„Elértük a tűrőképességünk egy olyan határát, ami annyira nyomasztó, hogy már nem csinálhatjuk tovább azt, amit eddig” – Lovas Rozi az nlc-nek

Amikor felkérnek egy szerepre, a sztorira, a szerepre vagy a leendő munkatársakra szoktál igent vagy épp nemet mondani?

Egy ilyen döntés mindig sok összetevőből áll, de az első számú szempontom mindig az emberanyag, vagyis az, hogy kikkel lenne lehetőségem együtt dolgozni. Aztán jön, hogy milyen anyagon dolgozunk együtt, mi a célja a munkának és látom-e magamat benne. Ahogy idősödöm, folyamatosan szaporodnak ezek a szempontok. Egyre könnyebben és sokkal szigorúbban mondok nemet.

Mi a legújabb szempont, ami beépült az életedbe?

Mindig átgondolom, hogy érdemes-e erre időt szánnom, és mi az, amit profitálhatok belőle. Nyilván ott van a családom, ott van a Loupe, ott van mögöttem a sok-sok eljátszott szerep, amikért szintén felelősséggel tartozom. Próbálok megőrizni egy bizonyos minőséget és szakmaiságot, ami alá nem kívánok menni.

Ehhez meg kellett égetned magad párszor?

Voltak kevésbé sikerült dolgok az életemben, de vállalhatatlan munkát még nem csináltam. Kialakult egy sokadik érzékem, ami segít monitorozni azt, miben érdemes részt vennem, miben látok lehetőséget. Voltak persze majdnemjeim, amikor majdnem hoztam rossz döntéseket. Utólag mindig kiderült, hogy igazam volt, amikor végül nemet mondtam. Nyilván a jó választásaimban nemcsak az őrületes bölcsességem játszik szerepet: olykor szerencsém is volt. A sors vigyázott rám.

Javíts ki, ha te másképp gondolod, de én úgy látom, hogy filmen vagy tévében eddig nem igazán használták ki a drámaszínészi képességeidet: többnyire könnyed, komikus szerepekben voltál látható. Én úgy látom, hogy az Itt érzem magam otthon az első olyan filmed, ami tényleg igazán sokat követelt meg tőled. Tévedek?

Minden színész szereti, ha megdolgoztatják. Ez egy különleges szerep, ritkán jön szembe az emberrel ilyen lehetőség a pályája során. Nagyon széles spektrumon kell játszani, látványos metamorfózisra van szükség. Öt éve van velünk ez a film, nagyon sok mindenen ment keresztül. Sokáig úgy volt, hogy Holtai Gábor rendező kaphat rá támogatást, aztán nem kapott, és végül úgy döntött, hogy így is megcsinálja nulla forintból.

Mióta elolvastam a forgatókönyvet, ez a szerep az életem része lett, tudtam, hogy hatalmas szakmai lehetőséget jelent. De korábban is voltak izgalmas drámai munkáim, mint A berni követ vagy – a szintén Gáborral készült – Második kör, csak ezeket nem látták annyian, mint a kereskedelmi tévén futó sorozatokat. És a Futni mentemben játszott karakteremre sem feltétlenül komikai alakításként tekintek. Volt már alkalmam megmutatni mozgóképen több arcomat, de tény, hogy a legtöbb nézőhöz A mi kis falunk jutott el.

Az Itt érzem magam otthonban az áldozatszerep kiszolgáltatottságától jutsz el egy domináns, manipulatív karakter megformálásáig. A folyamat mely része volt a legnehezebb?

Nem igazán tudok etapokat kiemelni. Számomra összefolyik az egész, hiszen ebben éltünk. Rendkívül intenzív élmény volt, a film 90 százalékát egy lakásban vettük fel, ott töltöttük az életünket minden nap hajnaltól késő délutánig. Este meg sokszor mentem a színházba játszani. Utána hajnalban az egész kezdődött elölről. Egy idő után az egész egyfajta testen kívüli állapottá vált. A jeleneteket kronológiai sorrendben vettük fel, és ez is segített abban, hogy szinte átköltözzünk a film valóságába.

A filmbéli „kínzómesteredet” Molnár Áron alakítja, rendkívül intenzívek a közös jeleneteitek. Fontos volt számodra, hogy egy ilyen helyzetben olyan partnerrel dolgozz, akiben maximálisan megbízol?

