A tini, aki 11 napig nem aludt, és ezzel örökre megváltoztatta az alváskutatást

A 17 éves Randy Gardner veszélyes kísérletbe kezdett, amikor elhatározta, hogy kideríti, hány napot bír ki alvás nélkül. Az amerikai tini igazi tudós zseni volt: családja kétévente költözött, és minden új városban, ahol megfordultak, Gardner nevezett valamivel a tudományos vásárokon. Fogalma sem volt róla, hogy kísérletéből a modern alváskutatás egyik legismertebb története születik majd, és hogy hat évtizeddel később még mindig beszélnek róla.

Hideg zuhany, kóla és hangos zene

A kísérlet az iskola téli szünetében, 1963. december 28-án kezdődött. Gardner és osztálytársa, Bruce McAllister azon törték a fejüket, mivel nyerhetnék meg a helyi tudományos expót. A rádióban hallották, hogy egy hawaii műsorvezető, Tom Rounds egy kirakatban ülve 260 órán át (vagyis több mint tíz napon keresztül) maradt ébren, és ezzel új Guinness-rekordot állított fel.

Randy Gardner, ágyán különböző tárgyakkal, amiket emlékezetből kell azonosítania a kísérletben (Fotó: Don Cravens/Getty Images)

Gardnerék úgy határoztak, hogy túlszárnyalják a rekordot. Pénzfeldobással döntöttek, ki lesz a kísérleti alany, és ki a megfigyelő. A sors Gardnernek kedvezett – vagy inkább ellene dolgozott. McAllister és egy harmadik barátjuk, Joe Marciano felváltva ügyeltek rá, hogy ne aludjon el. Minden módszert bevetettek: hideg zuhany, hangos zene, kóla és rengeteg kosárlabda.

– idézte fel később McAllister, aki barátja viselkedését figyelte.

Iskolai kísérletből tudományos szenzáció

Ahogy teltek a napok, a három középiskolás kísérlete egyre nagyobb szenzációvá vált. A helyi sajtó után országos csatornák tv-stábjai és újságírók lepték el a kisvárost, hogy találkozzanak a fiúval, aki nem volt hajlandó egy percre sem lehunyni a szemét. Egy időre állítólag még a Kennedy merénylet híreit is háttérbe szorította.

A történet eljutott a Stanford Egyetemre is, ahol Dr. William C. Dement, az egyik első alváskutató, azonnal autóba ült, és San Diegóba sietett, hogy személyesen csatlakozzon a kísérlethez. A helyszínen csatlakozott hozzá John J. Ross haditengerészeti orvos is, aki Gardner egészségi állapotát felügyelte. Dement és Gardner flippereztek, kosaraztak, és rengeteget beszélgettek – így próbálták ébren tartani a fiút. „Sokszor megvertem a professzort flipperen” – mesélte nevetve Gardner évtizedekkel később egy interjúban.

Bruce McAllister jegyzetel, miközben barátja Randy Gardner próbálja azonosítani az illatokat, amiket Joe Marciano tart az orra alá (Fotó: Getty Images)

Ám a jókedv mögött lassan a kimerültség jelei mutatkoztak: Gardner émelygett, ingerlékennyé vált, és egyre nehezebben tudott koncentrálni. Dr. Ross jegyzetei szerint a tinédzser a kísérlet végére hallucinációkkal, téveszmékkel és rövid távú memóriazavarokkal küzdött. Amikor a tizedik napon arra kérték, hogy hetesével számoljon visszafelé száztól, 65-nél megállt, és elfelejtette, mit is csinál. Egy alkalommal ingerülten szakított félbe egy interjút is.

– idézte fel Randy.

Az alkonyzóna – a tudat és álom határán

• A 4–5. nap környékén egy alkalommal azt hitte, hogy utcai közlekedési tábla egy futballjátékos, és odament hozzá beszélgetni.
• Máskor úgy gondolta, hogy egy rádióműsorban szerepel, miközben csak barátaival beszélgetett.
• Sokszor nem emlékezett rá, hogy milyen nap van.
• Az is előfordult, hogy a tükörbe nézve nem ismerte fel magát.

A kísérlet utolsó napjaiban Randy Gardnernél részleges fájdalomérzet-kiesés (analgézia) lépett fel. Dr. William Dement és John Ross jegyzetei szerint, amikor az orvos megcsípte vagy megütögette Gardner karját, a fiú nem reagált a fájdalomra, mintha érzéketlenné vált volna.

A jelenséget később alváskutatók is vizsgálták, és több elmélet született arról, miért történhetett. Az egyik szerint az agykéreg túlterhelése miatt ideiglenesen lekapcsolódott a fájdalomérzetet feldolgozó rendszer. Egy másik feltételezés szerint a szervezet stresszhormonokat (pl. kortizolt, adrenalint) termelt túlzott mértékben, amelyek átmenetileg elnyomták a fájdalomérzékelést.

Érdekes, hogy bár a kísérletet soha nem ismételték meg ilyen hosszú ideig tudományosan dokumentált körülmények között, a fájdalomérzet csökkenése több más extrém alvásmegvonási esetben is előfordult, például katonai kísérleteknél és korai NASA-tesztekben.

1964. január 8-án, a 11. napon, Gardner elérte célját: 264 órát és 24 percet töltött ébren, ezzel megdöntve a világrekordot.

 – mondta a sajtónak.

A kísérlet utóhatása

A kísérlet után Randy Gardnert a haditengerészet kórházába vitték megfigyelésre, ahol az orvosok egy hozzá csatlakoztatott elektroencefalográf-készülék segítségével mérték az agyhullámait alvás közben. Végül 14 órán át szundított egyhuzamban. Kicsit nyomottnak érezte magát másnap, de nem jobban, mint egy átmulatott éjszaka után.

A kísérlet mellékhatásai viszont jóval később jelentkeztek csak. 2017-ben, 71 évesen, Gardner az NPR Hidden Brain műsorában arról beszélt, hogy inszomnia gyötri:

Nem világos, mi váltotta ki ezt az állapotot. Randy Gardner azonban azt mondja, hogy ezt valamiféle karmikus bosszúnak tekinti a 60 évvel ezelőtti tudományos kísérletéért.

Randy Gardner professzor Dr. William Dementnek számol be tapasztalatairól (Fotó: Getty Images)

Csúcsok

Rekordját hamar megdöntötték. Előbb egy másik kaliforniai fiatal, Jim Thomas 266 órával, majd Maureen Weston, aki 449 órán át volt ébren. Az utolsó hivatalos csúcstartó Robert McDonald volt: ő 453 órát, vagyis majdnem 19 napot töltött ébren 1986-ban. Ezt követően a Guinness törölte a kategóriát, mert a versenyzők egészségét súlyosan veszélyeztette a kísérlet.

Craig Glenday főszerkesztő később így indokolta a döntést:

Forrás: via, via, via