Madridban jártunk, ahol az ital mellé jár a mennyei étel: gambas, jamón és bocadillo, minden, ami szem-szájnak ingere, mutatjuk

Madridban csak jót lehet enni, és nem kell gigantikus adagokkal megküzdeni. A tapas hazájában inkább jóízűen falatoznak és egy étkezés alatt rengeteg ízt meg lehet kóstolni. 

Utazni mindig jó, főleg, ha az ember megfelelő önismerettel rendelkezik és tudja, mit szeret az utazása alatt csinálni. Én például enni. Oké, emberekkel ismerkedni meg az építészetet és az épületekhez kapcsolódó korokat megismerni is szeretem, de már rég elfogadtam magam így, hogy én bizony az ételre vagyok a leginkább kíváncsi, bárhová is vigyen az utam.

Legutóbb például Madridba vezetett, ahol természetesen minden reggel, délben és este hódolhattunk ennek a hobbinknak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy délelőtt, délután meg éjszaka szintén ettünk, ami nem is olyan meglepő, tekintve, hogy Spanyolországban, a tapas hazájában vagyunk.

Hogy mit is jelent a gyakorlatban ez a tapas-dolog? Leginkább úgy lehet lefordítani, hogy nincsen ital étel nélkül. Ez nem úgy kell elképzelni, hogy addig áll a pincér az asztal mellett, amíg ki nem bökjük, hogy mit szeretnénk enni, ilyesmivel nem kell foglalkozni. Majd ő azt tudja. Elég, ha megrendeli az ember az italát, mondjuk egy jóféle sört (cerveza, jellemzően Mahou), és a pincér egyedül a méretet fogja egyeztetni. A kaját meg csak úgy hozza.

Ezek a harapnivalók minden szempontból egészen változatosak. Van úgy, hogy csak valami savanyúság, olajbogyó, gyöngyhagyma, csemegeuborka érkezik, leginkább akkor, ha jeleztük, hogy ebédelni akarunk. Máskor viszont komplett étkezésnek beillő falatokat kaptunk, például spanyol omlettet (tortilla de patatas), amiben krumpli, tojás és hagyma van, sőt, egyszer tavaszi tekercset hoztak a sör mellé, mert egy távol-keletiek által üzemeltetett helyre tévedtünk be. Az is finom volt.

Sör és spanyol omlett (Fotó: Belső Olga)

A tapasozást a piacokon tudják a leginkább csúcsra járatni. A piacot (mercado) nem úgy kell elképzelni, mint itthon, hogy bemegy az ember a cekkerrel, megveszi a zöldséget meg a húst és otthon csinál belőle valamit, ellenkezőleg. Nem kell cekker, ugyanis kizárólag elkészített ételt lehet kapni, na meg ugyebár italt. Vagyis nyilván fordítva, mert Spanyolországban nem az étel mellé kér italt az ember, hanem az ital mellé eszik valamit. Valami nagyon finomat.

Több ilyen piacot is végig jártunk, a legmenőbb a Plaza Mayor melletti Mercado de san Miguel. Itt egész nap nyüzsögnek az emberek, vannak asztalok és bárszékek, ahol le lehet telepedni és el lehet kortyolni az italt és mellé elfalatozni az ételt. A rutinosak társasággal jönnek, és ha sikerült megszerezni egy helyet, onnan többé nem mozdulnak, valaki mindig őrzi, amíg mások portyázni indulnak az újabb falatokért.

Itt aztán minden van, méghozzá úgy elkészítve, hogy akkor is el lehessen fogyasztani, ha az egyik kezünkben pohár, a másikban meg az étel van. A legtöbbször nyársra tűzik a dolgokat, de egészen elképesztő variációkban. Mindenfélével töltött olajbogyók, sajtok, marinált halak, polipok,  kagylók és garnélák, kolbászok és grillezett zöldségek, meg amit még el tudunk képzelni, bármi mehet a nyársra.

Ilyen isteni finomságokat kóstoltunk: 

Aztán vannak az apró szendvicsek, csak pár falatosak, de mindent rájuk lehet pakolni, a lazactól az ibériai sonkáig (jamón ibérico). És ha már sonka: nos, az egy külön műfaj itt. Olcsónak éppen nem mondanám, de az íze és az állaga valami elképesztően finom. Mindig ott szeletelik a vendégek szeme láttára, van hozzá egy fém állvány, amibe beszorítják a patát, a sonka részét feltámasztják és mesteri mozdulatokkal, gyönyörű, vékony szeleteket vágnak. Nem bízzák a véletlenre, egy-egy vendéglátóhelyen több ilyen egész sonka is lóg a plafonról, amire szigorúan harisnyát húznak, nehogy rászálljon a légy.

