Prostitúció: A szabadság teljes megélésé vagy a legnagyobb kizsákmányolás melegágya?

Gyerekkori emlékek

Az első találkozásom a prostitúcióval igazából pozitív élmény volt.

Öt éves lehettem, amikor anyukám beiratott klasszikus balettre a Budai Táncklubba.

Mindig nagyon vártam a kedd és csütörtök délutánokat, hogy végre felvehessem a rózsaszín balett dresszemet, a parányi pihe-puha hófehér balettcipőmet és a gyakorló rúd mellett kecses balerinának érezhessem magam, aki olyan könnyedén lépked spiccen, mintha igazából a levgőben siklana.

Az óvodás korsztály számára öltöző akkoriban még nem volt . Helyette a balett terem előtt elhelyezkedő székeken öltöztünk. Fiúk és lányok együtt. De a balettcsoportban összesen két kisfiú árválkodott, igazából fel sem tűnt volna a jelenlétük. De az egyikük édesanyja mindig úgy nézett ki, mint egy Disney hercegnő. Mondtam is anyukámnak, hogy milyen szép, ha majd felnövök, olyan akarok lenni, mint ő. Ezen anyukám elég jól szórakozott, úgy éreztem, hogy nem is vesz engem eléggé komolyan. De a dolog annyiban maradt. Egy másik alkalommal hallottam, hogy a szülők a Disney hercegnős anyukával beszélgetnek, aki kedvesen és szelíden mosolyogva meséli nekik, hogy ő egyébként prostituáltként keresi a kenyerét. Hogy ez mit jelent, azt nem igazán értettem, de az nagyon szembetűnő volt, hogy amikor megjelent a színen, a levegő minősége azonnal megváltozott. És ez nemcsak annak az illatfelhőnek volt köszönhető, ami ezt a gyönyörű és mindig kacéran mosolygó nőt körül lengte.

A következő találkozás ezzel a fogalommal már jóval edukatívabb volt. A Micsoda nő című film formájában érkezett. A film annyira nagy hatással volt rám, hogy a mai napig szó szerint idézek belőle. Ha valaki nem ismerné a mára klasszikussá vált történet cselekményét (ami szinte kizárt) egy mondatban összefoglalva arról szól, hogy egy hollywood-i prostituált beleszeret egy new york-i szőrősszívű milliárdos üzletemberbe, aki viszontszereti és némi habkönnyű bonyolodalom után boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Számomra az üzenet egyértelmű volt: ez az életforma nem könnyű (hogy miért, azt nem pontosan értettem), másokban visszatetszést kelthet (ennek oka szintén rejtély maradt), jár némi kockázattal (ezt végképp homály fedte) és a felnőtt nőket általában felháborítja, míg a férfiakat kevésbé (teljes káosz).

Aztán persze megérkezett a tinédzser kor, vele együtt a szexuális érés és felvilágosítás, később pedig a barátnők és a saját -másik nemmel-szerzett tapasztalataim.

Ezekből pedig kialakult egy kép, miszerint a női test gyakorlatilag egy szentély, amelynek kapuján csak azt engedjük be, aki erre méltó, azt is csak vegytiszta szerelemből, és minimum az örök időkig tartó házasság ígéretével.

A gyakorlatban ez a forgatókönyv azonban nem tűnt kivitelezhetőnek. És nem pusztán a másik nem hozzáállása okán, de valahogy 17-18 évesen az örök idő és a házasság idegen égitestnek tűnt. Egy messzi-messzi galaxisnak, ami a felnőttek játéka és játékszabályok egy olyan nyelven íródtak, amit ember legyen a talpán, aki 25 éves kora előtt megért (a 25 nagyon felnőttnek tűnt a tinédzser kor derekán).

Abban az időszakban és abban a közegben, ahol én mozogtam, gyakran elhangzottak olyan mondatok, hogy:

Így érkezett meg az amúgy is hormonálisan terhelt kamaszévekbe a bűntudat és a szégyen érzése is.

