Éneklünk, ahogyan lélegzünk. Hogyan hat ránk az ősi hangok ereje?
Közeli és távoli népcsoportok, ismert és kevésbé ismert hangok és ritmusok világába vezet be a Listen. című kiállítás a Magyar Zene Házában. Több mint 30 országba kalauzolja a látogatókat – például Indiába, Peruba, Izlandra, Puerto Ricóba és Magyarországra –, felelevenítve az élet nagy eseményeit: születést, gyászt, közösségi táncokat, családi lakomákat. Könnyen elveszhetsz és meg is találhatod magad a zenében, ahogyan a hangok közötti csendben is. Egy biztos: hatni fog. Élménybeszámoló.
Gyerekkoromban nem volt semmilyen különösebb kötődésem a népzenéhez: nem néptáncoltam, nem énekeltem, csak annyi népzenét hallgattam, mint bárki más az oviban vagy az általános oktatás során. Aztán huszonévesen egy sajtótájékoztatón ültem, amit egy kis népi zenekar vezetett fel. Amikor megszólalt a hegedű és a bőgő valami jó ízes magyar dallal együtt, hirtelen kirázott a hideg és kis híján elsírtam magam, a csontomig hatoltak a hangok. Megmagyarázhatatlan volt és váratlan, viszont a jelenség azóta is velem maradt, a mai napig végigfut a hátamon valamiféle borzongás, ahogy felhangzanak az ilyen tiszta, nyers dallamok.
És nemcsak a magyar népzenével van ez így; különösen meg tudnak érinteni ősi, népi, mély érzéseket, vagy régi hagyományokat megszólaltató dallamok, hangok is. Úgyhogy én előre tudtam, a Listen. – Zenei utazás a világ körül című kiállításra borzongani megyek a Magyar Zene Házába. Többször is.
Úgy énekelek, ahogy lélegzem
A hideg rázott a saudade-val (borongós életkedvvel, vágyakozással, nosztalgiával) átszőtt portugál fadót vagy az argentin gauchók énekét hallgatva. De ami igazán beütött, az a kortárs inuit énekesek, Tanya Tagaq és Celina Kalluk előadását bemutató videó.
Katajjaqot énekelnek, az inuit nők speciális torokéneklős műfaját. A két nő csodás szőrmeöltözékben, egymáshoz kapaszkodva, ringatózva és forogva, arcukat szorosan egymással szemben tartva adnak ki ritmusos, zavarbaejtő, hátborzongató és mégis varázslatos hangokat.
Izommunka, fiziológiailag laikusok számára megvalósíthatatlan hangképzés ez, ami a jég birodalmából érkezik egészen a hallgató mellkasába.
Hatásáról talán elég annyi, hogy gyakorlása sokáig tiltott volt Kanadában, de aztán sikeresen túlélte az elnyomásra tett kísérleteket. „Ezek a népek azt mondják: úgy énekelek, ahogy lélegzem. Régen a jogvitákat is énekléssel döntötték el. Elénekelted az igazadat, a közönség pedig megszavazta, hisz-e neked. Mert énekelni nem lehet hazug szívvel” – ezt már Gulyás Anna zenepedagógus, kulturális antropológus meséli az egyik tárlatvezetésen.
Anna a saját megélései alapján vezeti körbe a csoportunkat az ezer négyzetméteres kiállítótéren. Közben mesél kutatásairól és élményeiről, azokról a tapasztalatairól, amikre a világ számos pontján antropológusként tett utazásai során szerzett.
Például a Baltikum erdeiben megélt, a Medeina litván istennő, a vadon, az erdők, a fák és az állatok úrnője köré épülő női és férfi szertartásokról. A grúz suprának, ennek a hat órán át tartó, igazi közösségi élményt jelentő nagy vacsorának az átéléséhez pedig nemcsak leültet minket egy díszesen megterített hosszú asztalhoz a nagy kivetítő elé, hanem apró grúz édességet is elénk tesz.
Anna tanított is nekünk: a másfél órás tárlatvezetés során többek között tapsoltunk buleriast, énekeltünk szúfi és indiai éneket és karibi ritmusokat is előidéztünk.
Harminc ország zenéje, élete, örömei és gyásza
Földrészeken át, sejtelmes fények között sétálunk kultúráról kultúrára, az egyes állomások felvételeit a zene és azon át a tánc köti össze. A levetített dokumentumfilm-részletek mellett interaktív audiovizuális installációk, hangszerek, tánccipők, és egyéb tárgyi relikviák jelenítik meg az egyes nemzetek, népcsoportok jellemző zenéjét.
A kiállítás több mint 30 országba viszi el a látogatókat – például Indiába, Peruba, Izlandra, Puerto Ricóba és Magyarországra –, felelevenítve az élet nagy eseményeit: születést, gyászt, közösségi táncokat, családi lakomákat.
A tárlat alapját a The Listen Project dokumentumfilm-sorozat adja, amit Garry Bassin rendező-producer és Tomoko Yamaguchi író-producer-színésznő tíz év alatt forgatott, és ami közben több mint száz előadóval dolgoztak együtt. A projekt megvalósításán Csoboth Attila operatőr és Rákossy Péter fotós is dolgozott. Az alkotóknak az utazások, felvételek és kalandok során megélt élményeit is megismerhetjük a kiállítás egyes pontjain.
A projektből természetesen a magyarok sem maradhattak ki, több hazai előadóval is forgatott a csapat, így meghallgathatjuk a Sebestyén Márta énekét, Lajkó Félix citerázását, a ParnoGraszt és Márványmenyasszonyban zenélő Lakatos Miklós muzsikáját is.
Akinek a kiállítás végére már mocorog a bugi a lábában vagy a kezében, annak számos extra programra is van lehetősége. A Listenhez több koncert is kapcsolódik, számos, a filmeken szereplő előadó is fellépett és a fennmaradó időben fellép a Magyar Zene Házában.
A kiállítás még augusztus 31-ig látogatható.
Ütemes agymosás
De ha nemcsak hallgatóként akarsz tovább kapcsolódni a zenéhez, akkor egy csütörtököt javaslok a kiállítás megnézéséhez. Akkor a Magbeat Studio közösségi ritmusműhely workshopján is részt lehet venni, amin alig negyedóra elteltével már valódi dobos zenekar tagjának érezheted magad.
Nagyából harminc vadidegen ember – kisfiúktól a nagymamákig – ülte körbe velem együtt a nagy földgömböt az utolsó teremben.
A stúdió alapítói, Zsarnai Gábor és Tompa Lara nyugat-afrikai, közel-keleti, közép- és dél-amerikai, európai, távol-keleti és ausztrál ütőhangszereket osztottak ki, nekem egy afrikai eredetű dzsembé jutott.
Az első percekben ismerkedtünk a hangszerünkkel. Megtudtam, a kifeszített bőr melyik részén tudok mély és melyeken magas hangokat kiadni, majd a Lara biztosította alapritmus mellett elkezdtük a Gábor által lejátszott egyszerűbb, majd egyre bonyolultabb ritmusokat visszajátszani.
A félhomályban egyre határozottabbak lettek az ütések, elhaltak a nevetgélések, elmaradtak a két ütem közti félrekoppintások. Nem mondom, hogy transzba estünk, de személy szerint teljesen kiestem egy órára a napi vissza-visszapörgő gondolatfolyamomból.
A végére olyan volt, mintha egy teljes agyat átmosó, jóleső maratoni sportoláson vettem volna részt. És a végén csak az ujjaim bizseregtek.
