„Halálos csend” – Az Alcatrazban töltött időre emlékezik az utolsó élő rab

A San Franciscótól két kilométerre, jeges vízzel és erős áramlatokkal körülvett Alcatraz eredetileg egy haditengerészeti védelmi erőd volt, csak a 20. század elején építették újjá katonai börtönként. Az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma az 1930-as években vette át, és szövetségi börtönné alakította át, hogy megbirkózzon az akkoriban burjánzó szervezett bűnözéssel.

Bár az Alcatraz jelenleg turistalátványosságként működik, lehet, hogy ez nem sokáig marad így. Trump elnök néhány napja bejelentette, hogy kibővítik és újra börtönként fogják használni a helyszínt. Trump szerint erre azért van „szükség”, mert az országot „túl sokáig sanyargatták a gonosz, erőszakos és visszaeső bűnözők, a társadalom söpredéke, amely soha nem fog mást tenni, minthogy nyomorúságot és szenvedést okoz”.

Tekintsük most el attól, hogy már a gondolat is elrugaszkodott – főleg azért, mert állítólag annak apropóján fogalmazódott meg benne, hogy megnézte a Szökés Alcatrazból című filmet –, és inkább beszéljünk Charlie Hopkinsról, aki a San Franciscó-i Nemzeti Levéltár adatai alapján vélhetően az utolsó élő ember, aki az Alcatrazban raboskodott.

A magány szigete

Amikor Charlie Hopkins visszagondol arra a három évre, amit Amerika egyik leghíresebb börtönében töltött, a „halálos csend” jut eszébe róla. Hopkins 1995-ben került az Alcatrazba, hogy 17 éves büntetését letöltse emberrablás és rablás miatt. A férfi korábban más börtönökben volt elhelyezve, de rossz magaviselete miatt úgy gondolták, hogy a legjobb büntetés számára, ha a szigetre deportálják a többi veszélyes bűnöző közé.

A férfi 1952-ben került egyébként börtönbe, tagja volt egy csoportnak, akik azért ejtettek túszokat, hogy átjussanak útzárakon, nem mellesleg pedig autókat tulajdonítottak el. Bár ő maga nem tartozott a legveszélyesebb bűnözők közé, akadt néhány igencsak hírhedt szomszédja a börtönlét során Al Capone maffiavezér, Robert Stroud, az Alcatraz madárembere és James Whitey Bulger bandavezér személyében.

Egy hajó halad el az Alcatraz-sziget előtt 2011. április 7-én, San Franciscóban (Fotó: Justin Sullivan/Getty Images)

A 93 éves Hopkins szerint az egyetlen zaj, amit hallottak éjszakánként, az az elhaladó hajók sípolása volt. „Ez egy magányos hang. Emlékeztet Hank Williamsre, aki azt a dalt énekelte, hogy »Olyan magányos vagyok, hogy sírni tudnék«.”

Emlékszik rá, hogy amikor egy atlantai létesítményből áthelyezték a szigorúan őrzött börtönbe, tiszta, de kopár helyszín fogadta. Elmondása szerint akkoriban nem volt rádió, és könyvektől sem roskadoztak a polcok, így nem nagyon volt mit csinálniuk. „Oda-vissza lehetett járkálni a cellában, vagy fekvőtámaszozni” – mesélte, így már legalább tudjuk, hogy a filmek börtönjeleneteiben miért mindig ezzel foglalatoskodnak a színészek. Hopkins, hogy mégis lefoglalja magát, takarítónak állt, addig söpörte a padlót, amíg az fényes nem lett.

Irány a D blokk

Hopkins nem volt az a bűnbánó típus, aki csendben meghúzza magát, hátha így hamarabb szabadulhat. Elmondása szerint többször is sikerült bajba kerülnie, így meglehetősen sok időt töltött a D blokkban, ami a legrosszabbak magánzárkás celláit rejtette – őket meglehetősen ritkán engedték ki a szűk és sötét helyiségekből.

A férfi leghosszabb büntetése itt hat hónap volt, amit azért kapott, mert bűnrészes volt egy szökési kísérletnek. Több más rabnak, köztük a hírhedt bankrablónak, Forrest Tuckernek (az Úriember revolverrel című film az ő életéről készült) segített fűrészlapokat lopni a börtön elektromos műhelyéből, ezzel tervezték ugyanis levágni a börtönrácsokat az alagsori konyhában. A terv azonban balul sült el: a börtönőrök a rabok celláiban felfedezték a pengéket. „Néhány nappal azután, hogy bezárták őket, engem is bezártak” – mondta.

Cella az Alcatraz B blokkjában (balra), Charlie Hopkins portréja a rabosítás előtt (jobbra) Fotó: Getty Images

Érdekesség, hogy Tucker egy másik alkalommal is próbálkozott – megszúrta a lábát, hogy a börtönőröknek levegyék a bilincseit, majd röntgenre menet meglépett előlük. Végül ismét elkapták, de ezzel csak azt érte el, hogy szigorították a biztonsági intézkedéseket.

„Amikor 1958-ban eljöttem onnan, a biztonsági intézkedések olyan szigorúak voltak, hogy alig kaptam levegőt” – mondta Hopkins.

Amikor múlt és jövő találkozik

Hopkins öt évvel azelőtt hagyta el Alcatrazt, hogy végleg bezárták volna. Átszállították egy Springfieldben, Missouri államban található börtönbe, és pszichiátriai gyógyszeres kezelésnek vetették alá, amely javította a viselkedését és segített a pszichológiai problémák gyógyításában. Ténylegesen 1963-ban szabadult, először egy kamionmegállóban dolgozott, majd más munkákat is vállalt. Visszaköltözött szülőállamába, Floridába, ahol családot alapított, egy lánya és egy unokája van.

Charlie Hopkins az Alcatraz utolsó rabja (Fotó: Alcatraz: The Last Survivor)

Miután évtizedeken át elmélkedett bűneiről és Alcatrazban elkövetett életéről, megírta 1000 oldalas memoárját, amelynek közel fele részletesen ismerteti problémás viselkedését. „El sem hinnéd, mennyi bajt okoztam nekik, amikor ott voltam – mesélte a BBC-nek. – Most, visszatekintve, látom, hogy voltak problémáim.”

És hogy mit gondol Trump tervéről? Hopkins nagy támogatója az amerikai elnöknek, de úgy gondolja, hogy az újranyitás túlzás lenne, hiszen milliárdokba kerülne a korszerűsítése. Szerinte az Alcatrazt jobb a múltban hagyni.