Érett találkozás

De tekerjünk most egy hatalmasat az idő kerekén és lapozzunk oda, ahol már sokgyerekes anyuka vagyok és láttam már a türelmi zónában önmagát árusító hölgyet az utcán, olvastam és tanultam büntetőjogot, és jártam Amszterdamban, ahol a piros lámpás negyedben láttam a kirakatban fiatal és kevésbé fiatal nőket kígyóként tekeregni egy műanyag szék körül. Ekkorra már nekem is lett egy lányom, akinek édesanyaként valamiféle mintával és magyarázattal tartoztam és tartozom arra nézve, hogy a nők milyen szerepet töltenek be a társadalomban és egyáltalán „hol van a helyük”.

Jogászként, lelki segítőként, nőként, édesanyaként és az emberi fajhoz tartozó egyedként pontosan tudom és értem, hogy a prostitúció mennyire kiszolgáltatottá teheti a nőket, hogy ezen mesterség műveléséhez mennyi bűncselekmény és embertelen bánásmód tapadhat és, hogy a prostitúció mennyire máshol helyezkedik el a „normálishoz” képest a társadalmi normák skáláján.

De valahogy a kezdetektől fogva – a Budai Táncklub falai közt eltöltött idő óta – ott motoszkál bennem a kérdés: 

Sokáig nem mertem ezt a kérdést bárkinek is feltenni, ezért inkább elkezdtem magam mélyebben beleásni a témába.

A világtörténelem során rengeteg prostituált vált híressé. A hírnév oka azonban egyikük esetében sem az a teljesítmény volt, amelyet az ágyban nyújtottak. Ezek a nők jellemzően korukat meghazudtolva tanultabbak voltak nőtársaiknál, és olyan privilegizált jogok (magántulajdon, oktatáshoz való hozzáférés, olvasás, írás) birtokosai voltak, mely jogokról az adott korszak női társadalma álmodni sem mert.

A magyar kaméliás hölgy

Pilisy Róza 1857-ben született törvénytelen gyermekként. 17 éves koráig a nagyszülei nevelték. Ekkor beleszeretett egy huszártisztbe, akivel Budapestre szökött, de a kapcsolatuk nem tartott sokáig, ezért a lány egyedül maradt a fővárosban.

Háttér, társadalmi státusz és segítség nélkül. Hogy eltartsa magát, egy virágboltban kezdett el dolgozni, ahol az előkelő férfiak hamar felfigyeltek rá. Nem telt el sok idő és Apponyi Albert lakást vásárolt a számára. A Magyar utca 20. szám alatti ingatlan pillanatok alatt az akkori (férfi) értelmiségi réteg egyik központjává vált, ahol a korszak híres írói, politikusai (a pletykák szerint királyok és hercegek is) mindennapos vendégek voltak, akiket úgy vonzott magához Róza nemcsak bámulatba ejtő szépsége, hanem rendkívüli műveltsége és intelligenciája is. Nincs mit szépíteni ezen: a Magyar utca 20. egy bordélyház volt, de leginkább szalonként- az értelmiségi elit egy fontos központjaként volt számontartva. Róza olyan befolyásos szereplőjévé volt az akkori korszellemnek, hogy például ő volt Krúdy Gyula múzsája is. Alakja visszaköszön az író A vörös postakocsi című művében is.

„Mit nekem királyok barátsága, ékszer, pénz, palota, vagyon, én író szeretnék lenni. Irodalom.”

Róza egyébként maga is rendszeresen írt verseket, novellákat és regényeket is, amelyek -szintén a korszakot meghazudtoló módon- meg is jelentek.

Róza tehát nőként jóval azelőtt szerzett önálló ingatlant, műveltséget, állt a saját lábára, hogy Magyarországon a nők számára egyáltalán az oktatás elérhetővé vált volna széles körben. A választójogról nem is beszélve.

