Évekig függő voltam, aztán megelégeltem: ilyen az élet három hónapja, kávé nélkül

Fura dolog ez a kávézás, mert nagyjából 30 éves koromig egyáltalán nem ittam kávét. Nem ezzel indultak a reggelek, nem volt délutáni szeánsz, és ha valaki elhívott kávézni, az is kimerült abban, hogy amíg ő megkapta a napi koffeinadagját, addig én kértem egy teát. Sokszor megkaptam: „de hát hogy lehet nélküle élni?”, amire mindig csak vállat vontam. Nem hiányzott az életemből. Nagyon maximum akkor ittam kávés tejet – ahogy én hívtam, mert valójában ez kávét alig-alig látott –, amikor rám tört a fejfájás, vagyis szökőévente kétszer.

A helyzet változott meg, amikor egy üzemorvosi vizsgálat során a doki magából kikelve ecsetelte, hogy annyira alacsony a vérnyomásom, hogy csoda, hogy élek. A költői túlzást elnéztem neki, de abban igaza volt, hogy tényleg nagyon alacsony a vérnyomásom az esetek döntő többségében, így az ő javaslatára úgy döntöttem, nézzük meg, lesz-e bármilyen változás, ha beiktatom a mindennapokba.

Fotó: Getty Images/Olga Rolenko

Mi baj lehet belőle?

A hozzászokás meglehetősen könnyen ment, persze itt fontos megemlíteni, hogy a kávé ízével sosem volt bajom, így azért nem volt nehéz megszeretni. Pillanatok alatt a függőjévé váltam, már nem indulhatott reggel enélkül, és természetesen egy ponton már a délután is éreztem, hogy szükség van rá. Úgy vált az életem részévé, hogy észre sem vettem: este már remegve vártam a reggelt, hogy ismét hozzájussak az adagomhoz.

Korábban sosem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire addiktív hatással van az emberre, de akkor nem is foglalkoztam vele. Meleg volt, finom volt, és imádtam a köré épülő szeánszot: az elkészítést, a tökéletes ízharmónia megtalálását, a megfelelő bögre kiválasztását és azt a negyed órát, amikor megszakíthattam a napot, amíg elkortyolgattam. Egy egészen új sorsközösségbe is belecsöppentem ezzel, ami szintén nagyon vonzó és kellemes volt, és borzasztóan élveztem, mert korábban sosem gondoltam volna, hogy szociális értelemben is értéke lehet egy csésze kávénak. 

Leszokás első etap

Nagyjából egy bő fél év telt el ebben az idillben, amikor az egészségtudatosságom szintet lépett és úgy döntöttem, a reggelekből kiiktatom. Azaz nem teljesen, hiszen továbbra is ittam egyet a délelőtt folyamán, de már nem éhgyomorra. Vagy reggeli után vagy közben fogyasztottam el, és azzal nyugtattam magam, hogy ez így tök oké. Csakhogy nem volt az. A szakirodalom, és a testem jelzései szerint sem.

2023-ban kezdtem el először érezni, hogy valami nem jó. Hiába kívántam a kávét, nem mindig esett jól, megülte a gyomromat, émelyegtem tőle, arról nem beszélve, hogy azonnal végig szaladt rajtam. Az alacsony vérnyomásomon – ami az indikátora volt az egésznek – semmit nem változtatott, és különösebben az élénkítő hatását sem éreztem, úgyhogy folyton azzal hitegettem magam, hogy holnaptól leteszem, de nem tudtam. 

Előfordult, hogy betegség miatt kimaradtak napok, mert olyankor nem kívántam, de ahogy kezdtem jobban lenni, nyúltam is érte – akkor is, ha akkor már pontosan tudtam, hogy nem szolgál engem. Voltak persze azért nagy elhatározások, amikor egy, két vagy akár három hétre is búcsút intettem neki, de abban a pillanatban, hogy valaki megkínált vagy megéreztem az illatát, nem tudtam nemet mondani rá. Onnantól pedig, hogy egy kotyogós kávéfőző is helyet kapott a konyhámban végképp azt éreztem, ezt a csatát elvesztettem, és úgy voltam vele, nem is érdemes tovább próbálkozni.

Fotó: Getty Images/juanma hache

A döntés

Másfél év telt el így, napi két kávéval – annál többet sosem engedélyeztem magamnak –, amikor valami még jobban elromlott. Már sokkal erősebben éreztem, hogy nincs jó hatással a szervezetemre, különösen az emésztőrendszeremre, de egy ponton az alvásciklusom is úgy felborult, hogy napi néhány órát tudtam csak pihenni, pedig korábban sosem volt ilyen problémám. Hiába figyeltem rá, hogy délután kettő után már ne kávézzak, semmit nem számított. Nem aludtam, folyton fáradt voltam, amit persze szerettem volna még több kávéval orvosolni, és nagyon úgy tűnt, hogy egy olyan ördögi spirálba fogok belecsúszni, ahonnan még nehezebb lesz kilépni.

A vércukorszintem egyik napról a másikra úgy felbolydult, hogy komolyan megijedtem. Hiába figyeltem a kiegyensúlyozott táplálkozásra, abban a néhány hétben ez nem volt elég, és azt vettem észre, hogy a kávézás tovább ront a helyzeten. Az egyik ilyen eset után tényleg nagyon rosszul lettem, és azt mondtam: elég, nem iszom többet. Ez három hónapja volt, és azóta szigorúan tartom magam az elhatározáshoz. 

3 hónap mentesség

Nem mondom, hogy ez egy egyszerű folyamat volt, sőt. Az elején pokolian nehéz volt, sokszor még most is az. Felborult a rutin, hiányzott a köré épülő szeánsz, és az íze is. Még mindig megkérdezték a kedvenc kávézómban, kérek-e, pedig csak reggeliért ugrottam be. Az illatát megérezve a falat tudtam volna kaparni, de arra a legutolsó rosszullétre gondoltam és minden vágyakozás ellenére kitartottam. És azt kell mondanom, a lehető legjobb döntést hoztam.

Az emésztőrendszerem fellélegzett, elmúlt az émelygés, hasi fájdalom, és minden más egyéb tünet is. Az alvásom végre rendeződött, ha megébredek éjszaka, akkor is perceken vissza tudok aludni, és nem fekszem utána órákon át a sötét plafont bámulva, hogy aztán hajnalok hajnalán végül frusztráltan másszak ki az ágyból. Az energiaszintem repülőrajtot vett, sokkal éberebb vagyok, és pont ezért napközben sem kívánok semmi élénkítőt, még teát sem. Hozzáteszem, nem akartam egyik addikciót a másikra cserélni, mert annak nem láttam értelmét, úgyhogy nem iszom semmilyen alternatívát helyette: nincs koffeinmentes, nincs cikória, nincs egyéb kávépótoló. 

Azt nem állíthatom, hogy nem kísért meg a mai napig, viszont borzasztóan büszke vagyok erre a három hónapra, amit nélküle töltöttem, ezért nem engedek neki. Ráadásul tényleg nincs semmi, amiért a jó alvást és a jó közérzetet megérné feláldozni.