Nagyon. Áronnal tényleg ősbizalom van köztünk. Ez a testvériség és szeretet végtelen szabadságot ad a színészetben is. Tudom, hogy bármit csinálok, ő ott lesz, megfog, támogat, szeret, és ha valamit elrontok, hasznos kritikát mond.

Ez a film kétféleképpen is nézhető. Felszínesen nézve egy csavaros, olykor az abszurd irányába hajló, szórakoztató thriller. A felszín mögé nézve azonban egy allegória arról, hogy időnként szeretünk inkább a biztos rossznak bizalmat szavazni, mint esélyt adni a bizonytalan végkimenetelnek. Ezzel mintha az országunk állapotára is reflektálna. Te is hasonlóan látod?

Az emberi természet fontos kérdése, hogy meddig vagy hajlandó összehúzni magad a vélt szabadság vagy önállóság eszményében. Meddig kötsz súlyos kompromisszumokat saját magaddal, meddig tudod elhitetni magaddal, hogy szabad vagy miközben a folytonos kompromisszumok miatt igazából már rég elveszítetted a szabadságodat. Meddig vagy hajlandó beengedni a külső nyomást, meddig vagy manipulálható, meddig hiszed azt el, hogy oké, most nem olyan jó, de lehet, hogy a változtatás ennél sokkal rosszabb lenne. Mitől szabad az ember, mitől lesz szuverén gondolkodó és mennyire fontos a konformizmus?

Olyan ez a film, mintha a mai őrült közállapotokra próbálna reflektálni, de közben ez nem így van: egy sokkal általánosabb problémát dolgoz fel ennél.

Előfordult már veled, hogy sokáig te is beleragadtál egy ilyen kényelmesnek tűnő, de valójában egyre inkább szorongató helyzetbe?

Én alapvetően nem rajongok a konfliktusokért. Ha adódik egy, igyekszem minél előbb elsimítani. Ha van valakivel egy nézeteltérésem, szeretem mielőbb átbeszélni azt. Nem éltet a harcoskodás vagy a folyamatos küzdés az igazamért. Viszont egy jó ideje már érzem, hogy olyan történelmi korban élek, amikor időnként fel kell emelnem a szavam igazságtalanságok miatt.

Már nincsenek nyugodt szigetei az életünknek, a politika mindenhová beszivárog. Rég átlépődött egy határ, szóval miért maradnék csendben?

Sok híresség akad, aki sokszor felemelte a hangját, ám miután sokáig nem következett be az általa áhított változás, úgy döntött, hogy már nem szólal meg olyan gyakran közéleti ügyekben. Ilyen volt például itthon Alföldi Róbert, de ez történt sok Demokratákat támogató hollywoodi sztárral is, akik Trump győzelme után úgy érezték, nincs értelme nyilvánosan kifejteniük a véleményüket fontos társadalmi kérdésekben, mert úgysem lesz hatása.

Szerintem az ember az élete során mindig megválaszthatja azt a létezési formát, ami által a legtöbbet teheti saját magáért és a környezetéért. Nem feltétlenül mindig az a legjobb, ha az ember hangosan próbálja gerjeszteni az ellenállást.

Én is látom magam körül az elmúlt években, hogy az emberek kiábrándultak. Azt érzik, hogy hiába mennek tüntetni, hiába írnak alá petíciókat és hiába szavaznak, nem lesz belőle változás. Valahol ez a rendszer célja, hogy elvegye a reményt, hogy senki ne gondolja, hogy beleszólhat abba, milyen irányba mennek a dolgok körülötte. Úgy látom, most elértük a tűrőképességünk egy olyan határát, ami annyira nyomasztó, hogy már nem csinálhatjuk tovább azt, amit eddig. És mindig jobb tenni, mint nem tenni.

A Loupe-pal is ezt csináljuk, és azt tapasztaljuk, hogy ehhez az emberek tudnak kapcsolódni, motiválja őket és kimozdítja őket a letargikus állapotból. Elfogadom, ha valakinek ez nem komfortos, vagy magától nem keresi azt, hogyan tudja hallatni a szavát. Helyettük is csináljuk. Értük is csináltunk tüntetést a Hősök terére, vagy indítottunk petíciót, vagy épp adok egy olyan interjút, ami sok-sok embert megmozgat. Kellenek fórumok és megnyilatkozási lehetőségek, ahol az emberek úgy érezhetik, hogy általuk kiállhatnak valamiért, amiben hisznek. Ha csak annyit teszünk, hogy megteremtjük ezeket a lehetőségeket, már azzal is tettünk valamit. Sokszor már az is nagy tett, ha csak elmondod a véleményedet. Elkezdtünk elszokni attól, hogy merjünk véleményt mondani a közállapotainkról, pláne közszereplőként.  

