág gyakran észre sem veszi a mérgező dinamikát, sőt még a gyerekben sem tudatosul, milyen sérüléseknek van kitéve. Belső alapélménye azonban egy egész életen át kísérheti.

A következmények sokszor csak évtizedekkel később válnak felismerhetővé, amikor a gyerek már maga is felnőtt, kapcsolatban él, dolgozik, döntéseket hoz. Megéli azonban, hogy újra és újra ugyanazokba a belső csapdákba esik, visszatérő félelmek és csalódások kísérik évtizedeken át. Hibáztatja és ostorozza magát, pedig kudarcainak gyökere még gyerekkorában keresendő.

De mégis milyen fájdalmak és miért kísértik ennyi időn át azt, aki toxikus szülő gyermeke? És van-e kiút mindebből felnőttként?

7 súlyos következménye a toxikus szülő-gyerek kapcsolatnak

1. A gyermek még felnőttként sem érzi, hogy joga lenne a létezéshez

A toxikus szülők gyermekéből gyakran válik olyan felnőtt, aki még hatvanévesen is bocsánatkérőn áll pusztán a létezéshez. Igyekszik minél kevésbé kérni, zavarni, helyet foglalni mások életében szó szerint és átvitt értelemben is. Mélyen dolgozik benne az az érzés, hogy ő maga pusztán akkor elfogadható, ha nem okoz gondot másoknak. Az állandó feszültség éveken át elkíséri: mintha mindig „túl sok” lenne másoknak, miközben valójában folyamatosan visszafogja magát.

2. A szeretetet felnőttként is feltételekhez köti

Ha gyerekként a szeretet teljesítmény, viselkedés vagy alkalmazkodás jutalma volt, akkor bizony a felnőtt kapcsolatokban is ez a minta aktiválódik. Az érintett ember gyakran túlzottan adakozó, túlteljesít, túlgondoskodik, belül pedig attól retteg, hogy ezek híján már nem lenne szerethető. Nem véletlen, hogy a toxikus szülők gyermeke sokszor érzelmileg elérhetetlen vagy rideg partnerekhez vonzódik: az ismerős dinamika nyújt számára fájdalmas, mégis otthonos közeget, hiszen a feltétel nélküli szeretet idegen, sőt gyanús élmény számára.

3. Krónikus bűntudattal él, akkor is, ha semmi rosszat nem tett

A bűntudatkeltésben nevelkedett gyerek felnőttként is állandó belső számonkéréssel küzd. Nehéz nemet mondania, nehéz önmagát választania, és ha olykor mégis megteszi, azonnal rossz embernek érzi magát. Ez a bűntudat nem konkrét cselekedethez kötődik, sokkal inkább egyfajta alapállapot: mintha mindig tartozna valamivel, mintha mindig formálnia és javítania kellene magát. Önálló, felnőtt emberként is képes emiatt számos olyan döntést hozni, melyben feladja saját magát.

4. Nem tud egészséges határokat tartani

Aki gyerekként nem tanulhatta meg, hogy határai igenis érvényesek, felnőttként továbbra is bizonytalan marad ebben és kételkedni fog. Egyesek mindent és mindenkit közel- és beengednek, ettől pedig újra meg újra megsérülnek. Mások épp ellenkezőleg: annyira bezárkóznak, hogy senki nem fér hozzájuk közel hozzá igazán. Az intimitás egyszerre vágyott és félelmetes számukra, hiszen a közelség korábban nem biztonságot jelentett, hanem egyet a kiszolgáltatottsággal. 

5. Soha nem érzi magát igazán elég jónak

A rivalizáló, gyermeküket leértékelő szülők súlyos sérüléseket okoznak gyermekük önértékelésében. Felnőttként is hajlamos később gyermekük folyamatosan másokhoz mérni magát, saját sikereit pedig eljelentékteleníteni, semmibe venni. Aki ilyen sérülést hordoz, bármit is ér el, mardossa az érzés, hogy ez még mindig kevés, mások biztosan jobbak, ügyesebbek, szerethetőbbek, mint ő. Az állandó belső hiányérzet gyakran akkor is fennmarad, amikor élete kívülről nagyon is stabilnak, sikeresnek tűnik.

