Egy világhírű festmény, amit mindenki félreért – Whistler anyja sem értette a szándékot
Az ismert anekdota szerint Whistler nem is akarta megfesti az anyját. Pontosabban: nem az anyját akarta megfesteni. Eredetileg az egyik fiatalabb modelljével, egy Maggie nevű lánnyal állapodott meg, ám ő hamar elunta a pózolást, és a második alkalommal már meg sem jelent. Így a festő megkérte az anyját, Annát, hogy helyettesítse Maggie-t.
A nő kora és egészségi állapota azonban nem engedte, hogy túl sokáig álljon mozdulatlanul, ugyanabba a pózba merevedve, így a művész végül megváltoztatta az egész koncepciót: idős édesanyját egy széken ülve, kezében zsebkendőt szorongatva festette meg. A ruha, amelyet viselt, egy gyászruha – férje évtizedekkel ezelőtti halála után megfogadta, hogy élete végéig hordani fogja.
Habár a kép (amelynek hivatalos címe egyébként: Szürke és fekete elrendezés No. 1., de természetesen mindenki csak Whistler anyja néven ismeri) már jó ideje az amerikai (és egyetemes képzőművészet) egyik klasszikusának számít, a maga korában – legalábbis eleinte – vegyes fogadtatásra talált, főként azért, mert antiviktoriánus egyszerűséggel készült egy olyan időszakban, amikor Angliában a szentimentalizmus és a hivalkodó díszítés volt a divat.
A kritikusok a festményt inkább sikertelen kísérletnek, mintsem műalkotásnak tartották. De tulajdonképpen maga Whistler is afféle kísérletnek szánta inkább:
a fekete és a szürke különböző tónusainak próbálta oly módon elrendezni (ahogy azt, ugye, az eredeti cím is sugallja), hogy azok ne keveredjenek egyetlen sötét foltba.
James McNeill Whistler: Whistler anyja (forrás: Wikimedia Commons)
A festő édesanyja, Anna McNeill Whistler hosszú és eseménydús életet élt. 1804-ben született egy Észak-Karolinában letelepedett brit családban. Családtagjai a függetlenségi háború idején elkötelezett lojalisták voltak (vagyis hűek a brit koronához), az azt követő években pedig rabszolgakereskedelemmel foglalkoztak. A korszakra jellemző módon Anna csekély formális oktatásban részesült: bár írni-olvasni tudott, illetve tanult némi történelmet és matematikát, főként a háztartással kapcsolatos is ismereteket sajátított el.
George Washington Whistler, Anna későbbi férje a család egyik barátja volt: katonaként szolgált a hadseregben, majd mérnök lett. A leendő pár tagjai már kamaszkoruk óta ismerték egymást. Egy családi legenda szerint Anna már az első találkozásukkor beleszeretett a fiatal kadétba, George azonban Anna közeli barátnőjét, Mary Swiftet választotta feleségül. Hét évet töltöttek együtt, és három gyermekük született, mielőtt Mary hirtelen megbetegedett és 1827-ben meghalt. Az utolsó kívánsága az volt, hogy George Annát vegye feleségül, mert bízott benne, hogy a nő majd gondoskodik a gyerekeikről.
Whistler önarcképe 1858-ból (forrás: Wikimedia Commons)
Annának és George-nak öt közös gyermeke született, de közülük csak kettő maradt életben. James Whistler volt a legidősebb, anyja pedig valósággal rajongott érte. Bár állítólag gyengéd és szerető szülő volt, különös nevelési elveket vallott: mélyen vallásos volt, és a Biblián kívül semmilyen könyvet nem engedélyezett a gyerekeinek. Néha azonban engedményeket tett, ha a kedvencéről volt szó: amikor James (Jemie, ahogy ő hívta) megbetegedett, adott neki egy William Hogarth metszeteit tartalmazó könyvet.
Végül ez lett az az esemény Whistler életében, amely kezdetben a művészeti tanulmányok felé terelte. A család hamarosan az Egyesült Államokból az Oroszországba költözött, mivel George Whistler ott kapott munkát. A 15 éves James pedig beiratkozott a rangos szentpétervári művészeti akadémiára.
Anna Whistler portréja (fotó: Wikimeda Commons)
A családi idill sajnos hamarosan véget ért. George 1849-ben kolerában meghalt, özvegye és öt gyermeke egyedül maradt. Ezután kétségbeesésükben Angliába költöztek, ahol James Whistler, aki már elég idős volt ahhoz, hogy elindítsa karrierjét, hivatásos művészként kezdett dolgozni. Pályafutása során Anna Whistler lett a menedzsere, ügynöke és legnagyobb támogatója. Igaz, ehhez az is kellett – ismerve édesanyja rendíthetetlen konzervativizmusát és mély, bigott vallásosságát – a festő gondosan eltitkolta Anna elől élénk társasági életének részleteit, önpusztító szokásait és törvénytelen gyerekeit.
Anna McNeill Whistler 1881-ben, 77 évesen halt meg, egy évtizeddel a festmény elkészülte után. A képre rettentően büszke volt: úgy hitte, fia buzgó anyai szeretetének és az érte hozott áldozatoknak állított vele emlékművet, noha, mint említettük, a mű inkább amolyan izgalmas technikai kísérletnek volt szánva, és nem érzelmes vallomásnak.
James McNeill Whistler fotója (fotó: Wikimeda Commons)
A Whistler anyja pár évtizedes hányódás után a párizsi Musée d’Orsay-ba került, az évek során pedig kultikus státuszba emelkedett: a nagyközönség számára egyre inkább az anya és gyermeke közötti kapcsolat, a szülői önfeláldozás és a szeretett szülő öregedésének és elmúlásának szentimentális szimbólumává vált, majd az anyaság egyetemes jelképévé.
Pedig James Whistler többi festményének többségéhez hasonlóan az anyjáról készült portré sem volt soha tervezett karakter- vagy személyiségtanulmány; inkább a a tónusváltozatok, a fény és árnyék kombinációinak és a színértékek finom különbségeinek gyakorlása volt vele a célja.
Úgy vélte, hogy Anna képe önmagában csak saját maga számára lehetett jelentős. Szerinte a közönségnek nem szabadna törődnie a témával, hanem inkább a mű technikai részleteire kellene koncentrálnia – de hát a közönséget többnyire kevéssé szokta érdekelni, hogy a művész eredetileg mit is óhajtott elérni a művével.
