Nyílt levél a nőgyógyásznak, aki nem volt hajlandó megvizsgálni

Doktornő,

A tiszteltet szándékosan hagytam le a megszólításból, mivel sajnos nem sikerült kivívnia azt. Hiába történt évekkel ezelőtt az eset, még mindig tisztán emlékszem arra az arroganciára és az „essünk túl rajta” attitűdre, amit az irányomban mutatott.

Meglehet, én nem vagyok orvos, viszont ember igen, és már csak ezért is jól esett volna, ha legalább emberszámba vesz. Ha már megvizsgálni ugye nem volt hajlandó. Elkeseredésemben kerestem fel Önt, egy nagyon jó barát és nem mellesleg egészségügyi dolgozó ajánlására, miután senki nem tudta megmondani, hogy a menstruációs fájdalmaim mitől okoznak akkora fájdalmat, hogy napokig nemhogy felkelni nem bírok az ágyból, de az is problémás, hogy az egyik oldalamról a másikra átforduljak.

Tényleg, a legnagyobb jóhiszeműséggel és reménnyel mentem be, főleg, mert sok jót mondtak Önről. Hogy fiatal és lelkes, még nem kezdte ki a szakma. Hogy alapos és végtelenül kedves, és segítőkész is.

Hát…

Az én benyomásom egészen más volt abban a nagyjából három percben, amíg elmondtam, miért jöttem.

Lehet azt gondolni, hogy a menstruációs fájdalom női hiszti. Legalábbis feltételezem, hogy ezt hihette, mert ugye ennél többet hozzám sem szólt, hiába kérdeztem. Ha valaki van olyan szerencsés, hogy ezt sosem élte át, az gondolhatja, hogy tényleg csak én fújom fel a dolgot. De orvosként pontosan tudnia kellene, hogy ez nem normális.

Azóta persze ezt már tudom, hála egy olyan kollégájának, aki szerencsére nem rázott le egy recepttel a kezemben. Egy olyan recepttel, ami mint kiderült, lórúgásnyi fájdalomcsillapító, amit elsősorban végstádiumú daganatos betegeknek szoktak felírni, hogy enyhítsék a szenvedéseiket. Ezt persze nem mondta, az a bizonyos egészségügyis ismerős hívta rá fel a figyelmemet. Még jó, hogy nem váltottam ki, ki tudja, milyen hatással lett volna rám.

Fotó: Getty Images/Liudmila Chernetska

De ha nem veszem figyelembe az orvosi pecsétet, meg, hogy elvileg arra esküdött fel, hogy meggyógyítson másokat, legalább nőként azt hiszem, tanúsíthatott volna több együttérzést.

Kíváncsi lennék, ha a saját lánya kerülne ilyen helyzetbe, mit reagálna? Neki is csak felírna valamit, anélkül, hogy az okokat feltárnák? Mindenhonnan az az infó jön, hogy az ember ne diagnosztizálja önmagát, de még azzal is többre mentem, mint az Önnél tett látogatással. És a legszebb, hogy ezért még fizettem is. Persze, én voltam a hülye, ezt belátom, egy forintot nem lett volna szabad letennem az asztalra.

Emberségemben és nőiességemben alázott meg, és nagyon bánom már, hogy akkor nem léptem a tettek mezejére, mert elárulhatom: Ön nem való orvosnak. Egy nő, aki amúgy is kiszolgáltatott a nőgyógyásznál – és akinek olyan dolgokat is elmond, amit talán még a legjobb barátnőjének sem –, azt reméli, hogy az információk birtokában az orvos segíteni tud a probléma kiderítésében. De nem így lett. Sőt, konkrétan úgy éreztem, hogy ki lettem dobva a rendelőből.

Ebédszünetre sietett? Netán randija volt? Senki más nem várakozott rajtam kívül, így a sietség okát azóta sem értem. De egy valamit megértettem és köszönök: csalódottságomban addig kutattam, amíg nem találtam egy olyan Doktornőt – igen, így nagybetűvel –, aki szinte azonnal elindított azon az úton, amin most is járok és sikerült egyetlen vizsgálattal megállapítania a fájdalom okát. És mindemellett annyira kedves, hogy úgy érzem, mintha egy barátnőmmel beszélgetnék, nem a nagy, istenkomplexusos emberrel, aki csak azért többnek hiszi magát, mert ott van a dr szócska a neve előtt.