És örömmel látom, amikor a hollywoodi sztárok egy díjátadó gála vörös szőnyegén felveszik a kitűzőt, és elmondják, mennyire szégyellik, hogy egy olyan országban élnek, amilyenné Amerika változott. Nem tesznek úgy, mintha ez az egész normális lenne. Mert nem is az.

Mi az a politika egyáltalán? Közügyekkel foglalkozunk. Az is közügy, ha vásárolsz a boltban, bemész a gyógyszertárba, a gyerekedet iskolába járatod vagy elmész ügyeletre. Egyáltalán nem gondolom, hogy én bárkinél jobban tudnék bármit, de nagyon furcsán érezném magam, ha a nyilvánvaló igazságtalanságok ellen nem emelném fel a szavam. Nem olyan földtől elrugaszkodott gondolat, hogy egy békésebb és igazabb országban éljünk.

Érződik, hogy évről évre nagyobb önbizalommal beszélsz közéleti témákról. Volt olyan élményed, amikor átszakadt benned a gát, és általa egyre bátrabban szólaltál meg ilyen témákban, vagy inkább egy folyamat eredménye ez?

Nincs egy konkrét esemény, amihez kötni tudnám. Mindig érdekelt a közélet, már fiatalon is sokat beszéltem ilyen dolgokról füstös vagy kevésbé füstös színházi büfékben előadás előtt vagy után. Mentek a nagy világmegváltások, reflektáltunk arra, ami történik körülöttünk. Színészként feladatod, hogy jelen idejű legyél, gondolj és közvetíts valamit a színpadon arról, ami körülötted történik a világban. Ehhez pedig érdeklődnöd kell. Egy normális világban talán nem fontos tudnod a miniszterek nevét, mert úgy érezheted, hogy a dolgok rendben mennek és vigyáznak rád, de most nem ilyen világban élünk.

Idővel azt éreztem, hogy a véleményemet elmondhatom a színházi büfé világán túl is, mert lehet létjogosultsága.

Az aktuálpolitizáláshoz viszont nincs közöm, ahhoz nem értek, és nem gondolom, hogy színpadon lenne a helye. De amikor a szakmámat, az életemet vagy a családomat érintő dolgokról érzem azt, hogy nincsenek rendben, akkor úgy gondolom, hogy meg kell szólalnom. Vagy például szörnyű látni a legtehetségesebb kortársaimat külföldre menekülni. Ilyenkor elkezdek gondolkodni, hogy mi nem stimmel.

Pont tegnap jutott eszembe, hogy amikor évekkel ezelőtt betiltották a hajléktalanságot, csináltam róla egy videót. Talán ez lett volna az a pont, amikor elkezdtem nyilvánosan közélettel foglalkozni? De hasonlóan fontos volt, amikor az SZFE einstandolásánál őrt álltam. Az biztos, hogy szakmailag és az életemben is egy szuverénebb szintre léptem, miután megalapítottuk a Loupe-ot, lett egy családom, lettek gyerekeim, és sok olyan dolgot levetkőztem magamról, amik visszatartottak attól, hogy a szabad önmagam legyek.

Ragaszkodom az alapvető emberi normákhoz, és küzdök értük. Nem személyeskedem, nem szakpolitikai okoskodásokba kezdek, és nem próbálok tanácsokat osztogatni: egyszerűen az emberi normák, a szeretet, az egymáshoz való viszonyunk, a közbeszédünk, a nyitottságunk, a kulturáltságunk és a kíváncsiságunk érdekében emelem fel a hangom. És nem hiszem, hogy ez olyan nagy dolog lenne, egyszerűen csak elszoktunk attól, hogy valaki csak úgy elmondja a véleményét.

Érdekes, hogy te pont a gyerekeid születése után lettél bátrabb, miközben a legtöbben épp ezután kezdik kétszer is meggondolni, hogy mit mondanak.