Nők a nulladik ponton

A világ egy másik pontján, jóval később, 1931-ben Egyiptomban látta meg a napvilágot Nawal El Saadawi. A kislány tradicionális muszlim családba született, ezért hat éves korában az akkori szokásoknak megfelelően női körülmetélésen esett át, mely az egész életére és életszemléletére hatalmas hatást gyakorolt.

Elhivatottságának és lázadó természetének köszönhetően sikerült elérnie, hogy továbbtanulhasson, így 1955-ben elvégezte az orvosi egyetemet. Később pszichiátriára specializálódott. 1969-ben jelent meg az első könyve A nők és a szex címmel, amelyben kendőzetlenül írt a nők szexuális vágyairól és az őket ért elnyomásról. Műve miatt elvesztette az állását, a könyvet pedig betiltották. Később börtönbe került, de ott sem tétlenkedett: mivel politikai fogoly volt, papírt és tollat sem kaphatott, így a bebörtönzött prostituáltak szemceruzái segítségével wc papírra írta le a következő regényét.

Később Nawal egy egyiptomi női börtönben dolgozott pszichiáterként. Ott találkozott egy Firdauz nevű fogvatartottal, akit halálra ítéltek, mert megölte azt a férfit, aki futtatta. A találkozás annyira mély hatást gyakorolt rá, hogy a nő történetét feldolgozta regény formájában, amelynek azt a címet adta: Women at point zero-Nők a nulladik ponton.

A regény (mely magyarul nem jelent meg) kerettörténetben indul: az elbeszélő (aki maga az írónő alteregója) pszichiáterként beszél egy halálra ítélt nővel, Firdauzzal, egy nappal a kivégzéseelőtt.

Természetesen a világ számos különböző pontján és történelmi korában találhatunk hasonló példákat (Korinthoszi Laisz, Madame de Pompadour, Mata Hari, stb) olyan kurtizánokról, akik az adott kor hivatalos szabályai szerint semmilyen joggal nem kellett volna rendelkezniük, ám az élet úgy hozta, hogy prostituáltként a történelem fontos alakítóivá váltak.

Emancipáció, egyenlő jogok, konzervatívabb társadalmi normák

Mostanra a papírforma szerint a világ legtöbb pontján mi nők egyenlő jogok birtokosai vagyunk a férfiakhoz képest (is). Jogi értelemben nem tartozunk a családfő alá, elvileg egyenlő mértékben férünk hozzá az oktatáshoz és az anyagi javakhoz, és mi sem természetesebb annál, minthogy van szavazati jogunk. Így felmerül a kérdés, hogy: a XXI. században mi oka lehet annak, hogy valaki saját elhatározásából, mindenféle kényszertől mentesen mégis úgy dönt, hogy prostituáltnak áll? Egyáltalán van ilyen?

Az agyunk furcsán működik. Annyi inger ér minket kívülről, amit képtelen feldolgozni ezért mindenféle különböző módszer szerint szelektál. Ha úgy tetszik, azokat a dolgokat veszi észre könnyebben, amelyeket már ismer, vagy különösebb érdeklődést tanúsítottunk korábban az adott információ iránt.

Így fordulhat elő az, hogy amióta ikres anyuka lettem, mindenhol ikreket látok és valószínűleg ugyanilyen logika mentén „jött velem szembe” Kékes Réka a social media algoritmusában.

Az orgazmus művészete

Kékes Réka szomatikus szexológusként különféle tanfolyamain férfiakat és nőket tanít arra, hogyan ismerjék meg igazán a testüket és fedezzék fel azt hatalmat, amellyel mindannyian rendelkezünk, amennyiben valóban, kendőzetlenül és „gátlástalanul” tudjuk, hogy hogyan működünk, amikor senki másnak nem akarunk megfelelni, csak és kizárólag önmagunknak. A témával kapcsolatban írt egy könyvet is, melynek a címe: Az orgazmus művészete.

