Trump új frontot nyitna? Nő a feszültség a Karib-térségben, Kínának is fájna a konfliktus

Az amerikai adminisztrációnak köszönhetően a nemzetközi sajtó figyelme is egyre inkább Venezuelára fordult, viszont keveset tudunk erről az országról. Ezt igyekszünk most orvosolni vendégszerzőnk írásában.

Vendégszerzőnk Tunkli Dániel, az Accorde Alapkezelő befektetési igazgatója.

Európa és a Közel-Kelet után az amerikai adminisztráció gőzerővel ráfordult Dél-Amerikára, azon belül is kiemelt figyelemmel Venezuelára. Ezt sokféleképpen lehet magyarázni, kezdve azzal, hogy ez egy üzenet a „Kelet” számára, miszerint a Monroe-doktrína – az a 19. századi amerikai elv, amely szerint Latin-Amerika az Egyesült Államok befolyási övezete – továbbra is érvényes. De azzal is, hogy a multipoláris világrendben az Egyesült Államok sorra veszi Kína közepes méretű szövetségeseit, és eltérő mértékben, de szisztematikusan gyengíti őket. Ahogyan tette a nyár során Iránnal is.

Nem utolsósorban úgy is értelmezhető a helyzet, ahogy az amerikai adminisztráció kommunikálja: a drogkartellek elleni fellépésként.

Utóbbit látszik alátámasztani, hogy az elmúlt hónapban legalább tíz olyan hajót is megsemmisített az amerikai flotta, amelyek elméletileg kábítószert szállítottak. Ugyanakkor teljesen indokolatlan az a csapatösszevonás, amelyet az utóbbi időben a Southern Command műveleti területén láttunk, és amelyhez a következő hetekben csatlakozik a USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozó is.

Nem érdemes részletezni, ez mennyi vadászrepülőt, drónt és tengerészgyalogost jelent – az egyszerű válasz az, hogy indokolatlanul sokat. Pont annyit, hogy a venezuelai kormány eltöprengjen azon, vajon a következő parancs már nem a drogszállító ladikok kilövésére fog vonatkozni.

Növekszik a nyomás

Legutóbb 1989-ben volt a térségben ilyen mértékű csapatösszevonás, amikor az Egyesült Államok megszállta Panamát, és letartóztatta Manuel Noriegát – a Roosevelt-kiegészítés szellemében, amelynek lényege, hogy az Egyesült Államoknak joga és kötelessége rendfenntartó hatalomként fellépni Latin-Amerikában.

Fun fact: a Roosevelt-kiegészítés épp az 1902–1903 közötti venezuelai válság hatására született meg. Akkoriban Venezuela jelentős adósságot halmozott fel európai országok felé, és mivel nem tudta azt törleszteni, a pénzüket követelő hatalmak (Egyesült Királyság, Németország, Olaszország) blokád alá vették a venezuelai kikötőket.

Panama lényegesen kisebb ország, mint Venezuela. Csak hogy kontextusba tegyük, utóbbi területileg közel tízszer akkora, mint Magyarország, és mintegy háromszor annyi lakosa van, így egy esetleges katonai művelet nehezen hasonlítható az 1989-es Just Cause hadművelethez.

Ennek ellenére a Polymarket lelkes szerencsejátékosai már elkezdték árazni a venezuelai diktátor, Nicolás Maduro idén bekövetkező bukását – a cikk írásakor 24 százalékos valószínűséget társítva hozzá. Fogadni lehet arra is, melyik hónapban kerül sor katonai összecsapásra Venezuela és az Egyesült Államok között (ami befektetési szempontból egy nagyon „out of the money” opcióként írható le). Ezek a fogadások inkább mókásak, mint hasznosak, de jól mutatják, hogy egyre többeket foglalkoztat a téma.

Ahogy nő az Egyesült Államok nyomásgyakorlása, úgy nő annak a valószínűsége is, hogy a regnáló hatalom megbillen – bár a szakértők szerint ennek külső beavatkozás nélkül elenyésző az esélye. Pedig Venezuelában van hagyománya a puccsoknak: sikeres puccskísérlethez 1958-ig kell visszamenni, de sikertelen próbálkozásból akadt bőven a közelmúltban is. A két legismertebb az 1992-es, amikor Hugo Chávez neve először vált ismertté, illetve a 2002-es, amikor már őt távolították el 47 órára a hatalomból.

Milyen opciók vannak az elnök asztalán?

