Kemény Zsófi

 Négy éve egy TEDx-eseményen slam műfajú Esküt mondtál, de azóta ritkábban hallunk ökokérdésekben megnyilvánulni. Kiábrándult a generációd? Vagy ahogy te fogalmaztál: „Előretekertük az élő adást, és kiderült, hogy nem nyertünk?”

Csak annyi történt, hogy a közélet felpezsdülése elterelte kicsit a figyelmünket a világproblémákról. Mintha egyelőre beérnénk azzal, hogy előbb hozzuk helyre az országot, aztán foglalkozhatunk a világgal. Miközben persze a visszaszámlálás megy tovább. A természetpusztítás, a fölösleges házak és autópályák, a mesterséges intelligencia energiafogyasztási többlete és még egymillió más hír sokszor olyan, mintha a bőrömet szurkálnák. De inkább sírok miattuk, minthogy hangosan üvöltenék. A generációm már nem üvölt olyan hangosan, mint kellene.

Teszel a bolygóért, ha nem is slammelsz róla?

Szelektíven gyűjtöm a szemetet, ruhacserékre járok, vagy legalább a Vinteden vásárolok, vagy tervezői ruhát hordok, sokat közlekedem Bubival, kerülöm a műanyagokat. Egy csomó minden nyilván beépült az emberek életébe, így az enyémbe is. És persze, minden ilyen apró, egyéni tett is számít, nem akarom lekicsinyelni, amit mi, egyenként megtehetünk. De az igazi nagy pusztítás nyilván nem rajtunk múlik.

Közéleti ügyekben is szkeptikus lettél?

Nem, sőt. Csak az oversharingről (túlzott és felesleges kitárulkozás – a szerk.) szoktam le. És tüntetésekre sem szívesen megyek beszédet mondani, mert elgyávultam: túl sok halálos fenyegetést is kaptam.

Amíg csak virtuálisan zajlik, azt megtanultam negligálni, de egyszer egy tüntetés után, ahol felszólaltam, gázmaszkban hazáig követett valaki, aztán többször felbukkant a közelemben az utcán, a villamoson, még a parkban is, amikor futottam. De azért előfordul, hogy nem térek ki egy-egy felkérés elől, legutóbb a tanártüntetésen mondtam beszédet. És most azért az átláthatósági törvényjavaslat átütött nálam is egy határt.

Mi a stratégiád? Felmerült, hogy elköltözzetek Magyarországról?

Én a nyelvhez vagyok kötve, idegen nyelven nem tudnék írni. De a baráti beszélgetéseink ötven százalékában már az az egyik fő téma, hogy ki, mikor, hova dobbant. A barátaim másik fele meg rég külföldön él. Mindenesetre a legtöbb közegemben small talkká vált, hogy hol lehetne jól élni, a trópusokon, vagy Párizsba kellene inkább menni. Gyűjtjük a jobbnál jobb érveket.

Emiatt töltöttetek a télen hosszabb időt a pároddal Costa Ricán?

Nem, de azért mi is elábrándoztunk, milyen lenne ott maradni, ahol az egyik fán egy majomcsapat mászkál, a másikon meg egy lajhár lóg. Azért mentünk, mert az Agócs (Agócs Márton, az Aurevoir énekese – a szerk.) váratlanul pénzhez jutott, és impulzusvásárolt belőle egy repülőjegyet. De sajnos csodás volt. Már csak az is, hogy nem nyomkodtuk egész nap a telefont, főleg mert az enyémet félidőben el is lopták.

Meg lehet állni?

Már láttam olyan lezárós dobozt, amibe beleteheted a telefonodat, és naponta csak kétszer, előre beállított időpontokban tudod kinyitni. Ha máskor szeretnél hozzáférni, össze kell törni. Fel tudod venni, ha hívnak, csak nem tudsz rajta pötyögni. Elképesztő egészségtelen, hogy állandóan egymáson és a híreken lógunk, lassan már társadalmi szinten is látszanak a kütyüfüggőség hosszú távú hatásai. Az meg különösen kemény, hogy felnőtt embereket is ilyen módszerrel lehet ettől távoltartani.