„Tudtam, hogy ez ellen fel kell lépnem” – a tündérkeresztanya, aki 10 éve harcol azért, hogy jogellenesen senki gyerekét ne vehesse el az állam

Boros Ilona több mint tíz éve dolgozik azon, hogy a családjukból jogellenesen kiemelt gyermekek a szüleikkel nőhessenek fel. Három éve vezeti a TASZ esélyegyenlőségi programját, az utóbbi évtizedben több tucat gyermek mehetett haza a kórházból vagy térhetett vissza szüleihez nekik köszönhetően. Van, akivel a kezdettől tartja a kapcsolatot, követi a gyerekek sorsát, és nem tagadja, érzelmileg is könnyen bevonódik egy-egy történetbe, de amikor arra van szükség, akár Strasbourgig is elvisz egy ügyet, vagy paragrafusokat sorolva tárgyal gyámhivatali ügyintézőkkel.

„Nagyon boldog vagyok, végre hazavihetem a gyermekemet. Egyszerűen nem tudom elmondani ezt az érzést, (…), felülmúlhatatlan. (…) Minden szülő, aki hasonló helyzetben van, harcoljon a gyerekéért, és ha jogtalanság éri, keressen egy ügyvédet, harcoljon az igazért” – mondja Marianna a Boros Ilona Facebook-oldalára feltöltött videóban a féléves Bencével a kezében. 

Marianna kisfiát jogtalanul tartották a kórházban megszületése után csaknem fél évig (2025 márciusáig), mert a gyámhivatal mentális betegnek nyilvánította az édesanyát azzal az indokkal, hogy túlzottan aggódó magatartást tanúsít. Az ügyben a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) állt a család mellé, és az ügy sikerrel zárult le, a kisfiú hazamehetett a szüleihez. 

Ilona, a TASZ Esélyegyenlőségi és Önrendelkezési Programjának vezetője azt mondja, számos ilyen ügyük volt az utóbbi tizenegy évben, amióta a szervezetnél dolgozik. 2024 nyarán került nyilvánosságra, hogy több száz gyermeket tartanak a kórházakban – köztük sokat jogellenesen –,  mivel kapacitáshiány miatt sem gyermekotthonban, sem nevelőszülőknél nem sikerült elhelyezni őket. Tavaly novemberben az is kiderült, hogy az ilyen gyerekek száma azóta még nőtt is.

Ők nem csak, és nem elsősorban azok a gyermekek, akiket a kórházban hagytak a szüleik, és nem is akarják őket hazavinni, hanem főként azok, akiket a szüleik hazavinnének, de a gyámhivatal szegénység, a család rossz anyagi körülményei vagy más okok miatt „haza nem adhatónak” minősít.

Keleti pályaudvar, Verseny utca

Ilona párhuzamosan végezte az ELTE-n a jogász és a szociális munkás szakot, és diplomamunkáiban hamar beleásta magát a családokból jogellenesen kiemelt gyermekek ügyébe. A nehéz téma ellenére mindig ezzel szeretett volna foglalkozni.

„Az egész nagycsaládomban jellemző vonulat, hogy a társadalmi kérdésekkel és a legszűkebb közegünkön kívüli világgal kapcsolatban igenis van dolgunk, felelősségünk. Amennyivel többet kaptam, mint más egy másik társadalmi osztályban, azt felelősségem visszaforgatni.” 

A jog azért vonzotta – bármilyen „izmos” volt is a két szak párhuzamosan –, mert kézzelfoghatónak, direkt hatásúnak gondolta. De emberekkel, ügyfelekkel is szeretett volna foglalkozni mint szociális munkás. 2014-ben ez is megvalósult: a szociális munka szak utolsó évének szakmai gyakorlatát Budapesten, a 7. kerületi gyermekjóléti szolgálatnál töltötte. 

A legtöbbet a Keleti Pályaudvar mellett, a Verseny utcai közösségben dolgoztak a bérházak lakhatatlan lakásaiból az önkormányzat által kilakoltatott, majd oda illegálisan visszaköltöző ügyfelekkel. „A legsokkolóbb az volt, hogy ez ennyire közel van hozzám, földrajzi értelemben is.” A szegénységnek és a kiszolgáltatottságnak ezt szintjét addig nem látta közelről. Egy húszéves pár volt az első ügyfele, ők állami gondozásból kerültek ki, és a Verseny utcában kerestek lakást. 