Nem tudjuk, hogy a Roosevelt-kiegészítés szerinti klasszikus beavatkozás következik-e, vagy marad a drogellenes „hadgyakorlat”, de az biztos, hogy a Trump-adminisztráció semmiképpen sem akar elhúzódó konfliktust, mint az iraki vagy az afganisztáni háború. Ugyanakkor egy gyors győzelem a drogkartellekkel összefonódott venezuelai állammal szemben – amelyről utána hónapokig szólhatna a sajtó – kifejezetten jól jönne a Trump-adminisztrációnak a mostani kormányzati leállás, elakadt ukrán béketárgyalások és vámháborúk közepette.

Az alapforgatókönyv, hogy nem lesz katonai konfliktus, továbbra is kisebb hajókat semmisítenek meg, miközben az Egyesült Államokban növekszik a kokainhiány. A másik lehetőség, hogy egy korlátozott csapásra kerül sor: de ha így lesz, nagyobb annak az esélye, hogy a nyáron Iránnál látott módon történik – magasból végrehajtott, precíziós támadásokkal kiemelt célpontok ellen, nem pedig szárazföldi offenzívával. A harmadik alacsony valószínűségű, de nem kizárható opció, egyfajta lefejező csapás, hasonlóan ahhoz, amit Trump első ciklusában Qassem Szoleimanival szemben alkalmazott.

Hogyan hatna az olaj árára?

Ha egy olajkitermelő országban katonai konfliktus robban ki, az általában hatással van az olajpiacra – ebben az esetben azonban ez nem egyértelmű. Egyrészt, dacára annak, hogy Venezuela rendelkezik a világ legnagyobb bizonyított olajkészletével, az infrastruktúra az elmúlt évtizedekben drasztikusan leromlott, így a napi egymillió hordós kitermelés a globális piac csupán egy százalékát adja. Másrészt az ország jelenleg amerikai szankciók alatt áll.

Ha azonban egy Amerika-barát kormány váltaná a mostanit, megnyílna a lehetőség a tőke amerikai engedéllyel történő beáramlása előtt, idővel pedig a kitermelés is felpöröghetne, nyomás alá helyezve a világpiaci árakat. Emiatt minden, a konfliktus hatására bekövetkező olajár-emelkedést érdemes fenntartásokkal kezelni, és keresni a lehetőséget egy jól időzített short pozícióra.

Nem jönne jól Kínának, de nem is tragédia

Kína egyik legnagyobb problémája az Egyesült Államok elleni rivalizálásban, hogy nem energiafüggetlen. Olajfogyasztásának 83 százalékát importálja, ennek mintegy 80 százaléka tengeri úton érkezik, döntő részben az Öbölből (43 százalék). A gond ezzel az, hogy a Bahreinben állomásozó US Fifth Fleet bármikor elzárhatja a kulcsfontosságú szorosokat (Hormuz és Malakka), ami hasonló alkuhelyzetet („bargaining chip”) teremt az Egyesült Államok kezében, mint amilyet Kína birtokol a ritkaföldfémek terén.

A helyzetre nincs gyors megoldás. Az elmúlt másfél évtizedben a Kínába tengeri úton szállított olaj aránya 90 százalékról csökkent a jelenlegi szintre, amit tovább mérsékelhet majd a Kelet-Szibériában épülő orosz vezeték. Ennek fényében érthető, miért pörgött fel az elmúlt években a kínai elektromosjármű-gyártás, amely nagyságrendekkel előzi az EU- és USA-piacot. Kína stratégiája, hogy az olajfogyasztásból amennyire lehet, kivonja a lakossági közlekedést, és az energiaigény nagyobb részét az iparban koncentrálja. A földrajzi diverzifikáció egyik eddigi megoldása Venezuela volt: az ország teljes olajexportjának fele Kínába ment – ez napi mintegy 0,5 millió hordót jelent, ami nem kevés, de nem is pótolhatatlan.

Az elmúlt évtizedben Kína soft power befolyása jelentősen nőtt Latin-Amerikában: számos beruházás valósult meg (például kikötőfejlesztések), és számottevően bővült a kereskedelem Chilével, Brazíliával és Argentínával. A közelmúltban keményebb és puhább amerikai lépéseket láthattunk, mint például a kirívó mértékű brazil vámok vagy a 20 milliárd dolláros argentin stabilizációs csomag, amelyek ezt a folyamatot igyekeznek gazdasági erővel gátolni.

A venezuelai helyzet viszont már nem gazdasági, hanem katonai üzenet lenne Kína számára: a Monroe-doktrína még mindig érvényben van – akár tetszik, akár nem.

---

Borítókép: Nicolás Maduro venezuelai elnök caracasi sajtóértekezlete 2025. szeptember 15-én. Az elõzõ hetekben az Egyesült Államok hadihajókat küldött a Karib-tenger déli részére, miután Donald Trump elnök bejelentette, hogy le akar csapni a térségből országába kábítószert szállító bűnszervezetekre.