Végtelen horizont, kevés turista, sok ló

Kezdhetném ott is, amikor egy ulánbátori panelház liftjében minden bátorságát és angol tudását összeszedve megkérdezte tőlem egy kisfiú, hogy orosz vagyok-e. Vagy ott, amikor a pásztor, akitől a Góbi sivatag mellett útbaigazítást kértünk, behívott a jurtájukba, ahol birkabelsőségekkel kínáltak bennünket. És persze indíthatnánk ott is, amikor sok száz kilométerre egy másik pásztorcsalád egy másik jurtában kérdés nélkül kumiszt töltött a bögrémbe, és fel sem merült, hogy én azt nem iszom meg.

Kétségtelenül úti beszámolóba illő pillanatok, de inkább kezdjük csak az elején. Előre kell bocsátanom ugyanis, hogy Mongólia egészen különleges ország, de nem biztos, hogy mindenki ugyanilyen élményeket szerez, mint én, aki családi kötődések miatt több helyre is eljutottam, ahová átlagos turistaként aligha lett volna lehetőségem.

Az ország azonban enélkül is kivételes látnivalókkal szolgál, a táj rendkívül változatos, és messze nem használja ki a turisztikai potenciálját, legalábbis egyelőre. Épp ezért nem is való mindenkinek: a mongol vidék néhány kivételtől eltekintve még híján van a népszerű célpontok luxusresortjainak, igen sok helyen még épített infrastruktúra se nagyon van, ezért aki ódzkodik a nomád körülményektől és a gyakran szélsőséges időjárástól, annak lehet, hogy egy ilyen út kevésbé nagy élmény. Aki viszont nem feltétlenül igényli a kényelmet és a luxust, az nem fog csalódni, ha valamelyik divatos távol-keleti célpont helyett Mongóliát választja.

Az ország eleve távol esik a fő turisztikai útvonalaktól. Eljutni oda időigényes és költséges lehet, különösen, mióta kiesett a minszki vagy a moszkvai átszállás. Ma Isztambulon keresztül a legegyszerűbb elutazni oda, de én az olcsóbb és kényelmetlenebb opciót választva München és Peking érintésével repültem Ulánbátorba. Ahogy azonban az ilyen egzotikus célpontoknál gyakran lenni szokott, messze ez volt a legnagyobb költség az egész utazásban, Mongólia ugyanis általánosságban meglehetősen olcsó.

A benzin ára kapásból körülbelül fele-harmada a magyarnak, és ez mindjárt fontos szempont, hiszen a távolságok nagyok. Létezik ugyan belföldi repülőforgalom, de még nem ért el olyan szintre, hogy felválthatná a földi közlekedést, ezért az utazók többsége autóval közlekedik, és a rossz minőségű utakon ez gyakran napi tíz-tizenkét órás utakat jelent.

Mongólia csak a két hatalmas szomszédja, Oroszország és Kína közé szorulva tűnhet kicsinek, valójában a világ 18. legnagyobb országa, a területe több mint 15-ször nagyobb, mint Magyarországé, és majdnem akkora, mint az egész Európai Unió területének harmada. Mindez úgy, hogy mindössze 3,4 millió ember lakja – nem véletlenül érezzük végtelennek a mongol sztyeppét.

A nagy terület nagy változatosságot is jelent, távolról sem sztyeppe az egész ország, hanem van itt tényleg minden: mindjárt egy kis Marokkó a Góbi homokdűnéin. Vagy egy kicsike Grand Canyon – Bayanzag, a Lángoló sziklák. Egy csipetnyi Skócia vagy Izland az Ugii-tó kopár dombvidékén és a Fehér-tó partvidékének vulkanikus hegyeinél. Vagy ott vannak a Khangaii-hegység alpesi hangulatú fenyőerdei, és a Yolin Am-völgy Coloradót idéző szurdokja. Ezeken a jószerével érintetlen tájakon járva csak a mindenhol felbukkanó jurták és a mellettük legelésző kecske-, juhnyájak, tehén- és jakcsordák vagy a szabadon szaladgáló ménesek árulták el, hogy Mongóliában járunk.

No meg az is, hogy nincs sok turista, legalábbis Európából viszonylag kevesen jönnek idáig. Ebben a fent már érintett okok (fejletlen turisztikai infrastruktúra, szélsőséges éghajlat stb.) mellett szerepet játszhat az is, hogy Mongólia nem került még fel igazán a térképre, de ez nem lesz örökké így, és csak idő kérdése, mikor fedezi fel valami történelmi/fantasy filmes szuperprodukció magának ezt a mesebeli tájat. De ha esetleg nem ott forgatják a következő Trónok harcát vagy A Gyűrűk Urát, Mongólia akkor is egyre felkapottabb lesz, és egyébként is pokoli gyorsan változik az ország. Ahhoz azonban, hogy ezt a saját szemünkkel is lássuk, Ulánbátorba kell mennünk.

Irány Ulánbátor!

Egész biztosan vannak olyanok, akik szerint az igazi Mongóliát a nomád pásztorok jurtáiban és a végtelen sztyeppén kell keresni, nem pedig az élhetetlen, posztkommunista lakótelepváros Ulánbátorban, ahol minél kevesebb időt kell tölteni. Nekik nincs igazuk, már csak azért sem, mert Ulánbátor sokkal többet mesél Mongólia elmúlt száz évéről, mint bármi más helyszín az országban: találkoztam három év után hazalátogató ulánbátorival, aki már most alig ismert rá a belvárosra.

