Csúnya vége lehet, ha egy kulcsfontosságú témában nem tudnak kiegyezni az uniós tagállamok
Amikor 2019 végén az Európai Bizottság bemutatta az Európai Zöld Megállapodást, nem pusztán környezetvédelmi stratégiát hirdetett: ez a keretrendszer az EU gazdasági és iparpolitikai jövőjének is irányt kívánt szabni. A cél az volt, hogy 2050-re Európa a világ első klímasemleges kontinensévé váljon, melyet kötelező erővel erősített meg az első Európai Klímarendelet. E hosszú távú cél elérése nem valósulhat meg világos, hiteles középtávú célkitűzés nélkül, ennek jegyében a Bizottság 2040-re az üvegházhatású gázok (ÜHG-k) 90%-os csökkentését javasolta, és hangsúlyozta, hogy a tagállamok Nemzeti Energia- és Klímatervei (NEKT-ek) jelentik a végrehajtás keretét. A középtávú célkitűzés nemcsak a 2030–2050 közötti időszak alatti kötelezettségek világos kijelölését szolgálja, hanem azt is, hogy a dekarbonizációhoz kapcsolódó szabályozási, beruházási és iparpolitikai döntések hosszú távon is kiszámítható keretek között születhessenek meg. A bizottsági javaslat értelmében az uniós klímacélok részben nemzetközi karbonkreditek kereskedelme által is teljesíthetők lennének. Azonban egyre több eset kerül napvilágra, ahol az önkéntes piacon vásárolt kreditek ténylegesen nem járultak hozzá az éghajlatváltozás elleni küzdelemhez, sőt szélsőséges esetekben épp a természet kizsákmányolását, vállalati zöldre mosást, illetve emberi jogi sérelmeket eredményeztek. A politikai döntés önmagában nem elég, a 2040-es cél sorsa azon is múlik, hogy a NEKT-ek mennyire megalapozottak, és hiteles eszközrendszer támasztja-e alá a végrehajtást. Az Energiastratégia Intézet háromrészes NEKT-kritikájának második része.
11 months ago · Portfolio