Az pedig már csak a cseresznye volt a habon, amikor meghallottam (ugyanebben a beszélgetésben), hogy egy ideig prostituáltként dolgozott. Méghozzá egy hatalmas szerelmi csalódást követően. Szabad elhatározásból. Pusztán azért, mert akkor úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Senki nem kényszerítette. Sem az élethelyzete, sem egy másik személy. Ő maga döntött így. És mint utólag kiderült: ez a döntése segítette hozzá ahhoz, hogy igazán közel kerüljön önmagához és megtalálja azt az utat, ahol kiteljesedhet.

Így mi sem tűnt természetesebbnek, minthogy ezen írás elkészítéséhez Réka közreműködését kértem. Amikor elmeséltem neki a cikkem témáját, egyből nagyon lelkes és segítőkész volt, és a legnagyobb örömmel válaszolt a témával kapcsolatos kérdéseimre.

Réka részletesen elmesélte, hogy fiatalon mély szerelemre, elszakíthatatlan szövetségre és olyan társra vágyott, akivel egy közös, nemes utat járnak kitartóan egymás mellett egy életen át – teljes elkötelezettségben és szolgálatban egymás felé.

Ehhez képest ezután több, mint másfél évtizednyi lelki szenvedés, a belső traumatizáltsága testi tünetekké manifesztálódása, valamint az abból fakadó halálfélelme vezetett el azokhoz a belső kérdésekhez, melyeknek legfőbb fókusza a nőiség és párkapcsolat volt. Olyan visszatérő gondolatok fogalmazódtak meg benne megválaszolatlanul, hogy:

A milliónyi csalódás, hazugság, tiszteletlenség, valamint az egyenrangúságra való törekvése elérhetetlensége nyitotta fel a szemét arra, hogy rádöbbenjen a valóságra – férfiuralta társadalomban él, melyben nem okolhatja őket, mert ezeket a szerepköröket ő maga fogadta el és legalizálta a születése pillanatától az öntudatlan áldozat oldalát képviselve, és a naivitásával és megkérdőjelezhetetlen megfelelni vágyásával önként vállalta e dinamika fenntartását. 

A belső felébredése dühében csak annyit érzékelt, hogy ezeket a társadalmilag elfogadott mintákat nem lehet felülírni, és csak az a lehetősége van, hogy a saját javára fordítja, és hatalmi eszközévé teszi. Tehát szabadon szexel, úgy, mint egy férfi, annyi pénzt keres, mint egy férfi, és a megfelelési attitűdjeivel nem rendeli alá magát másoknak, hanem szakmai erőforrásává teszi azt.

A prostitúció volt a legegyszerűbben és legdirektebb módon bejárható út ahhoz, hogy látszólag áldozat maradjon feltűnés nélkül, de elvegye azt, amit eddig az önszántából ingyen, viszonzás és megbecsülés nélkül adott magaából. Röviden a bosszú, az igazságtalanság helyreállítási folyamatának vágya, valamint a női erejére való felhatalmazás és annak szégyen nélküli felvállalása hajtotta kezdetben – uralni az életét a férfiak játékszabályainak betartásával, láthatatlanul szőve a gyönyörét függetlenül és szabadon.

Emlékszik, hogy rettenetesen félt, hogy megerőszakolják majd, bántani fogják, és olyan dolgokra kényszerítik, amikről az ilyen jellegű dokumentumfilmekben beszélnek. De az ő valóságában ennek a teljes ellentéte történt. Izgalmas embereket ismert meg, akik talán jobban féltek a szextől és tőle, mint Réka tőlük. Imádott kiöltözni, csillogni, végre igazán szexinek érezte magát, és élvezte, hogy akarják őt. Elhalmozták ajándékokkal, külföldre utazgathatott, felfedezhette a világot, rengeteg dinamikát kipróbálhatott, és olyan emberismeretre és szakmai tudásanyagra tett szert a gyakorlatban, aminek a tapasztalatait a mai napig kamatoztatja szomatikus szexológusként.

Egy pillanatra a másik oldalon állhatott, és végtelen hálát érzett, hogy kipróbálhatta, milyen lehet sikeres férfinak lenni. Milyen uralkodni, a hatalmát megélni, anyagilag, érzelmileg szabadon választani, és hatással lenni másokra úgy, hogy azt ők vágyják, kezdeményezzék, önszántukból és lelkesen tegyék.

