Az első napunk máig rekord, pedig sokan nem hitték, hogy van helyünk a piacon

A tudás nem eladó, de lehet rá üzletet építeni – főleg, ha egyedülálló és első kézből kapod. Az Ecommerce Expo alapítói valami olyat akartak létrehozni az e-kereskedelmi rendezvények piacán, ami itthon addig nem létezett. Máig tisztán él bennük a tíz évvel ezelőtti indulás pillanata. Interjú Kulcsár István Róberttel, Szántai Tiborral és Zajdó Csabával a kezdeti akadályokról, a nyitónapi katarzisról, valamint a mesterséges intelligencia felforgatta jövőről.

Alábbi interjúm az Ecommerce Expo csapatának új könyvében, A magyar e-kereskedelem nagyágyúiban jelent meg először, alant a rövid változat olvasható. A könyv itt rendelhető meg. Az interjú tavaly szeptemberben készült Debrecenben, a Shoprenter irodájában, az expó bölcsőjében.

---

Forbes.hu: Utazzunk vissza 2016-ba! Mivel lehetett akkor nagyot gurítani egy szakmai expón? Mi volt az a húzónév vagy nagy dobás?

Kulcsár István Róbert: Maga az expó – hogy ilyen is létezik végre.

Szántai Tibor: Meg a mérete. Addig kiscsoportos rendezvények léteztek maximum 200 főig. Előtte senki nem kiáltotta ki, hogy összehoz egy 1500 fős rendezvényt.

Zajdó Csaba: Legalábbis a magyar e-kereskedelmi piacon senki. Itthon valóban a butikrendezvények voltak divatosak.

Akkor honnan inspirálódtatok?

Z. Cs.: Sok külföldi konferenciára jártunk, 2013 óta törzsvendégei voltunk a megboldogult Traffic & Conversion Summitnak is. Minden télen San Diegóban tartották tizenpárezer fővel. A covid vetett véget neki.

Sz. T.: Nekem a londoni Ecommerce Expo volt az első inspirációm a mienkhez. Bár teljesen más volt az üzleti modellje, inkább kiállító, mint előadó fókuszú, és ingyenes volt a belépés.

Tíz év nem tűnik távolinak, de itthon ez még fiatal piacnak számít, szóval: hogy nézett ki akkoriban az e-kereskedelem?

Z. Cs.: Sokkal szűkebb volt az ökoszisztéma, nem volt annyira globális, nemhogy Temu, de még Emag se volt akkor, a külföldre menő kereskedelem is jóval kisebb százalékot tett ki. Azóta megváltozott az alapdinamika, most már minden appra van versenytárs. Akkoriban is léteztek nagyobb webáruházmotorok, de az iparág maga nem annyira épült még rá, itthon a fizikai kiszolgálók, valamint az ügynökségek voltak még csak jelen. Azóta szegmentálódott a piac, sok pici szereplő jött. Akár a Shoprenter sztorija is ilyen. Felnőtt azóta a piac, rengeteg az applikáció, de a niche szereplők is meg tudnak élni benne.

K. I. R.: 2016 volt a hazai e-kereskedelem igazi hőskora. Magasabb volt a belépési küszöb, ez ma már a bérelhető platformok megjelenésével és a SaaS-modell terjedésével folyamatosan csökken minden területen. Akkoriban nehéz volt ezt előre látni, de ma már meggyőződésünk, hogy egy Shoprenterhez hasonló helyi cégnek feladata, hogy mélyítse a lövészárkokat, hogy a lokális tudást minél mélyebben beágyazza és alternatívája legyen a globális szereplőknek.

Sz. T.: Akkoriban a hatékonyságnövelés aránya máshogy működött. Kevés szereplő volt, azok is új belépők voltak, ismerkedtek a piaccal. Ha megnézed a ’16-os expó programját, inkább az alapokról szólt: hogyan induljunk, mik a jogi tudnivalók, hogyan kell terméket létrehozni, márkázni, vagy mik a logisztikai kihívások? Ugyanez igaz a marketingtémákra, elvégre kevesebb csatorna létezett, vele pedig kevesebb szakértő is.

K. I. R.: Most sokhétnyi találkozót vesz igénybe végigvenni, milyen előadókkal érdemes feltölteni a programot. Emlékszem, tíz éve Tibi másfél nap alatt összerakta, pár lyuk maradt legfeljebb, de este összeültünk és húsz perc alatt kipótoltuk, és a szekciócímeket is megírtuk hozzá. Ilyen szempontból kevesebben voltak itthon, akik valóban értettek a területhez. Ma már azon kell vacillálni, hogy melyik ujjamba harapjak, és ki nem fér be a programba.

Mi volt a konkrét pillanat vagy igény, ami eldöntötte, hogy belevágtok az expóba?

