Lehetne Ukrajna az új Finnország?

• Finnországot 1939-ben megtámadta a Szovjetunió.
• A túlerő dacára a finnek ellenálltak, ameddig tudtak (téli háború), majd a háborúba lépő németek oldalán visszatámadtak (folytatólagos háború).
• 1944-ben fegyverszünetet, majd békét kötöttek a szovjetekkel, elvesztették területük 11,5 százalékát.
• A Szovjetunió a második világháború után korlátozta a vesztes Finnország külpolitikai mozgásterét, és az ország életébe is beleszólt, különösen a kezdeti években. Cserébe nem szállták meg őket. Ez volt a finlandizáció.
• A finn példa újra és újra előkerül az ukrajnai háború kitörése óta, legutóbb a Donald Trumppal egyre szorosabb viszonyt ápoló, tavaly megválasztott finn elnök hozta szóba.
• De mit lehet kezdeni ma ezzel a hidegháborús konstrukcióval?

„1944-ben megtaláltuk a megoldást. Biztos vagyok benne, hogy 2025-ben is megtaláljuk a módját az orosz agresszió megfékezésének, egy tartós és igazságos béke megalkotásának.”

Alexander Stubb finn elnök mondta ezt, amikor augusztus végén Washingtonban találkozott Donald Trumppal, Volodimir Zelenszkijjel és hat másik európai vezetővel. A jelenléte eleve különös volt. Nem lebecsülve, de mégis mit keres az 5,6 milliós Finnország vezetője annál az asztalnál, ahol az amerikai és az ukrán elnök mellett az Európai Bizottság elnöke, a NATO főtitkára, a francia elnök, a német kancellár, valamint az olasz és a brit miniszterelnök foglal helyet?

Stubb és Trump viszonya márciusi golfozásuk óta mélyült el igazán. Az amerikai elnök nagyon jó játékosnak nevezte finn partnerét, és egy ütőszettet is ajándékozott neki. Finnországban egyébként a nép által választott elnöknek hagyományosan nagy szerepe van a kül- és védelmi politikában, de ő a hadsereg főparancsnoka is.

Kapcsolatuknak a világpolitikára nézve is lehet következménye, Stubb ugyanis azt suttogja Trump fülébe: az orosz elnökben nem szabad megbízni. És lám, Trump az említett golfozás után pár órával már Vlagyimir Putyint bírálta. Igaz: azóta tett néhány újabb kanyart az amerikai elnök, volt, hogy napjában többször is. Talán még többet kellene a finn elnökkel beszélnie.

Mellesleg a tőrőlmetszett trumpista Orbán Viktor nem kis féltényeséggel tekinthet erre a viszonyra. Stubb a 2019-es európai parlamenti választáson az idehaza azóta ördögi színekre festett Manfred Weberrel szemben indult és vesztett az Európai Néppárt csúcsjelöltségéért.

A kampányban eléggé odamondogatott az akkor még Webert támogató Orbánnak. Az akkor még tag Fideszt kizárta volna a Néppártból, ha nem változtat a politikáján. Orbánt olyan politikusnak nevezte, aki ugyanazt teszi, amit Putyin: bomlasztja az EU-t, de belülről, és nem kívülről, és ez talán még súlyosabb.

Mellesleg éppen Stubb volt az, aki a csütörtöki párizsi csúcs után azt mondta: ahhoz, hogy Magyarország és Szlovákia lejöjjön az orosz olajról és gázról, nyomást kell gyakorolni rájuk, és „valószínűleg nem ártana, ha Trump ezekben az esetekben odaszólna Orbánnak és Ficónak”

Orosz hatáskörben, mégis függetlenül?

Az 1944-ben megtalált megoldás, amire Stubb hivatkozott, a finlandizáció volt. A folyamat tankönyvi definíciója szerint egy katonai nagyhatalom politikailag a maga hatáskörébe von egy államot anélkül, hogy az (teljesen) elvesztené a függetlenségét, de a gyakorlatban erősen korlátozza a külpolitikai mozgásterét. Erről szólt a második világháború utáni finn történelem a Szovjetunió összeomlásáig. És ebből tudták kihozni a maximumot: a nyolcvanas évekre Finnország lett a világ egyik legfejlettebb ipari országa, magas életszínvonallal, Japánhoz és az USA-hoz közelítő reáljövedelemmel. Pedig a második világháború után még a Nyugat-Európa megsegítésére létrejött Marshall-segélyt is vissza kellett utasítaniuk, Sztálin Szovjetuniójával pedig olyan baljós címet viselő egyezményt kötöttek, ami sok jót nem ígért: Barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés.

A függetlenséget nem csak a külpolitikában korlátozták, különösen az első évtizedekben. A sajtóban csak óvatosan fogalmazhattak a Szovjetunióval kapcsolatban, könyveket tiltottak be, bizonyos filmeket nem engedtek játszani, pártok és politikusok mozgásterét korlátozták. Súlyos esetek, de például a korabeli Magyarországgal összehasonlítva akár vállalható árnak is tűnt mindez.

Vállalható lenne-e valami hasonló a mai Ukrajnának is?