„Tévedés, hogy ez csak a gazdagok piaca volna” – Három híres budapesti piacon jártunk, de csak ez az egy vonz vissza
Nagyon jól kell időzíteni, hogy megkapjuk azt az élményt, ami a piaci nyüzsgésről, bőséges pultokról, zsigerből profin tukmáló árusokról él. A pesszimista énem azt mondja, hogy mindez kihalóban van itthon, és egy-két országgal arrébb kell mennünk ezért a hangulatért, miközben alig van hét, hogy ne piacoznék. Kifoghatók jó pillanatok, a dömpingáru mellett valódi finomságok, nem mogorva vagy siettető árusok. Beugrik a Fehérvári úti piacról az ősz hajú hölgy, aki maga fonta, hippis virágkoszorúval a fején, fülére cseresznyét akasztva árult akkora mosollyal, amekkora jókedvből átragad másokra is. Eszembe jut ugyanott az a régi motoros zöldségkereskedő, aki a visszahozott üres tojástartókat látván is köszönés helyett rámordult az emberre, hogy „ingyen átveszem, de csak ingyen.” Mintha eszünkbe jutott volna értük bármit is kérni.
Valljuk be, a hétvégi húslevesbe valóért és egy szál gyulaiért kár piacozni, ezt az igényt kiszolgálja bármelyik multi. De akkor mégis miért érdemes?
Három piacot vettünk célba: a budapesti intézmények alfáját, omegáját és turistamágnesét, a Nagycsarnokot. A méltán híres és az árai miatt ugyancsak hírhedt Fény utcai piacot és a megunhatatlanul bizarr építészeti konstrukcióban helyet kapó Lehel térit. Nem minden tanulság nélküli volt a túra.
Nagycsarnok: „unique Hungarian mangalica salami” és kongó alagsor
A Központi Vásárcsarnok, pestiesen Nagycsarnok szecessziós épülete önmagában is látványosság. Itt, a Vámház körúton gyakorlatilag turistának is érzi magát az ember a paprikafüzéres, mangalicás, tokaji boros, mézes pultok mellett a sok külföldi szót hallva. Étteremtulajdonos mesélte nekem, persze még a Covid előtt, hogy mennyire szereti az Nagycsarnok alagsorát, ahol a legprímább a spárga. Azóta nagyot változhatott a világ, mert az alagsor szinte üresen kongott.
Fent az árusok megértetik magukat angol nyelven, a turisták nézelődnek, fényképeznek, egy emelettel fent lángosoznak. Az áru naná, hogy drágább, mint amit a magyar vásárló kifizet, vagy szívesen kifizet. Felvonultatják a pultok a büszkeségeinket, szarvaskolbász, mangalicasonka, szürkemarha-szalámi, erdei gombás ínyencségek, savanyúság, jelentős dióbél-, pirospaprika- és mézkészletek. Érdekes látni az (ez esetben valódi) piaci igények kiszolgálását, a pultokban ugyanis kiemelt feliratok hirdetik a disznóhúsmentes kolbászokat, szalámikat. Hiába, a fizetőképes külföldi kereslet jelentős százalékát teszik ki olyan fogyasztók, akik körében a sertés nem kívánatos élelmiszer.
Kolbászból a kerítés / Fotó: Neményi Márton
A Nagycsarnok pultjai, különösen a fő csapáson szemet gyönyörködtetően meg vannak pakolva. Ha csak ezeket a pultokat szemrevételezzük, megállapíthatjuk, hogy húst eszünk még egy kis disznóhússal, és a zöldségek, gyümölcsök terén nincs akkora sokszínűség az ízlésünkben, igényeinkben mint tőlünk nyugatabbra, délre vagy akár a Közel-Keleten. (Esetleg mindenhol, a tundrát kivéve?)
A Nagycsarnok a fenti étkezdékből / Fotó: Neményi Márton
Szomorú látvány továbbá, hogy a jó adottságú történelmi épület vegyes-vágott képet mutat – ha már piacos hasonlat. Ha csak a gagyi betűtípussal kiírt feliratok, szedett-vedett táblák helyett valamiféle egyezményesen elfogadott stílusban kialakított, egységes képet mutatnának a pultok, árusok, máris egy kicsit közelebb érezhetnénk magunkat Francia- vagy Spanyolország imádott piacaihoz.
Luxushúsok a Nagycsarnokban / Fotó: Neményi Márton
Kinek ajánljuk? Azoknak a hazai vevőknek, akik olyan gurmé finomságot szeretnének elkészíteni, amiket nehéz beszerezni. Marhanyelv, luxussteakek az USA-tól Japánig, feldolgozott mangalicaáruk, ritkaságszámba menő gombák, extra tejtermékek. Azoknak, akik szépen csomagolt ínyencséget szeretnének ajándékozni külföldieknek vagy külföldre szakadt magyaroknak. Továbbá azoknak a hazai vásárlóknak, akik szeretnének egy kicsit turistáskodni Pesten. Egy kicsit rápillantani saját magunkra külföldi szemmel.
„Tévedés, hogy ez csak a gazdagok piaca volna”, de van, ami pont kétszer annyiba kerül – Fény utcai piac
A Fény utcai piacra viszonylag későn érünk oda, de még bőven nyitvatartási időben. Alig találunk már árust nyitva, de így is azonnal kitűnik, milyen válogatott az áru. Csak salátákból olyan kínálat van, hogy eszünkbe jutnak azok a bosszantóan sznob receptek, amelyek kikötik, hogy ez a saláta csak endíviával az igazi, és ha „nincsen kemény húsú, ress római salátád, neki se kezdjél ennek az ételnek.”
