A nemzeti gazdasági érdekek még mindig túl nagy szerepet játszanak abban, ahogyan gondolkodunk az újrafegyverkezésről

• A nemzeti gazdasági érdekek még mindig túl nagy szerepet játszanak abban, ahogyan gondolkodunk az európai újrafegyverkezésről. Technológiai szempontból ma már sokkal inkább integrált rendszerekről, adatmegosztásról és hasonlókról beszélünk, ami azzal jár, hogy az együttműködés nem egyszeri üzlet, hanem hosszú távú elköteleződés.
• Nem lehet örökké hitelből fedezni a védelmi kiadásokat.
• A kérdés már nemcsak az, hogy egyáltalán hozzájutunk-e egy fegyverhez, hanem az is, hogy ki rendelkezik a szellemi tulajdon felett. El kell dönteni, mely képességterületeken van szüksége az európaiaknak önállóságra, és mely területeken komfortos számunkra az együttműködés az amerikaiakkal.
• Előbb fogjuk a bőrünkön érezni azoknak a fenyegetéseknek a hatását, amelyekkel a következő öt–hét évben nagy valószínűséggel szembe kell néznünk, mint hogy elérjük a teljes védelmi szuverenitást.
• Interjú Linus Terhorsttal, a RUSI védelmi beszerzésekkel foglalkozó kutatójával. A londoni központú RUSI (Royal United Services Institute) a világ egyik legrégebbi, biztonságpolitikával foglalkozó agytrösztje.

Ha a védelem területét nézzük, hogy áll most Európa az Egyesült Államokról való leválás terén?

Az egyértelműség kedvéért szögezzük le, hogy nem az Európában állomásoztatott amerikai katonai jelenlétéről beszélünk, hanem az amerikai technológiáról. Utóbbin belül is különbséget kell tenni annak mélysége és milyensége alapján. Egyrészt létezik olyan amerikai technológia, amelyet teljes egészében egy amerikai vállalat fejleszt és szállít le, az európaiak egyszerűen megvásárolják. Előfordul, hogy ezek a cégek összeszerelő üzemeket, karbantartó központokat hoznak létre Európában, de alapvetően mégis teljes mértékben amerikai termékekről beszélünk.

Ettől elválik az a technológia, amelynek a szellemi tulajdonjoga az Egyesült Államokban keletkezik, és ezért az amerikai védelmi exportengedélyezési rendszer hatálya alá tartozik, de európai termékekben használják. Mindkét kategóriából bőven találunk példát Európában. Különösen a magas technológiai szintű, kifinomult európai fegyverrendszerek esetében gyakori, hogy ITAR-engedélyköteles technológia van bennük. (Az ITAR-engedélyköteles technológia azt jelenti, hogy amerikai eredetű, katonai célú technológiáról van szó, amelynek exportját és felhasználását az Egyesült Államok jogilag ellenőrzi - A szerk.)

Ha azt nézzük, mennyire akarunk az Egyesült Államok által leszállított képességekre támaszkodni, akkor több kérdésen is el kell gondolkoznunk. Az egyik kérdés az, hogy az Egyesült Államokban gyártott eszközök válsághelyzetben valóban megbízhatóan elérhetők maradnak-e. Az amerikai jogi környezetben elég világos szabályok vannak arra, hogy válság esetén az amerikai kormány gyakorlatilag átvegye az irányítást a védelmi ipari ellátási láncok felett. Ez azt jelenti, hogy egy olyan eszközt sem feltétlenül lehet exportálni, amelyet évekkel korábban megrendeltek és kifizettek, mert az Egyesült Államok mondhatja azt, hogy most nekünk van rá szükségünk, ezért inkább megtartjuk, és nem szállítjuk le annak, aki megvette. Ez egy kockázat, de hozzá kell tennem, hogy ez a kockázat a legtöbb országban létezik. De attól még kockázat.

A másik kérdés a szellemi tulajdonhoz kapcsolódik. Miután a licencelés megtörtént, és a megfelelő engedéllyel exportálták az adott technológiát, nagyon nehéz teljes mértékben kontrollálni a felhasználását. Mondok egy példát, amikor ez igazán fájdalmasan mutatkozott meg: amikor egy politikai döntés nyomán a Fehér Ház ideiglenesen felfüggesztette az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatásokat, az európaiak mozgástere is beszűkült, és nem tudtak (volna) tovább olyan fegyvereket szállítani Ukrajnának, amelyek a szellemi tulajdonjog miatt engedélyköteles komponenseket tartalmaznak.