Réka megosztotta velem azt is, hogy ebben az időszakban megtanulta, hogyan tud hozzáférni az erőforrásaihoz, azokat hogyan tudja értékké formálni anélkül, hogy farkat vagy szakállat kellett volna növesztenie, vagy fel kellett volna vennie a harcot olyan terepen, ahol egy nőnek esélytelen a győzelem.  Elsajátította azt is, hogyan válhat irányítóvá úgy, hogy a saját gyönyörét hívja és mások izgalmát, és őt kövessék ahelyett, hogy Réka szolgálta volna ki őket. 

Azt is ebben az időszakban értette meg, hogy az éretlen nőisége, idealizáló attitűdjei és az azokból fakadó elvárásai helyett inkább rávezesse és tanítsa a férfiakat arra, mire vágyik egy nő, hol vannak a határai, miért érdemes követni az ő szexualitását a rövid feszültségoldás egyszerűsége helyett.

Belátta, hogy az alkalmazkodás és hízelgés egy alacsonyabb oktávja a felfedezésnek, felajánlásnak és odaadásnak. Megértette azt is, hogy a szexualitása és izgalma nem a férfinak szól, hanem önmagának: látni és érzékelni saját magát a nagyvonalúságában, szemtanújává válni a saját gyönyörönék, és érezni a hatalmát annak, ahogy vezet, beavat egy férfit egy olyan területen, amit ők uralnak, de valójában mi nők vagyunk a mesterei. 

Az egész folyamat és a prostitúció eredményeként olyan önértékelésre tett szert, ami mélyen belőle fakad, és abból a több ezernyi tapasztalatból, amiken keresztülment a sok-sok dinamikán által, és amit nem lehet egy férfi ismételt sémái mellett elsajátítani –mondja.

Olyan részeit fedezte fel a szexualitásának, amikről sosem hitte, hogy léteznek, és hogy egyáltalán vágyna rá, de bizonyos férfiak megmutatták, hogy ezekre képes, és általuk le tudta bontani a szexuális tabuit, szemérmességét, az információk hiányából fakadó tévhiteit, és felszabadítani a testét a megfelelés, a kiszolgáltatottság érzése alól. Sikerült felülemelkednie a szégyenen olyan mértékben, hogy ez hatást gyakorol másokra is.

Rékát nem érdekli akárki véleménye. Vagyis különösen nem foglalkoztatja, hogy mit gondolnak róla olyanok, akik úgy ítélnek meg valamit, hogy nem próbálták ki a saját bőrükön. Meg van róla győződve, hogy ez az attitűd-az ítélkezés- is csak azt bizonyítja, hogy nem ébredtek fel a saját személyes erejükben, hiszen ez csak egy társadalmilag fenntartott kollektív elképzelés, aminek az öntudatlan szócsöveként járulnak hozzá ezeknek a nézőpontoknak a fenntartásához, ami valakire igaz lesz, valakire nem. 

Réka szerint a testi és szexuális kizsákmányolásra való válasz ma már nem feltétlenül az elkerülés vagy elszenvedés útja lehet, hanem ez ma már sokkal inkább egy olyan egyéni és tudatos önismereti út végigjárása, amiben megtanulhatjuk, mi a valódi konszenzus bennünk, hogyan lehet az önfelhatalmazás és a fizikai-lelki határaink megtalálása által harcolni a választásainkért, mi a módja a testi autonómiánk és vágyaink felvállalásának és kommunikációjának, röviden milyen lehetőségeink vannak a szexuális önképviseletünk terén.

Ez a szexuális átdolgozottság és szexpozitív hozzáállás lesz az alapja annak, hogy észrevegyük, melyek azok a szituációk, viselkedésformák és szemet szúró jelek, amelyek nemcsak egy szexmunkás életében meghatározóak, hogy felismerje a veszélyt, hanem egyértelmű támpontokat adnak egy házasságban, párkapcsolatban vagy alkalmi együttlétben is ahhoz, hogy mi az, ami arra utal, hogy mások használják a testünket, vagy mi engedélyezzük és tesszük ki magunkat egy abúzusnak önként és dalolva.

