Akadálymentes tánc mindenkinek: az ArtMan Egyesület mozgássérült táncosait követtük, a próbateremtől a színpadig

Huszonhat évvel ezelőtt, 1999-ben egy különleges tánccsoport jött létre: a Tánceánia. Bóta Ildikó kortárs táncos alapította néhány társával, azzal a meggyőződéssel, hogy a tánc nem egy szűk, kiválasztott kör, a táncművészek kiváltsága, hanem mindenkié. Olyan művészeti forma, amelyhez azoknak is joguk van, akik kerekesszékben élnek.

Ez a közösség az idők során több változáson ment keresztül, a csoporton belül több kisebb csoport alakult, majd a csapat tagjai 2005-ben megalapították az ArtMan Egyesületet, és ma is ezen az összefoglaló néven működnek. Lett ifjúsági csoportjuk is, az Artmenők, és minden évben létrehoznak egy előadást a Trafóban, amit a szélesebb közönségnek is alkalma nyílik ilyenkor megnézni. Idén január 24-én lesz a következő Trafós estjük.

Ez persze csak az, amit mi, nézők kívülről láthatunk, de sokkal fontosabb, hogy az ArtMan egy erős közösség, amely hétről hétre találkozik, és együtt táncol, inkluzív módon. És hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, hogy mindenki – legyen az táncművész, testi vagy szellemi hátránnyal élő táncművész, vagy amatőr műkedvelő – a saját fizikai határait próbálgatja, és a másikra fókuszálva, odafigyelve, illetve a másikat segítve kapcsolódik a nagy közös egészhez.

Fotó: Csillag Zsuzsanna

A csapat elkötelezettségét mi sem szemlélteti jobban, mint hogy a pandémia idején sem szakadt meg a közös munka. Bár a személyes találkozások lehetetlenné váltak, a tánc ekkor sem maradt el: az alkalmak online térben zajlottak, mindenki a saját laptopja, számítógépe vagy mobiltelefonja előtt mozgott, miközben figyelemmel kísérte a többieket. Elsőre talán szokatlannak tűnhet ez a forma, ám abban az időszakban a közös tánc a megszokottnál is nagyobb szerepet játszott a tagok mentális egészségének megőrzésében.

Sokak számára talán meglepőnek tűnhet, hogy mozgássérült emberek a táncot választják az önkifejezés eszközéül. Pedig a válasz egyszerű: a tánc olyan szabad teret kínál, ahol mindenki saját mozgását vállalhatja és élheti meg olyannak, amilyen.

Ebben a közegben a mozgássérültség nem jelent hátrányt pusztán azért, mert a mozgás eltér a többségi normáktól. Sőt, a színpadon ezek az eltérések a néző számára is új jelentést nyernek: különleges, inspiráló mozgásformákként válnak értelmezhetővé. Így tehát az inklúzió nemcsak alkotói, de befogadói oldalról is megteremtődik ezeken az előadásokon. Az ArtMan előadásai megváltoztatják a néző esztétikusságról alkotott fogalmát, és ezzel nagyban hozzájárulnak ahhoz is, hogy a magyar társadalom nyitottabban forduljon a fizikai hátránnyal érintett csoportok felé.

Az ArtMannak az eddig felsoroltakon kívül az idők során új hivatása is lett: az általuk közösen megismert és megélt alkotást szerették volna még akadálymentesebbé tenni, és széles körben megismertetni másokkal is. Inkluzív Jam projektjük 2017-ben indult el, ami szabad táncalkalmakat hirdetett „laikusoknak, táncosoknak, mozgássérülteknek, autistáknak, értelmi akadályozottaknak, látás- vagy hallássérült embereknek, pszichiátriai fogyatékossággal élőknek, halmozottan érintetteknek, fiataloknak, időseknek, és mindenki másnak is, akik e felsorolásból kimaradtak”.

A csapat tagjai ezeket az alkalmakat szeretnék újra elindítani 2026-ban, amihez épp adományokat gyűjtenek. Bármilyen kis összegnek nagyon örülnek, támogatni őket a honlapjukon feltüntetett módon lehet.

A Bridzs – ahogy mi játsszuk című produkciójuk az első, közösen létrehozott előadásuk, a szervezet 20. születésnapja alkalmából jöhetett létre, Farkas Dorka és Mészöly Andrea rendezésében. A fotók a próbákon és az előadáson készültek, a Trafóban, 2025 márciusában.

Fotó: Csillag Zsuzsanna

A Tánceánia Együttes – hazánk első vegyes képességű alkotókból álló kortárs tánctársulata – 26 éve hoz létre mozgásszínházi előadásokat, ahol ép és fogyatékossággal élő művészek egyenrangú partnerekként alkotnak. Az ArtMan másik állandó csoportja, a fiatalabb tagokból álló Artmenők is hasonló módon dolgozik.

Lőrincz Katalin Revizorban megjelent írásából idézve: „…a padlón heverő testek egyenlő »képességűek«, az épp csak súrló fényben mozgó tagok (többnyire karok, lábak) nem árulják el »gazdáik« fizikai adottságait. A mozgás afféle ébredezés, majd rendeződés szép lassan a teljes térből a közép felé sűrűsödve, ahol már fel-felfedi azt is, ki kit segít mozdulni. Talán az ArtMan egész előadására jellemző ez a kölcsönösség: nemcsak az, amennyiben az ép és a korlátozott képességű ember hasonló produkcióra képes, hanem egymás kiválthatósága is, vagyis: hol az ép segíti a fizikailag, mentálisan rászorulót, hol fordítva. … számomra leghangsúlyosabb (…) a vizualitás, a dimenziók fontossága, konkrétan az, ahogyan ez a rendezés nemcsak a világítás lehetőségeivel játszik magas szinten, de a teret is rendkívül sokféle módon érvényesíti: a jelenetek térbeli elrendezése, egymásba fűzése változatos és szép. Kreatívan használja fel az előfüggönyt is többféle játékra, és érdekesen rendezi be az élő zenekart is. …A mezei néző egy színházi élménnyel távozhatott, a résztvevők pedig, remélem, azzal a sikerélménnyel, hogy itt mindenki (ép vagy korlátozott) méltósága teljében mutathatta meg önmagát.” 

Fotók: Csillag Zsuzsanna, Szöveg: ArtMan Egyesület és Lőrincz Katalin