„Az átlagos szociális munkás eszköztárát kitágítva próbáltunk nekik mindenben segíteni, hogy lakhatóvá tegyük az ingatlant.” A többes szám itt mentorára utal – Váradi Éva több mint huszonöt éve dolgozik a gyermekvédelemben, vezetett gyermekotthont is, és 2024-ben elnyerte az Év szociális szakembere elismerést. A fiatal párnak gyermeke is született, akit a rossz életkörülményekre hivatkozva kiemeltek a családból. 

A Verseny utcai eset traumatikus volt Ilonának, már csak azért is, mert jogász lévén tudta, a jogszabályok szerint szegénységre hivatkozva nem lehet kiemelni a családból gyerekeket. Mégis tapasztalnia kellett, hogy egy szociális munkás minden eszközét és még azon túli lehetőségeket is kihasználva sem tudja megmenteni az adott családot a széthullástól, mert ehhez sokkal több kell: állami szociálpolitika. 

„Több mint tíz éve azért harcolok, hogy ezt ne lehessen soha sehol megtenni. Bennem volt a huszonéves kor dühe és felháborodása, eldöntöttem, hogy ebből írom a szakdolgozatomat mindkét egyetemen.”

Régóta figyelte a TASZ munkáját, és amikor a jogon is gyakorlati helyet kellett választani, nagy lelkesedéssel ment a szervezet romákat segítő programjába. Tökéletes volt az időzítés, a TASZ-nál épp akkoriban, 2014-ben kezdtek foglalkozni egy csoportos kiemelési üggyel.

Ide vissza kell hozni a gyerekeket

„Maga sem gondolja komolyan, hogy gyereket lehet nevelni egy olyan házban, ahol nincs hűtő” – mondta neki egy gyámhivatali ügyintéző. Ilona viszont teljes meggyőződéssel hivatkozott arra, hogy azért a hűtőszekrény előtti időkben is rendben felnőttek gyerekek, és ha kapnak meleg ételt, napi háromszor jóllaktak, mindegy, hogy ezt mondjuk úgy oldják meg a szülők, hogy egy másik házba járnak át ételt hűteni, vagy ha nincs tűzhelyük, akkor főzni. Azokban az ügyekben, amikbe a TASZ-nál töltött első hónapjaiban belecsöppent, számos hasonló párbeszéd zajlott a gyámhivatallal. 

A Borsod megyei Kesznyéten nevű településről (Tiszaújvárostól bő tíz kilométerre) több tucatnyi megkeresés jött hozzájuk. Sok családból szinte egyszerre vittek el gyerekeket, vagy a védőnő jelzésére már a kórházból sem engedték haza az újszülötteket. 

Ilonáék majdnem másfél évig hetente jártak Borsodba, felvették a kapcsolatot az érintett családokkal, beszélgettek velük a hátterükről, egyeztettek a gyermekjóléti szolgálattal, és kikérték a gyámhivatalból a családok dokumentumait, hogy tényleg szegénység miatti – és így diszkriminatív, egyben jogellenes – kiemelésről van-e szó, vagy van valós oka (például bántalmazás), amit ők sem vitathatnak. 

Elvállalták a családok jogi képviseletét, először nem egyetlen nagy, stratégiai pert indítottak, hanem egyenként segítettek, hogy a gyerekek visszakerülhessenek a családba. Sokszor Ilona is elment a szülőkkel a gyerekekért egy-egy sikeres per után. „Mindig megható alkalmak voltak.” 

Magában is el kellett rendeznie, hogy nem a budapesti értelmiségi keretekből kell kiindulnia, amikor találkozik egy nagyon más helyzetű családdal. A szociális munkásoknak és gyámhivatali ügyintézőknek is mindent az ügyfélcsalád kontextusában kellene vizsgálniuk, de gyakran nem sikerül.

„Más keretek között kell megérteni, hogy ott miért élnek másképp, miért nincs munkájuk, vagy miért nem úgy nevelik a gyermekeiket, ahogyan a helyi fehér középosztály elképzeli.” 

Iszonyú összetett helyzetek vannak, „ahol kicsit minden szereplő szempontjait érteni tudod egy ponton, még ha nem is tudod elfogadni. Ez nekem is tanulási folyamat volt. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen jól tudtam határokat tartani.” Érzelmileg is bevonódott a családok életébe, néhánnyal hosszabb pereknek is nekimentek.

Fotó: Ránki Dániel

Fotó: Ránki Dániel

Fotó: Ránki Dániel

„Visszanézve bő tíz év távlatából lehet, hogy túlzottan elhitettem velük, hogy mint tündérkeresztanya mindig ott leszek, és meghallgatom őket.” Ezeknél a gyerekeknél meg is győződtek róla, de érezte is, hogy abszolúte jól vannak a családjukban, szeretik őket a szüleik, gondoskodnak róluk, foglalkoznak velük. Ezáltal könnyen képviselte, hogy jogellenes volt a kiemelés, mondja. 