 

Réka szerint az egyetlen út a biztonságosabb szexualitás megteremtésében az a fajta szomatikus önismeret és felfedezés, melyben a társadalom tagjai elsajátíthatják azokat a szexpozitív nézőpontokat és attitűdöket, hogy mit is jelent valóban jelen lenni egy szexben, de ehhez tapasztalatokra épülő tudatosság és önmegismerés szükséges.

Ehhez pedig sokszor szakember segítsége kell, aki ismeri a test- és szexnegatív tévutakat, amelyek általában kulturálisan elfogadottak és ezáltal észrevétlenül húzódnak meg a cselekedeteinkben.

A témával kapcsolatos olvasmányélményeim, a rengeteg könyv, cikk és kutatás, amit az évek során átböngésztem, nem segítettek hozzá ahhoz, hogy kijelentsem: aki prostituáltként keresi a kenyerét az SZABAD.

A szó nemes, filozófikus és spirituális értelmében egyaránt. Ugyanakkor ahhoz sem, hogy kijelentsem ennek az ellenkezőjét, vagyis azt: aki prostituáltként dolgozik, azt megalázzák, kihasználják és az áruba bocsájtott teste okán emberi méltóságában megalázzák. Ez sem állja meg a helyét. Mindkét általam felvázolt forgatókönyvre számos példát vonultathatunk fel és akkor sem kerülnénk közelebb az objektív valósághoz. Mert valószínűleg ezzel a témával kapcsolatosan nincs ilyen.

A nők jogai hatalmas utat tettek meg az emberiség történelme során a patriarchális modelltől az emancipációig, ugyanakkor miközben e sorokat írom, most is – a XXI. században – Afganisztánban például a nők teljesen kiszorultak az oktatáshoz való hozzáférésből, nem vehetnek részt a közügyek formálásában, kiskorúként férjhez adják őket és amennyiben a hűtlenség vádja éri őket, a büntetésük halál. Iránban hatóságilag tilos táncolni, de sétálni is férfi kísérő nélkül, Szaúd Arábiában pedig nő nem szerezhetett jogosítványt 2018 előtt.

De, ha nem szeretnénk ilyen messzi és egzotikus országok furcsa szabályai között kutakodni, akkor csak tegyük fel magunkban a kérdést: egy hőn áhított pozíció állásinterjúján őszintén válaszolunk-e a huszas éverinkben arra a hr-s által feltett kérdésre, hogy mikorra tervezzük a gyermekvállalást? És ezt tovább görgetve: érzünk-e zsigeri felháborodást, hogy ugyanez a kérdés a velünk egykorú férfi pályázó irányába természetes fel sem merül? Azonos terheket ró-e a társadalom férfira és nőre, amikor azt mondjuk: az egyenlő jogok értelmében ma már a nők szabadon dolgozhatnak? Ha ma már természetes a kétkeresős családmodell, ugyanennyire természetes-e a háztartási és a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatok egyenlő elosztása?

És ennek mi köze a prostitúcióhoz? Csupán annyi, hogy minden bizonnyal akad olyan örömlány (Rékán kívül is), aki egész egyszerűen -visszanyúlva ezen ősi mesterség történelmi korszakain átívelő gyökereihez- nem hajlandó a mindenkori elképesztő méreteket öltő társadalmi nyomásnak behódolni és szabadon akarja megélni a nőiségét és a szexualitást. Mindenféle címke és elvárás nélkül. Csakúgy, valóban szabadon. A kérdés az, hogy mi nők mihez kezdünk ezzel. Mert a történet akkor válik igazán érdekessé.

The post Prostitúció: A szabadság teljes megélésé vagy a legnagyobb kizsákmányolás melegágya? first appeared on nlc.