Ez nyilvánvalóan a Trump-adminisztráció politikai döntése volt, amellyel nyomást akart gyakorolni, hogy ez mennyire volt legitim, az más kérdés. De ha egy helyzet valóban egzisztenciális fenyegetéssé válik, olyanná, amelyben ezekre a nagyon fejlett rendszerekre saját magunk védelmében van szükség, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy bárki ténylegesen meg tudná-e akadályozni, hogy az európaiak ezeket a képességeket használják. Ez számomra eléggé valószínűtlennek tűnik, nehéz elképzelni olyan forgatókönyvet, amelyben az Egyesült Államok ennyire durván meg akarná büntetni európai szövetségeseit. Két különböző problémacsomagról beszélünk, két különböző kockázati logikával, és mindegyikre kellene tudnunk valamilyen választ adni.

Mennyire fenntartható az európaiak törekvése a stratégiai autonómiára az előbb említett körülmények között? Különösen úgy, hogy kulcsfontosságú képességekben, mint a légvédelem, a nagy hatótávolságú csapásmérés vagy az ISR, továbbra is nagymértékben az amerikai technológiára és az amerikai politikai akaratra támaszkodunk.

Azért nehéz kérdés a fenntarthatóság, mert egy csomó elem nem mérhető. Ami viszont nagyon könnyen mérhető, az a költség, ami egyes területeken csillagászati lehet. Hosszas munkával meg kell teremteni a szakértelmet, specifikus tudással rendelkező szakembereket kell alkalmazni kutatás-fejlesztésre, termékszintűre kell fejleszteni a rendszereket. Ez rengeteg időt és pénzt igényel. Abban a stratégiai helyzetben, amelyben Közép- és Nyugat-Európa jelenleg van, ahol borzasztó nehéz érdemi, strukturális döntéseket hozni a védelmi kiadások arányáról más közkiadásokhoz képest, szerintem jogos a kérdés, hogy valóban ez-e az erőforrások felhasználásának legbölcsebb módja.

A francia megközelítés például az, hogy ez a „költés” munkahelyeket teremt a nemzetgazdaságban, így védelmi ipar által vezérelt növekedést és jólétet generál, ami végső soron lehetővé teszi a magasabb védelmi költéseket. Ebben van is igazság, ne tagadjuk. Ugyanakkor, ha megnézzük az ehhez szükséges időtávokat, akkor minimum egy évtized kell ahhoz, hogy valóban sikerüljön. Ha ezt összevetjük a fenyegetésekkel, és mindazzal, amire a nyugati hírszerzési vezetők az elmúlt években rendszeresen figyelmeztettek, akkor egyértelműen látszik, hogy előbb fogjuk a bőrünkön érezni azoknak a fenyegetéseknek a hatását, amelyekkel a következő öt–hét évben nagy valószínűséggel szembe kell néznünk, mint hogy elérjük a teljes védelmi szuverenitást, akármilyen lendülettel hajszolja is ezt egy-egy ország.Hogy lehet ezt az időbeli eltérést feloldani a védelmi önállóság megszerzése és a fenyegetések „lecsapása” között?

Nem hiszem, hogy létezik egyetlen aranyszabály, amely minden képesség területén egyformán alkalmazható lenne. El kell dönteni, mely képességterületeken van szükségünk önállóságra, és mely területeken komfortos számunkra az együttműködés az amerikaiakkal, mert elhisszük azt, hogy az ellátási láncok válsághelyzetben is a tervek szerint fognak működni.

Az amerikai vállalatok egyre inkább tudatában vannak annak, hogy ez a fajta kritikus gondolkodás már egész Európában jelen van, nemcsak Franciaországban, ahogy néhány évvel ezelőtt volt. Erre az amerikai cégek már most reagálnak, és sokkal nyitottabbak arra, hogy Európán belüli mélyebb ipari együttműködésről tárgyaljanak.

Európa ugyanakkor más típusú problémákkal szembesül. A kérdés már nemcsak az, hogy egyáltalán hozzájutunk-e egy termékhez, hanem az is, hogy ki rendelkezik a szellemi tulajdon felett. És itt már bejön a képbe a hagyományos katonai tervezési logika is. Minden ország szeretné ellenőrzése alatt tartani a saját kommunikációját, beleértve a titkosítást modulokat is. Mindenki szeretné ellenőrzése alatt tartani a saját stratégiai fegyverarzenálját. De mi van, ha máshoz tartozik a szellemi tulajdon? Ha a nagy hatótávolságú csapásmérő képességekről beszélünk, akkor itt lenne értelme teljes mértékben európai képességben gondolkodni.

Ha nem Európára fókuszálunk, hanem globális perspektívában gondolkozunk, máshol is hasonló újrafegyverkezési trendek figyelhetőek meg, vagy Európa esete egyedi?