„Tudtam, hogy ami történt, az ellen fel akarok lépni, és ide vissza kell hozni a gyerekeket, mert a családban a helyük.” Legfeljebb túl kicsi a ház, kevés négyzetméter jut egy emberre, adott esetben nincs még hűtője vagy tűzhelye sem, de nem éheznek, nincsenek rosszul. „Ez annyira megerősített, hogy visszataláltam egy jó érzésű állapotba, hogy gyakorlati, jogi szinten is képviselhessem, amit gondolok.” 

Úgy látja, hogy bár valóban szörnyű, hogy gyerekek borzasztó szegénységben nőnek fel ma Magyarországon, de erre nem a családból való kiszakítás a megoldás, hanem azt kell átgondolni, hogyan lehetne csökkenteni a szegénységüket. 

Strasbourgig

Ilona 2022 óta vezeti a TASZ Esélyegyenlőségi és Önrendelkezési Programját. Amikor felmerült a vezetői pozíció, egyrészt örült neki, másrészt félt, hogy nem lesz ideje az ügyfeleivel időt tölteni, a mindennapi ügyeit vinni. Mára kialakult egy jó egyensúly. Az esélyegyenlőségi programban foglalkoznak többek között romákat érő diszkriminációval, fogyatékossággal élők (köztük a pszichiátriai diagnózissal rendelkezők), szegénységben élő emberek esélyegyenlőségével. Pszichiátriai betegek fogva tartásától, fogyatékossággal élők lakhatásán át, gondnoksági eljárásokig sokféle ügy megfordul az ő és hat fős csapata keze alatt. 

Javítóintézeti (mint amilyen a mostanra bezárt Szőlő utcai) megkeresésük ugyancsak van, de ritka. Gyermekotthonokból viszont sokszor keresik őket. „

Olyan borzalmas bántalmazásoknak vannak kitéve nagyon kicsi koruktól, hogy idősebb korukra már annyira megszokják, hogy fel sem mérik, milyen súlyos bántalmazás éri őket, mert ez a mindennapos.” 

Ilona ideje harmadát az aktuális esetek csoportos megbeszélése és különböző meetingek teszik ki, a másik harmad a beérkező megkeresések (átlag heti húsz) megválaszolása, a harmadik a kiemelt stratégiai ügyek vitele. Egyik ilyen stratégiai perüket most hat súlyos, halmozott fogyatékossággal élő ember lakhatása érdekében viszik, a témából Az életed nélkülem címmel dokumentumfilm is készült. „Az a per volt az elmúlt hat évem másik nagy érzelmi és szakmai bevonódása.” Ez az eljárás már Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán tart.

Barbi és Bence

„Miután megemlítettem a gyámhivatalnak, hogy felvettem magukkal a kapcsolatot, hirtelen másképp álltak a dologhoz. Hirtelen nem akadékoskodnak, és hozhatom haza a picit a kórházból. A nagyoknál a védelembe vételt februárban felülvizsgálják, és remélhetőleg megszüntetik. Hihetetlenül hálás vagyok maguknak, hogy felvilágosítottak, milyen jogok illetnek meg, és hogy segítettek” – mutat Ilona a telefonján egy aznapi üzenetet. Sok hasonló visszajelzést kapnak.

„Ha megemlítik a TASZ-t, az a gyámhivatalokban manapság már jelent valamit, és nem söpörhető le az asztalról.” 

Ilona első ügyfele a TASZ-nál Barbi volt Kesznyétenről, akivel sikeresen perelték vissza kórházban ragadt kisfiát, Bencét – másfél évesen kerülhetett vissza a szüleihez, és három bátyját is hazahozhatta az édesanyjuk. Bence ügyét Strasbourgig vitték: tíz év után, 2025-ben mondta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága, hogy szegénység miatt emelték ki indokolatlanul, és ezzel megsértették a gyerek és a szülő családi együttéléshez való jogát. 

„Ez szakmailag is erős visszajelzés volt, egy jogvédő jogásznak ennél nagyobb elismerés nem kell.” Ilona máig tartja a kapcsolatot Barbival. „Akárhányszor beszélünk, tíz év után is minden alkalommal elmondja, hogy és »Ila, nektek köszönhetem, hogy velem vannak a gyerekek, és ezért nagyon hálás leszek«”.

Ilona azt mondja jó látni, hogy nemcsak visszaperelték a gyerekeket, hanem azóta is sínen van az életük, továbbtanultak. „Egy évtizede látjuk, hogy tényleg megérte.”