Egyetlen dolog teszi kihagyhatatlanná az utolsó Mission: Impossible-mozit, és nem lehetünk eléggé hálásak érte

Tom Cruise-ról nem tudjuk biztosan, milyen ember. Az idők során a családja, az exei és a gyereke, valamint a szcientológia egyház miatt lehetett hallani róla nem olyan szép történeteket, de az biztos, hogy egy ideje emberünk szinte kizárólag a mozinak él.

Már-már szent küldetésévé tette, hogy az évek alatt elolcsósodott speciális effektusok tömkelegétől megfáradt nézők számára újra olyan moziélményeket okozzon, amit mindenki ámulattal, lélekben újra gyerekké változva csodálhat a nagy vásznon. Emberünk szórakoztatni akar, méghozzá a legmagasabb szinten, a legnagyobb vásznakon. Ennek talán legékesebb példája a Mission: Impossible franchise, melynek utolsó darabja ugyan kicsit megbotlik, de számos hibája ellenére mégsem lehet neki ellenállni.

Cruise, Cruise, Cruise

Ennek pedig egyetlen oka van: Tom Cruise hatalmas, már-már embertelen lelkesedése és maximalizmusa. Ha emberünk szeretne valamit, azt így vagy úgy, de keresztülveri a filmstúdiókon, producereken, sőt a biztosítókon is, akik inkább engedik, hogy Cruise már-már korlátlan büdzséből költekezzen, minthogy az útját állják. A filmek címéhez hűen emberünk minden egyes részben tényleg lehetetlennek tűnő kaszkadőrattrakciókkal kápráztat el bennünket, és valahogy mindig eléri, hogy emelni tudja a tétet.

Igen, a Mission: Impossible filmekben is ott van a legmagasabb szintű VFX látvány, de nem kizárólagosan, hanem valódi, egészen hihetetlen kaszkadőrmutatványok kiegészítőjeként.

, és ez a moziban ülve egészen más szint ahhoz képest, mint amikor érezhetően súlytalan szuperhősök CGI energianyalábokat lőnek egymásra és a háttérben összeomlanak a CGI épületek.

Tom Cruise kaszkadőr jelenete az új Mission: Impossible filmben (Fotó: Profimedia)

Cruise még azt a luxust is megengedi magának, hogy a filmjeiben a történet csak összekötő elem legyen két elképesztő akció-szcéna között. Sokszor először az akciójelenet születik meg az alkotók fejében, és csak utána találják ki, hogyan tudnák azt valahogy beilleszteni a forgatókönyv szövetébe. Sok film esetében ez a módszer valószínűleg halálos ítélet lenne, de nem itt: a Mission: Impossible esetében ugyanis a szájtátós mutatványokért váltunk mozijegyet, a körítéstől pedig leginkább csak azt várjuk, hogy két akciójelenet között se unatkozzunk.

Mission: Impossible – Ez a harc lesz a végső

A Mission: Impossible – A végső leszámolás a franchise valószínűleg utolsó része, így érezhető rajta egyfajta lezárási szándék. Számos rövid montázs található benne a korábbi filmek fontos pillanataiból, a cselekmény pedig újra visszanyúl bizonyos kulcsmomentumokhoz, szándékosan utal vissza régi történésekre, de teszi ezt úgy, hogy azért a történések megértéséhez ne legyen szükség a teljes franchise újranézésére. Ugyanakkor ez a lezárási szándék a szokásosnál nagyobb súlyt helyezett Tom Cruise és fő alkotótársa, Christopher McQuarrie író-rendező vállára, ugyanis a lekerekítés és az érzelmi hatás miatt a szokásosnál most nagyobb szerephez kellett jutnia a történetmesélésnek, és kicsit komolyabban kellett vennie magát. Márpedig a történetmesélés az első részt leszámítva sosem volt igazán a franchise erőssége.

Angela Bassett a Mission: Impossible-ben (Fotó: Profimedia)

A 169 perces, tényleg indokolatlanul hosszú játékidő tehát a nagy lekerekítési szándéknak köszönhető, ahogy az is, hogy a humor ezúttal valamivel kisebb szerephez jutott, és több az érzelmes nagyjelenet, ahol elsirathatunk karaktereket vagy már-már Roland Emmerich módra izgulhatunk együtt az amerikai elnökkel (aki a filmben nem Donald Trump, hanem Angela Bassett) az ajtón kopogtató világvége miatt.

Hallhatunk nem túl jól megírt, mesterkélt dialógusokat, sőt nagymonológokat, és sajnos a főellenség sem annyira érdekes (ez az állítás az élő és az élettelen változatra is vonatkozik), hogy igazán kinyíljon tőle a bicska a zsebünkben. De ennyit a morgásról, ugyanis az összhatás még ezzel együtt is lenyűgöző.

Old School Hollywood

Bár azt hihetnénk, hogy amennyiben egy filmben már ötödjére hangzik el, hogy a főhős meg fog csinálni valamit, amit lehetetlen megcsinálni, és mégis mindig sikerül neki, akkor egy idő után már ásítunk egy nagyot, hiszen tudjuk, hogy a következő is sikerülni fog neki. Csakhogy a Mission: Impossible filmek esetében ez mégsem így működik. Tom Cruise és csapata ugyanis tényleg mindig alaposan megizzad meló közben,

Tom Cruise és Christopher McQuarrie ugyanis a csodás kameramunka, a vágás és a karakterek reakcióinak ügyes bemutatása segítségével mindig képes átadni nekünk a karakterek veszélyérzetét, legyen az egy olyan kisebb mutatvány, mint amikor Ethan Hunt egy tengeralattjáró konditermében bunyózik, egészen odáig, mint amikor egy propelleres repülőgép szárnyaiba kapaszkodva forog körbe-körbe, miközben a szél iszonyat sebességgel fújja le a fejét.

Simon Pegg és Tom Cruise az új Mission: Impossible filmben (Fotó: Profimedia)

Lehet, hogy a Mission: Impossible – A végső leszámolás a háromórás játékideje alatt időnként önismétlő lesz, sőt becsusszannak kevésbé izgalmas szakaszok, de amikor a film gerincét alkotó nagyjelenetekre kerül sor egy tenger fenekén fekvő elsüllyedt orosz tengeralattjáró gyomrában, illetve a propelleres, száguldó repülőgépek szárnyain és pilótafülkéjében, akkor nincs az a néző, aki ne a moziszék karfáját fogva nézze azt a filmcsodát, amit a bevállalós Tom Cruise az egészségét és az életét kockáztatva adott nekünk.

Ez a film véresen komolyan gondolja, hogy lenyűgözzön minket, és már csak a szándékért is dicséretet érdemel. A Mission: Impossible az old school Hollywood csúcsteljesítménye. Hiányozni fog.

A Mission: Impossible: A végső leszámolás már látható a magyar mozik műsorán.