Notre-Dame de Paris: ilyen színes harangozót még nem látott Párizs – Megnéztük a Guinness-rekorder francia musicalt az Arénában
Ha francia musicalről beszélünk, a legtöbbeknek minden bizonnyal Gérard Presgurvic Rómeó és Júliája ugrik be, hisz a magyar előadásoknak köszönhetően leginkább ezt ismerik a szélesebb tömegek (a Lehetsz király című dal nálunk is komoly slágerré vált a premiert követően). Pedig a Notre-Dame az öregebb, s ha úgy tetszik, az utat is Riccardo Cocciante és Luc Plamondon törte a többi modern francia musical előtt. Ismét divatba hozta a műfajt hazájában, s nézettség szempontjából olyan első évet tudhatott magáénak, hogy be is került a Rekordok könyvébe: a Notre-Dame előtt egyetlen musical sem produkált ennyire sikeres nyitányt.
Angelo Del Vecchio és Elhaida Dani. (Szántó Eszter képei a január 8-i előadáson készültek.)
Ez a Notre-Dame nem az a Notre-Dame
Mifelénk kevéssé ismert ez a Victor Hugo-adaptáció, ami elsősorban annak köszönhető, hogy eddig még nem készült magyar változata. (A Budapesti Operettszínházban látható A Notre Dame-i toronyőr a Disney-féle rajzfilm alapján készült.) Izgalmas lehet a műfaj rajongóinak, hogy végre hazai színpadon is látható az előadás, amit megszámlálhatatlan helyen bemutattak már: 20 országban játszották turnéverzióit, a darabban elhangzó 51 dalt rengetegszer rögzítették, s az évtizedek alatt nyilvánvalóan sokszor cserélődött a színészgárda is, de a budapesti etap egyik különlegessége, hogy a gonosz Frollót az eredeti szereposztás egyik sztárja, a kanadai Daniel Lavoie alakítja. Esmeraldát az albán Elhaida Dani, Quasimodót Angelo Del Vecchio kelti életre.
Én a pénteki előadást láttam, amelynek végén a csütörtöki show-hoz hasonlóan a dalszövegek szerzője, Luc Plamondon is tiszteletét tette, aki nemcsak beszélt a magyar közönséghez, hanem egy rövidke dalt is elénekelt a tapsrend legvégén. Kedves gesztus, örült is neki a megfelezett, de nem bántóan foghíjas Aréna. A közönség amúgy is hálásan fogadta a francia művészeket, bár meglehetősen vegyes volt a publikum összetétele, bőven láttam olyanokat, akik – ha nem is fújták a francia szövegeket – érezhetően tudták, mire jöttek, ismerték a dalokat. Értékelték azt a fajta profizmust, ami a Notre-Dame de Paris -t jellemzi.
Mert hát, profizmus, az van
Egészen bizonyos, hogy bár érezni a show-n a tisztességes iparosmunkákra jellemző előadások hátrányait is, azt véletlenül sem lehet állítani, hogy ne lenne rendkívül látványos és minden részletével aprólékosan kidolgozott. A legnagyobb díszlet természetesen maga a katedrális, illetve annak hatalmas faldarabja – ennek előterébe lógatják be rendszeres időközökkel a különböző drága látványelemeket, a kötelező harangokat, vízköpőket, egyebeket, s mindenféle olyan dolgot, amire az artista-tánckar fel tud mászni/tud róla lógni. A kosztümök nagyon franciásak, kicsit hippisek és rettentő színesek.
A Notre-Dame de Paris tánckara. (Fotó: Szántó Eszter)
A társulat több szempontból is bámulatos, és ezen a ponton érdemes talán megjegyezni:
aki odavan azért, hogy kiváló fizikumú, lenyűgöző énektudással bíró, ezt a tudást játszi könnyedséggel értékesítő, grandiózus díszletben rohangáló szép embereket nézzen két és félórán keresztül, valamint kedveli az áradóan érzelmes francia popmusical-dalokat, egészen biztos, hogy nem csalódik a Notre-Dame de Paris produkciójában.
Itt aztán nem kell várni a nagy éneklésekre, ugyanis ezeket a dalokat tiszta erőből kell énekelni. És a színészek az első hangtól az utolsóig tiszta erőből énekelnek. Amit az Aréna persze folyamatos ovációval fogadott, s ez a hangulat kétségtelenül ragadós tud lenni. Bár a második részre nekem már kicsit sokan voltak az ugyanolyan emóciókat mozgató, ugyanazt elmesélő dalok, ám azt sem szeretném tagadni, hogy a szerzemények legjavát az előadáson hallottam először, és a sokszor egyforma, de azért stabilam nagyívű dallamok bizony alaposan bemásztak a fülembe. (A dalok nyers fordítását a kétoldali kivetítőn követhette a magyar közönség – nem mindig pillantottam oda, de mint a legtöbb ilyen musicalben, úgy itt sem számított annyira, mit énekelnek a színészek. A dalok tartalma sokszor a színpadi látványból is kikövetkeztethető.)
Akit még mindenképp meg kell említenem, az Johan Legiel, művésznevén Jay, francia énekes, aki 2016 óta alakítja Clopint a darab ebben a változatában. Ahogy fentebb is említettem, nagyjából mindenki csodásan énekelt, de Jaynek igazán különleges az énekhangja, öblös, erős és nagyon jó hallgatni.
Még akkor is jó, ha azért egyértelműen érződik – s itt jön a turnézás hátránya, gondolom –, hogy az egész előadást, így az énekesek és a tánckar teljesítményét is inkább a rutin, mint a pillanat megismételhetetlensége mozgatja. A hakni kifejezést viszont igazságtalannak tartanám használni: egy ilyen előadás annyira nagy munka, hogy képtelenség lenne haknimentalitással végigcsinálni.
Jay. (Fotó: Szántó Eszter)
És a magyar közönség sem érezte annak: a végén hálásan ünnepelte a társulatot az Aréna, ahogy azt egy ilyen sikeres előadáson illik, álló ovációval.
(A Notre-Dame de Paris a Papp László Sportarénában látható, még január 10-én és 11-én.)
The post Notre-Dame de Paris: ilyen színes harangozót még nem látott Párizs – Megnéztük a Guinness-rekorder francia musicalt az Arénában first appeared on nlc.