Ebben közrejátszik az is, hogy nem dolgozom a közszférában. Sok olyan nézőnk van, aki odajön az előadás után, hogy „Úristen, de jó veletek lenni. Fantasztikus, amit csináltok, de tudod, nem a saját e-mail címemmel vettem jegyet. Ha megtudják a munkahelyemen, hogy itt vagyok… Még fotót se csinálhatok, nehogy kiderüljön, de nagyon drukkolok nektek”.

Félnek, hogy számon lesznek kérve. Figyelik őket, hogy mit lájkolnak Facebookon, milyen hírportált olvasnak… Szerintem ez nem normális. Az emberek nem szeretik az egzisztenciájukat kockára tenni, nem akarnak kiszolgáltatottá válni. És most megint visszatérhetünk oda, hogy meddig vagy hajlandó összehúzni magad, hogy önmagad lehessél. Ebben nem vagyunk ugyanolyanok.

Itt ülünk a Loupe játszóhelyén, a Marczibányi téren. Elmeséled, honnan ered a négyesetek (Rozi mellett a férje, Horváth János Antal, Lengyel Tamás és Molnár Áron) szoros köteléke?

Áronnal és Tomival sokat dolgoztunk együtt, főleg A mi kis falunkban. A férjem pedig író, rendező és műfordító, aki abban az időben úgy csinált előadásokat, hogy talált egy anyagot, felkért hozzá színészeket és független forrásokból a pénzt összeszedve alternatív helyeken létrehozta a produkciót. János találta és fordította le az Árvák című Dennis Kelly darabot, amihez Tomit, Áront és engem kért fel. Ez egy háromszereplős darab.

Áron akkoriban eléggé eltávolodott a színháztól, a Noárral volt elfoglalva, és ez volt az ő visszatalálása a szakmájához. Nagyon imponáló volt számunkra, hogy egy olyan darabbal foglalkozhatunk, amiben igazán hiszünk. És amikor kiderült, hogy nekünk kell tovább vinnünk az előadás további játszásának ügyét, akkor megalakult a Loupe. Jött a Marczibányi tér, és onnantól nem volt megállás.

Kis csapattal indultatok, de most már egész sokan vagytok. Mennyire nehéz volt a bővítés?

Ahogy elkezdtek jönni a nézők, nem nagyon kellett győzködnünk senkit. Igazság szerint többen szeretnének csatlakozni, mint ahány helyünk van. Hálásak vagyunk a nézőknek azért, hogy kizárólag a jegybevételből, piaci alapon megélünk és organikusan növekedni tudunk. Idén már eljutottunk odáig, hogy sikerült pályakezdő fiatalokat is bevonni a csapatba, és értük is felelősséget vállalunk. A háttércsapatunk pedig már egészen hasonlít egy valódi színházéra.

Fontos számotokra, hogy olyanok csatlakozzanak hozzátok, akikkel hasonló értékrendet képviseltek?

A szakmai minőség mellett az emberi minőség is kiemelten fontos. Fontos, hogy illeszkedjen a csapatba, ne azt lássa, hogy ez csak egy munkahely, ahol lezavarja a próbát és utána elmegy. Ez egy csapat, ez egy közösség, ahol fogjuk egymás kezét. Sokkal több dolgot csinálunk együtt, mint ami a színpadról látszik. Az előadásaink nem csak előadások, hanem olyan ügyek és témák, amikben hiszünk, amikről úgy gondoljuk, hogy fontos beszélni róluk. Minden színészi alakításon kell, hogy látszódjon a hozzáadott érték.

Milyennek látjátok a Loupe jövőjét?

Még nem hivatalos, de márciusban lesz egy különleges eseményünk, ami kicsit túlmutat a színház határain. Ezen kívül nyáron megtartjuk az első szabadtéri bemutatónkat koprodukcióban a Városmajori Szabadtéri Színpaddal. Egy nagy kiállítású darab lesz, ami egy következő lépcsőfokot jelent számunkra. Ezen felül most lesz az első olyan bemutatónk, amit nem János rendez. Szikszai Rémusznak, aztán Fábián Péternek lesz nálunk bemutatója. Folyamatosan megyünk előre.

Az Itt érzem magam otthon február 19-től lesz látható a magyar mozik műsorán.

The post „Elértük a tűrőképességünk egy olyan határát, ami annyira nyomasztó, hogy már nem csinálhatjuk tovább azt, amit eddig” – Lovas Rozi az nlc-nek first appeared on nlc.