Pezsgővám, Grönland-sarc, Béketanács az ENSZ helyett – Trump-húzások dermesztik a transzatlanti világot Davos hetén

Európa jelentős részére dermesztő hideg, szibériai levegő tör be, amikor Donald Trump – egy évvel és egy nappal második beiktatása után – szerdán megérkezik Davosba, hogy újraírja a második világháború utáni nemzetközi együttműködés szabályait. Ha azt is hozzátesszük, hogy eközben a Golf-áramlat melegebb vize a megszokottnál egyenesebb úton, Nyugat-Európa helyett Grönlandot fűtve tör észak felé, akkor tényleg úgy tűnhet, mintha az időjárás is rímelne a transzatlanti kapcsolatokban az utóbbi évtizedek minden bizonnyal legfagyosabb viszonyát hozó geopolitikai válságra.

Az, hogy Grönland került a nemzetközi politika fókuszába, egyébként sem független a klímaváltozás hatásaitól: mint számos elemzés felhívta rá a figyelmet, a globális felmelegedés következtében fokozatosan hajózhatóvá válnak olyan útvonalak a Jeges-tengeren, amelyek megnövelik a sziget eddig sem elhanyagolható stratégiai jelentőségét, ami a térségben megjelenő Kína és az újra erőre kapó (vagy legalábbis magáról ezt a képet sugárzó) Oroszország érdeklődését is magyarázza.

Trump arra hivatkozik, hogy Dánia nem képes megvédeni egy orosz vagy kínai támadástól Grönlandot, de ilyen azonnali fenyegetésről azért nem tudunk, illetve a sziget biztonságának garantálásához nem is lenne szükség a terület elfoglalására – hiszen pont ilyen helyzetekre lett kitalálva az Észak-atlanti Szerződés, az elnök izmozása pedig épphogy gyengíti a NATO belső egységét.

Az Egyesült Államok megnövelhetné a katonai jelenlétét Grönlandon direkt területcsere nélkül is. Habár a történelemben többször, legutóbb a második világháború után közvetlenül valóban felmerült a sziget megvásárlása, a Truman-kormány letett erről, amikor kiderült, hogy Grönland nem eladó. Helyette 1951-ben megkötötték a védelmi megállapodást Dániával, melynek értelmében Washington gyakorlatilag korlátlanul létesíthet támaszpontokat.

A hidegháború idején a Thule légibázison több ezer amerikai katona szolgált, az azóta Pituffik Űrbázisnak átnevezett helyen napjainkban százan-százötvenen vannak jelen, de a létszám szükség esetén megnövelhető. Ezt Trump pártjában is hasonlóan gondolják: a hétvégén például Michael McCaul republikánus képviselő, a külügyi bizottság korábbi elnöke arról beszélt az ABC csatornán, hogy „az elnöknek teljes katonai hozzáférése van Grönlandon ahhoz, hogy megvédjen minket bármilyen fenyegetéstől”.

Más értékelések szerint inkább gazdasági motivációkat kell keresni: a felmelegedés hatására Grönland ásványkincsei is egyre gazdaságosabban kiaknázhatóak, Trump üzletember szemléletű külpolitikájába pedig – ahogy Ukrajnától Venezueláig láthatjuk – jól beleillik, hogy ilyen szempontokat részesítsen előnyben. Egyes hírek szerint ráadásul a Trumppal jó viszonyt ápoló milliárdos, Ronald Lauder – az Estée Lauder márka egyedüli örököse – már az elnök első ciklusában felvetette Grönland megszerzésének ötletét, és különböző érdekeltségeket is szerzett a szigeten.

A jó üzletnek azonban nem feltétlenül kell formális területszerzéssel együtt járnia, és Trump gondolkodásáról talán leginkább az az interjú árulkodó, amit január elején a New York Timesnak adott. Ebben azt fejtegeti, hogy a tulajdonlás fontos, mert úgy érzi, „pszichológiailag szükséges a sikerhez”. Az, hogy az államoknak a fizikai biztonság garantálásán túl más szükségleteik is vannak, nem újdonság a nemzetközi kapcsolatok irodalmában: a biztonságelméletek között ismert az ontológiai biztonság fogalma, amely szerint egy államnak az egyénekhez hasonlóan stabil önképre van szüksége, és ha ez sérülne, akkor akár a fizikai biztonság kárára is lépéseket tehet a helyreállítására.

Az USA esetén kézenfekvő a „nagyság” esetleges megkérdőjelezéséhez kötni az önkép bizonytalanná válását: Donald Trump azt ígérte, hogy „újra naggyá teszi” Amerikát, aminek mi más lehetne a leglátványosabb megnyilvánulása, mint az amerikai történelem legnagyobb területi akvizíciója. Trump esetében persze ez a pszichológiai szükséglet lehet kimondottan egyéni is, a norvég miniszterelnökkel való üzenetváltása az elmaradt Nobel-békedíjról éppen ezeket a személyes sérelmeket idézte fel.