6. Nem bízik a saját érzéseiben és megérzéseiben

Az érzelmi manipuláció és a folyamatos relativizálás egyik legsúlyosabb következménye a kétely. Az érintett gyerek későbbi felnőtt éveiben is gyakran éli meg, hogy kételkedik érzéseinek jogosságában. Gyakran őrlődik rajta, hogy vajon jól ítéli-e meg a helyzetet, túlreagálja-e azt, ami fájdalmat okozott számára. Sőt akár azt is, hogy megélése egyáltalán valóság, vagy csupán képzeletének szüleménye. Emiatt döntéseiben bizonytalan, mások visszajelzéseire támaszkodik, és sokszor akkor is megkérdőjelezi magát, amikor valójában nagyon is pontosan érzékeli a helyzetet.

7. Magányos marad akkor is, ha nincs egyedül

Talán ez a legcsendesebb, mégis legfájdalmasabb következmény. Az érzelmileg elhanyagolt gyerekből olyan felnőtt válhat, aki látszólag akár jól funkcionáló és boldog emberi kapcsolatban él, belül ugyanakkor mégis magány kíséri.  Nehezen nyílik meg igazán, belül ugyanis arra számít, hogy úgysem maradnak vele, úgysem értik meg őt teljesen. Magányáról környezete gyakran nem is tud: látványos szenvedés helyett állandó hiányérzetként dolgozik benne, mely átitatja a mindennapok hátterét.

A legnagyobb tragédia, hogy mindez gyakran csak évtizedekkel később válik tudatossá. Sokan 40-50-60 évesen jönnek rá: nem velük volt a baj, nem ők a túlérzékenyek vagy nehezen szerethetők, hanem olyan érzelmi örökséget cipelnek, amelyet nem ők választottak.

Mit tegyünk, ha gyógyulásra vágyunk?

A felismerés már nagy lépés, de önmagában még nem gyógyít, bár fontos kezdet a megkönnyebbüléshez és a gyászhoz is. Fontos tudnunk azonban, hogy ennél többet is tehetünk. Igaz, a múltat meg nem történtté tenni nem tudjuk, mégis átírhatjuk azt, ahogyan ma hat ránk.

1. Vegyük komolyan a saját élményeinket

Az érzelmi elhanyagolás valódi sérülés. Amíg relativizáljuk vagy mentegetjük a történteket, addig saját magunkat is háttérbe szorítjuk. A gyógyulás ott kezdődik, hogy elismerjük: ami velünk történt, annak súlya volt még akkor is, ha kívülről nem látszott.

2. Engedjük meg a gyászt

Sok felnőtt először csak dühöt vagy szégyent érez, később azonban megfogalmazódik a veszteség is: annak a gyerekkornak a hiánya, amelyben biztonság és feltétel nélküli elfogadás lett volna a helyes. Ez a gyász pedig természetes része a feldolgozásnak, nem gyengeség.

3. Tanuljuk újra a határokat

A határhúzás nem önzés, hanem önvédelem. Apró lépésekben történik: nemet mondani magyarázkodás nélkül, időt kérni döntések előtt, megfontolni egyes helyzetekben az alkalmazkodást és annak mértékét, módját. Sokaknak ez az egyik legnehezebb, mégis legfelszabadítóbb tanulási folyamat.

4. Ismerjük fel a belső kritikus hangot

Az állandó önbírálat, bűntudat vagy sürgetés gyakran nem saját hangunk, hanem a belsővé tett szülői üzenetek visszhangja. Amikor ezt sikerül elkülöníteni a valós szükségleteinktől, csökken a kétely és nő a belső biztonság.

5. Keressünk biztonságos kapcsolati tapasztalatokat

Legyen szó barátságról, párkapcsolatról vagy terápiáról, fontos olyan kapcsolatokban jelen lenni, ahol az érzelmi közelség nem feltételes, nem kiszámíthatatlan és nem jár rejtett, apró betűs bekezdésekkel. Ezek az élmények képesek lassan átírni bennünk a régi kötődési mintákat.

6. Ne akarjunk mindent egyszerre „megjavítani”

A gyógyulás nem lineáris folyamat, hanem hullámzó, visszaesésekkel tarkított út. Nem kudarc, ha időnként visszatérnek a régi működések: ezek inkább jelzik, hogy hol van még teendőnk.

7. Fogadjuk el, hogy soha nem késő elkezdeni

Nem számít, hány évesek vagyunk, amikor felismerjük ezeket a mintákat. A cél nem a múlt átírása vagy a kötelező megbocsátás, hanem az, hogy a múlt többé ne irányítsa automatikusan jelen döntéseinket. Már az is változás, hogy ma máshogyan látunk rá önmagunkra.

via 1, 2, 3

The post A toxikus szülők 7 legfájdalmasabb bűne – Felnőttként is cipeljük a súlyos következményeket first appeared on nlc.