Tíz nap a forradalmi Iránban: hazaért a magyar csoport, akik a legnagyobb tüntetések közben járták végig az országot

Az internet már egy hete ki van kapcsolva az országban, csak a becsempészett Starlink-adókon férnek hozzá néhányan a külvilág híreihez Iránból, az állami tévében pedig napokon át a semmitmondó propaganda megy. Ahogy a ‘89-es román forradalom első óráiban, amikor a rádióban loopolva játszották a Gyászindulót, itt most évekkel ezelőtti unalmas felvételeket vetítenek a zarándokhelyekről, néha meg az agg Hámenei motyog valamit a megbékélésről. Ő a Legfelsőbb Vezető, akinek a tüntetők a halálát követelik, a pillanatok alatt globális szimbólummá vált felvételeken pedig az ő arcképével gyújtanak rá kihívóan az iráni lányok.

Azóta, hogy leégett a cigarettájuk, nem sokan tudják, hogy ténylegesen mi történik Iránban. Az állami elsötétítés résein csak nagyon kevés információ szivárog át, és ami jön, az is értelemszerűen bizonytalan. Azt már a teheráni rezsim is elismerte, hogy legalább kétezren haltak meg a tüntetők és a rendfenntartók összecsapásaiban, de külső civil szervezetek ennek a többszörösére teszik az áldozatok számát, van, aki 12 ezer, vagy annál is jóval több halottról tud. Arról sincsenek nagy számban kívülről ellenőrizhető források, hogy mennyire stabil a rezsim, vannak-e benne esetleg repedések, vagy éppen mennyire érnek el eredményt a megtorlások - és egyáltalán, milyenek belülről az 1979 óta létező, és egyre inkább recsegő-ropogó Iráni Iszlám Köztársaság történetének talán legsúlyosabb rendszerellenes megmozdulásai.

Ezt azonban egy Irán városait járó magyar turistacsoport az elmúlt napokban első kézből tapasztalhatta meg, még úgy is, hogy minden tudásukkal és helyismeretükkel azon voltak, hogy elkerüljék a veszélyes helyzeteket. Ez végül sikerült is nekik: bár időnként csak nagyon kevés választotta el őket a tömegtüntetésektől, amik aztán többnyire az utcára vonulók és a Forradalmi Gárda, illetve a leginkább motoros, botokkal felfegyverzett munkásőrökre emlékeztető baszidzsik, az iráni teokratikus rezsim verőlegényei közötti összecsapásokká fajultak, végül sikeresen megúszták a leghúzósabb helyzeteket.

A kis létszámú magyar csoport aztán szerdán kijutott Iránból: bár az eredeti járatukat törölték, és otthonról sokan izgultak értük, végül tudtak új, drágább jegyeket venni, és isztambuli átszállással hazajutottak Budapestre. A fél- vagy egész forradalom közepén (hogy melyik, majd eldönti a történelem) még nagyjából az eredetileg tervezett útvonalat is bejárták a Perzsa-öböltől Iszfahánon és Sirázon át Teheránig.

A csoportot Sajó Tamás művészettörténész-antropológus-blogger vezette: a Wang Folyó versei oldal gazdája, aki 15 nyelven beszél és még ugyanannyin olvas, és már vagy húsz-harminc alkalommal utazta keresztbe-kasul Iránt. És nem is most először forrongó időszakban: amikor három évvel ezelőtt interjút készítettem vele a friss perzsa élményeiről, szintén éppen egy nagy tüntetéshullám söpört végig Iránon, nyomában a véres megtorlással.

Akkor egy fiatal kurd diáklány, Mahsa Amini halála volt a szikra, ami berobbantotta a társadalmi ellenállást: a rendfenntartók őt azért ölték meg, mert nem viselt kendőt, majd pedig a rezsim elkövette azt a hibát, hogy a brutális retorziókkal Tamás szavaival „legyártotta az ellenállás mártírjait”, és ezzel még inkább felhergelte az indulatokat.

A most december 28-án több városban párhuzamosan kezdődő tüntetésekre a rendszer hasonlóan reagált, és bár lehet, hogy az újabb tömeggyilkosságokkal aktuálisan helyreállítja az utcákon a rendet, ez most másnak, általánosabbnak és talán mélyebbnek is tűnik, olyan rendszerellenes indulat kirobbanásának, ami jóval szélesebb rétegeket mozgat meg. Míg 2022-23-ban, ahogy annak előképében, a 2009-es zöld hullám, „a perzsa ébredés” elbukott forradalomkísérleteiben is, a demonstrációk fő bázisát a fiatalok, illetve a nemzetiségi területek jelentették, most vegyesebb a kép, és a nagyvárosok középrétegei is ott vannak az utcákon.

„Ezek a tüntetések jellemzően a bazárból indultak ki a rial leértékelése miatt. Ez különösen veszélyes a kormánynak, mert ez inkább egy konzervatív-vallásos közeg hagyományosan, ahol jellemzően elítélik a nyugati befolyást is. Ha már ők kezdenek tüntetni, akkor az nagyon súlyos válságot jelez. Márpedig ez történt: a kereskedők is összefogtak, együtt zártak be, és vonultak az utcára”

– meséli Sajó Tamás a tiltakozások hátteréről.

Mint sok kommentátor is kiemeli, az idei tüntetések közvetlen oka a nemzeti valuta leértékelése volt, ami pedig nem utolsó sorban az Irán ellen bevezetett újabb gazdasági szankciókra adott kényszerű válasz volt. A megélhetési nehézségek mindenkit megütöttek, de leghamarabb és legerősebben a kereskedők érezhették a válságot a bőrükön. „A kormány kompenzációs intézkedései pedig nevetségesek, fejenként havi hét dollár juttatást ígértek az infláció ellentételezésére, és még az is csak ígéret idáig” - mondja a gazdasági alapokról.

Ez máshol vagy máskor talán nemcsak a hatalommal szemben, hanem részben az emberek közötti konfliktusokban terebélyesedne ki, de nem most, és nem Iránban. Erre Sajó Tamás egy friss, alig pár napos történetet hoz fel, ami őt a magyar forradalom egyik legismertebb és biztosan az egyik legfelemelőbb sztorijára emlékeztette.

„Híres történet, hogy 1956-ban, a forradalom idején a betört kirakatokból senki nem vitt el árukat. Ezzel a történettel a magyar társadalom akkori morális állapotát szokták illusztrálni.

Talán ugyanígy fogják emlegetni majd azt a történetet is, aminek mi is tanúi voltunk a mostani iráni forradalom idején.

Január 8-án a rezsim váratlanul kikapcsolta az internetet az egész országban, hogy a tüntetők ne tudjanak olyan könnyen kapcsolatot tartani egymással, és hogy ne tudjanak közzétenni a tüntetések alatt felvett képeket és videókat.

De egy dologgal nem számoltak, vagy ha igen, szartak rá. Hogy Iránban a rettenetes infláció miatt már évek óta alig használnak fizetéshez készpénzt, inkább csak bankkártyát. Ahhoz viszont internet kell”

– mesélte az ennek szentelt posztjában arról, hogy emiatt két napig szó szerint fizetésképtelen volt az egész ország. Hogy ez mégsem bénította meg az életet, az az iráni társadalomról is elmond egy-két dolgot.