Sonka harisnyában (Fotó: Belső Olga)

A sonka magában is étel. Rajta van az étlapon, lehet kérni egy tányér ibérico sonkát, vagy egyszerűen csak beleteszik egy arasznyi, elképesztően csodálatosan roppanós bagettbe, és tessék, szendvics.

A másik népszerű töltelék a rántott tintahal vagy rántott akármilyen tengeri herkentyű (mariscos). Zöldség, szósz nem jár a bocadillohoz, csak a zsemle és a belevaló. Spanyol vörösborral (vino tinto) tökéletes. Igazából a bort nem nagyon kell válogatni, mindegyik korrekt minőségű, finom, nem lehet mellé nyúlni.

A legkellemesebb felfedezésünk az volt, hogy tulajdonképpen a tapas hazájában egyáltalán nem kellett törni a fejünket, hogy mit együnk, egyszerűen csak beültünk bárhova, kértünk egy pohár akármit és megettük hozzá azt, amit hoztak. Két óra múlva pedig ismétlés. Így simán végig lehet forestgumpolni a napot, anélkül, hogy egyetlen étterembe is be kellene ülni kimondottan enni, és mégis jóllakunk.

Bocadillo, vagyis sonkás szendvics. (Fotó: Belső Olga)

De azért mi beültünk többször is, és gondolom, senkit sem lep meg, ha azt mondom, hogy a rendes, fehér abroszos éttermekben is tapast adnak. Nem úgy, hogy előételnek, a bor mellé, hanem úgy, hogy bármit, amit kikér a társaság, az asztal közepére teszik. Persze mindenki kap maga elé egy tányért, arra tesszük azt a falatot, amit legközelebb meg kívánunk kóstolni.

Meglehetősen ritka tehát az olyan fogás az étlapon, ami húst és köretet tartalmaz és meg kell vele birkóznia egy embernek.

Szintén megkerülhetetlen étel a mindenféle krokett, ami bármiből lehet, sonkából, lazacból, vagy ami előző nap megmaradt. Összekeverik besamellel, hagyják kihűlni, hogy megkössön, megformázzák, bepanírozzák és forró olajban kisütik. Mindenki szereti, mert ízletes, puha, könnyű megenni és tényleg finom.

Churros a St. Gines-ben. (Fotó: Belső Olga)

Végül pedig jöjjön a desszert! A legtipikusabb madridi édesség a flan, ami leginkább egy créme caramelnek felel meg, viszont krémsajtot is kevernek bele, hát én olyan finom flant még életemben nem ettem! A másik, kikerülhetetlen édesség pedig a churros. Meglepő módon a város legfelkapottabb churrosozójában (St. Gines) egyáltalán nem hempergették cukorba, amint madridi ismerősünktől megtudtuk, azért nem, mert az Madridban egyáltalán nem szokás. Adnak viszont hozzá sűrű, forró csokoládét, amibe mártogatni lehet. Sem a csoki, sem a churros nem igazán édes, sőt, én inkább a sós jegyeket éreztem túlsúlyban, vissza is kellett mennünk ellenőrizni, hogy nem tévedtem-e, de nem. Érdemes kipróbálni, tényleg nagyon menő a hely.

Végül pedig még egy hasznos jótanács: ha valaki Spanyolországba készül, érdemes némi nyelvtudást magára rántani. Nem kell Cervantes-i magasságokra gondolni, köszönésnek is megteszi mindenhol a hola, viszont Madridban nem igazán beszélnek angolul sem a boltokban, sem pedig a vendéglátóhelyeken. Feltételezik viszont, hogy a világon mindenki beszél spanyolul, így aztán zavartalanul használják is a nyelvet még a leginkább turista-járta helyeken is. Ebből persze nem lesz probléma, a vége mindenképpen valami isteni finom étel lesz. Például fokhagymás olajban sült garnéla (gambas al ajillo), ami még sistereg, amikor az asztalra teszik és friss kenyérrel kell kimártogatni a fokhagymás szaftot.

Menjetek Madridba és egyetek finomat!