Z. Cs.: Szűkebb rendezvényeket szerveztek akkoriban, például az akkori SzeK.org is, ma már Ecommerce Hungary. A régi motorosok jártak oda, kis túlzással mindenki ismert mindenkit. Az átlagos kkv nem járt ilyenekre, pedig ő is tájékozódni akart az iparágról. Ebben láttunk piaci rést: kiterjeszteni a tömegek szintjére a szakmát. Ezt mi léptük meg először.

Sz. T.: És nagyot is szólt. Minőségi rendezvény volt. Előtte is szerveztünk 100–200 fős rendezvényeket, de közben tanulni jártunk a nagyobbakra, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni a beléptetéstől a kiállítók menedzselésén át az előadások felépítéséig, hogy azok ne legyenek saleselősek. Ebbe szimpla kkv-ként álltunk bele a pénzünkkel, ehhez képest megállta a helyét a piacon.

K. I. R.: Emlékszem, az első expó nyitónapi jegyértékesítésében 328 jegyet adtunk el.

Ez azóta is rekord az első napos eladásainkban. Főleg úgy nagy dolog, hogy akkoriban sokan nem hittek abban, hogy Magyarországon van helye egy ekkora rendezvénynek.

Milyen háttér kellett ehhez, ami a létszámot, a büdzsét és az időzítést illeti, hogy kevés tapasztalattal, de ekkora kaliberben teljesítsetek?

Z. Cs.: Shoprenteres erőforrásokból és marketingcsapattal dolgoztunk úgy, hogy közben az eredeti tevékenységet is ugyanúgy folytattuk párhuzamosan. Tibor itt nőtte ki magát önjelölt szervezővé, itt tanult bele abba, hogyan kell eseményt csinálni, semelyikünknek nem volt benne gyakorlata.

Sz. T.: Már kezdetekkor több hónap munkánk volt benne. Rengeteg akadályba ütköztünk az elején. Más a stressz szintje ebben a szakmában, magasabb tűrőképességet igényel, mint, mondjuk, a marketing. Később nőtt a csapat és folyamatosan csoportosítottuk át az erőforrásokat, de az elején még az esemény napjához közeledve vontuk be egyre jobban a csapatot, hogy a végén már mindenki ezen dolgozzon.

Az ügyfélszolgálat is szünetelt, mert Debrecenből buszozott az egész csapat Budapestre.

Z. Cs.: Még a fejlesztők is segítettek jegyeket szedni, vendégeket igazgatni, termet felügyelni. Mindenkinek új szerep volt.

A küldetés mellett az üzleti oldal is teljesült már az első alkalommal? Rentábilis rendezvényt szerveztetek?

K. I. R.: Ha a belső erőforrásokat nem számítjuk, már az elején nullszaldó környékén lehettünk. A szerződések megkötése kemény dió, nagyvállalatokkal, multinacionális cégekkel szerződtünk, akik mögött erős jogászcsapatok állnak. Nem egyszerű a folyamat, pláne a kötbér miatt, ami még komoly kockázatot jelentett az elején.

Ahogy mondani szokták: készüljünk a békére, de tartsuk szárazon a puskaport. Senki sem úgy készült, hogy probléma lesz, de mégis mi lett volna akkor, ha beüt egy vis maior helyzet?

Z. Cs.: Mik a valós kockázatok? Minek mekkora esélye van, mit merjünk vállalni? Azért ezekben a kérdésekben nem volt nagy rutinunk az elején. A profitabilitáshoz tegyük mellé, hogy az esemény a Shoprenter márkaértékét is nagyban növelte, ami nehezen forintosítható, utána sokan komolyabban vettek minket. Másrészt kapcsolati tőkét hozott, többen azért fordultak később a Shoprenterhez, mert az expón találkoztak velünk.

K. I. R.: Minden expónkon az a legizgalmasabb pillanat, hogy az első előadás rendben elindul, mert az azt is jelenti, hogy a beléptetés működik, az emberek érkeznek, a kiállítók a helyszínen, mi baj lehet onnantól? Az első alkalom óta mindig levadásztam Tibit, amíg ő volt a főszervező, hogy „na, mit érzel?” – és már akkor büszkeséggel töltött el minket, amit láttunk. Amire még kifejezetten büszkék vagyunk, hogy ahogy nőttünk, úgy próbáltunk nemcsak egyre nagyobb cég és munkahely lenni, hanem jó, élhető közösség maradni. Mondhatni, úgy multisodtunk, hogy csak az előnyeit használjuk ebből, a hátrányokat nem. Persze, mindenki ezt akarja, egyetlen világcég sem úgy akar nőni, hogy közben kitiporja az emberek lelkét, ettől még bizonyos szintek felett nehéz kohéziót teremteni.

Az expónyitás előtti építések pont jó példa erre – amikor a fejlesztők és a pénzügyesek egymást segítve pakolnak, annak tényleg van egy csapatépítő hangulata.

Ha tíz éve beléptem az expó kapuján, mi fogadott?