Itt bizony van választék mindenből. Az itthon éppen nem termő, vagyis importgyümölcs árai egészen szemkápráztatóak. Kapható ámbátor magyar cseresznye is szezonon kívül: kilója 12 ezer forint, a rebarbaráé 5000 forint.
Májusi import és hazai a Fény utcai piacon / Fotó: Neményi Márton
„Tévedés, hogy ez csak a gazdagok piaca volna. A környéken is laknak kispénzű nyugdíjasok, diákok, átlagos keresetűek” – mondja az árus, aki először nem akar kötélnek állni, és szóba elegyedeni.
Nézze, egy köteg spárga nálam is 50 deka, mint máshol. 1500 forintért adom. Ugyanúgy, mint máshol. A vevők itt is panaszkodnak, hogy drága az áru. Ráadásul nekem hiába panaszkodnak, én nem gazda vagyok, hanem kereskedő. Nem dolgozom nagyobb haszonkulccsal, mint korábban, sőt. A hasznom, amennyi a végén a zsebemben marad, mára kevesebb, mint a jobb időkben. Az időjárásról, a háborúról, világjárványról és inflációról nem én tehetek
– összegzi.
És mégis. Csodálatos áru ide vagy oda, a Fény utcai piacnak van egy sajátosan feszélyező hangulata. Már persze annak, aki – mint mondani szokás – bérből és fizetésből él. Harmadik állomásunkon, a Lehel téri piacon 500 forintért álltak halomban az (ugyanolyan) jégsaláták, mint itt 1000-ért.
Májusi kínálat, paradicsomhegyek a Fény utcai piacon / Fotó: Neményi Márton
Kinek ajánljuk? Aki nem akad fent az árakon. Aki szereti, ha a dömpingárun kívül van valódi választék. Akiben ott motoszkál egy recept, egy séftől érkező jótanács, amihez kell a válogatott beszerzés. Akiben nagy a fegyelmezettség, és ha egy-két különlegességért jön ki erre a piacra, tudja is tartani magát az eredeti elképzeléseihez.
„Hé, Laci, küldöm a hölgyet!” – Irány a Lehel Csarnok
A Lehel Csarnok, gúnynevén a kofahajó, akár a nemzetgazdaság, mintha beleállt volna a betonba. Ezzel az épülettel képtelenség betelni. Egy színes, süllyedő Titanic kabinablakokkal, árbóccal, pazar erkélyzettel. De a lényeg, a belbecs mégiscsak rendben volt.
A Lehel piac vásárlóbarát és élhető. Itt találkoztunk a legkedvesebb árusokkal, és itt hangzott el végre egy olyan kurjantás, amitől mégiscsak piac a piac. Egy árus, akivel nem jutottam dűlőre, átrikkantott a második szomszédnak, hogy „Hé, Laci, küldöm a hölgyet!”, azaz tovább adták egymásnak a vevőt, ahogy azt illik.
Egy tündéri árus a Lehelen / Fotó: Neményi Márton
Nem csak szívesen visszatérnénk ide, hanem azóta már vissza is tértünk, ami nagy szó egy olyan városban, ahol a piac eléréséig kisboltok, nagyboltok, szupermarketek tucatja mellett haladunk el, amelyeknél olyan könnyű elcsábulni, mielőtt az ember a nyakába veszi a piacozás minden örömét és azt a röpke pár órát, ami elmegy vele. Egy árus beszélt is erről. A hiper- és szupermarketek jelentette konkurencia nem újdonság.
De óriási csapás nekik a Covid óta az online vásárterek egyre növekvő piaca. Épp azok az igényes vevők vásárolnak szívesen a virtuális piacokról, akik eddig vették a fáradságot a piacon körbenézni, válogatni, és nem utolsósorban pénzt szánni a nem gyors, megúszós vásárlásra.
Egyszerű, sallangmentes, szellős, van választék / Fotó: Neményi Márton
A Lehel Csarnokban megtaláltuk a számításainkat. Drágulás ide vagy oda, itt egyszerre volt választék az áruból és mozgástér az árazásban.
Meglepően sok a távol-keleti árus, dehát mint tudjuk, a nagy piacokon jobbára kereskedőktől vásárolunk. Az egyik legjobb pultnál az eladónk majdhogynem semmit nem beszélt magyarul. Az áruja szép volt, és megfizethető. Nagyon korrekten akciózta az öregecske, de tökéletesen főzhető-süthető darabokat, és tisztességesen mutogatta a mobiltelefonján a válaszokat a kérdésünkre, honnan érkezett az áru.
Szeretnénk hinni, hogy márciusban, legkésőbb áprilisban kizöldülnek, kililulnak, felpiroslanak a standok a piacokon, de a valódi színek és ízek májusra érkeznek meg a pultokba. Már nincsen medvehagyma, de itt van már az eper, a spárga, az újburgonya, a zsenge zöldborsó és zöldbab. Felcsapnak az illatok, és nem csak a trópusi gyümölcsök színei élénkek.
Menő bevásárlótankkal a Lehel Csarnokban / Fotó: Neményi Márton
Most már jó nézelődni, válogatni, kérdezősködni is, mert végre van mit. A fóliasátorban termesztett, mutatós, szabályosabb alakú, nagy szemű eper kilója még az egekben, 3500-4000 forintnál jár, de a girbe-gurba, kisebb szemű, szabadföldi már 1500 forintért is kapható. Ez már most édes illatú!
Kinek ajánljuk? A bérből és fizetésből élőknek. Ínyenceknek is.
The post „Tévedés, hogy ez csak a gazdagok piaca volna” – Három híres budapesti piacon jártunk, de csak ez az egy vonz vissza first appeared on nlc.