Arról, hogy mennyit fejlődött az ország, sokat elárul az a fotósorozat, amit apám, Inkei Péter készített 1967-ben, amikor tolmácsként járt a kommunista Mongóliában (a képek megnézhetők a Fortepanon). Az ő emlékei szerint Mongólia „reménytelenül elmaradott, nyomott, a szovjetektől gúzsba kötött” ország volt hat évtizeddel ezelőtt, és most visszalátogatva ő is a saját szemével láthatta a fejlődést.

De Ulánbátor fényévekre van attól a várostól is, ahol Krasznahorkai László járt 35 évvel ezelőtt, közvetlenül a kommunizmus bukása után, és melyre valószínűtlen helyként emlékszik, ahol az utcán darabolták a birkahúst, és ahol sötétedés után nem mehetett ki az utcára, mert félő volt, hogy részeg mongolok orosz katonának nézik és agyonverik.

Mongólia fővárosa kétségtelenül magán viseli még a hét évtizedes szovjet szatellitállami lét jeleit: a lerobbant lakótelepek és a jellegzetes bazársorok (gondoljunk a Károly körút húsz éve lebontott épületeire) bárhol lehetnének Chisinautól Vlagyivosztokig, a cirill betűs írásról nem is beszélve. Az ország nemcsak abban különbözik a kelet-európai egykori szovjet érdekszféra államaitól, hogy negyven helyett hetven év jutott a szovjet barátságból nekik, de abban is, hogy Mongóliában nem voltak olyan régi struktúrák, amihez a kommunizmus bukásával vissza lehetne nyúlni. A mai Ulánbátor elődje, Urga ugyanis száz éve egy 25-30 ezres, főleg jurták alkotta félnomád település volt, ezt duzzasztották fel pár évtized alatt milliós nagyvárossá: ma a mongol fővárosban másfél millióan laknak, de folyamatosan újabb és újabb házak nőnek ki a földből, melyek apránként a várost körbeölelő hegyekre is felkúsznak.

A hirtelen nagyra nőtt Ulánbátorból így a harmadik világ (bocsánat, globális dél) metropoliszait idéző nagyváros lett mára, üzleti negyeddel és modern felhőkarcolókkal a központban, hatalmas jurtanegyedek alkotta külvárosokkal, no meg a már említett lakótelepekkel. De ami igazán szemet szúr, az az, hogy bár Mongólia modernkori történelme arról szól, hogy hol Kína, hol pedig Oroszország próbálta gyarmatosítani, Ulánbátor utcáin egyik befolyásnak sincs nyoma. Helyettük Carrefour szupermarketek, amerikai gyorséttermek és koreai divatmárkák váltják egymást, miközben a két birodalom, amelyek váltakozva formálták Mongólia sorsát, vizuálisan teljesen hiányzik.

Lehet persze siránkozni, hogy az egész világot uniformizáló globalizáció ide is betette a lábát, de ez dőreség volna, hiszen az alternatíva a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok despotizmusa vagy még annál is rosszabb lenne. Mongólia nyilvánvalóan nem kér sem az orosz, sem a kínai uralomból, cserébe szinte mindenkinek jobbkormányos japán autója van (a közlekedés viszont maradt jobb oldali), minden második étterem koreai, és még ramenezőből is több van, mint kínaiból. Az ulánbátori fiatalok k-popot hallgatnak, koreai filmeket néznek, és ha megengedhetik maguknak, francia pékségbe, olasz kávézóba vagy belga sörözőbe ülnek be.

Oroszul már csak az idősebb generáció tud, és ők bizony hallgatják még az orosz rádiókat. Nekem is elmagyarázta egy nagyon kedves ember, hogy mekkora szerencsénk van Orbán Viktorral, miközben Németországban nyomorognak az emberek.

Az oroszokhoz fűződő viszonyuk egyébként meglehetősen ambivalens a mongoloknak: hálásak nekik, amiért kirángatták őket a kínai uralom alól, vagy azért, mert a segítségükkel visszaverték a japán császári hadsereget 1939-ben – ennek emlékére Zsukov marsallnak ma is gondosan rendben tartott szobra áll a városban. Azt viszont már kevésbé nézik jó szemmel, hogy a harmincas években, szovjet mintára brutálisan szétverték a buddhista egyházat és lerombolták a kolostorokat, no meg a szokásos módon elnyomták a mongol nemzeti öntudatot is. Mivel azonban Oroszország egyre kevésbé tényező ma már a Távol-Keleten, Mongóliának Kína jelenti az igazi kihívást: az ország gazdasága erősen ki is van szolgáltatva Kínának. Azt viszont muszáj megemlíteni, hogy az ország a volt szovjet isztánokkal ellentétben a parlamentáris demokrácia útját választotta, még ha érik is bírálatok a választások tisztaságát néha. És az se mellékes, hogy a gyors városiasodás sem jár mindenki számára egyforma előnyökkel: a slumokra hajazó jurtanegyedekben lakók százezrei csatornázás nélkül élnek, a város pedig nyilvánvalóan túlnőtte magát annyira, hogy a kormány új fővárost létesítene Ulánbátortól 300 km-re délnyugatra, közel a történelmi Karakorum romjaihoz, ezzel csökkentve a zsúfoltságot, de ennek hatása csak sokára lesz majd érezhető.

Ulánbátor belvárosában tehát leginkább az ötvenes évek Sztálin-barokk lakóépületei számítanak réginek, a nevezetességeket kereső utazó a központi Szühebátor térrel és a Gandantegchinlen kolostorral nagyjából ki is pipálhat mindent, de nem is ez itt a lényeg.

Ulánbátor (vagy ahogy a helyi fiatalok rövidítik, UB) nem egy klasszikus értelemben vett „szép” város, viszont kevés hely van a világon, ami ennyire kendőzetlenül és sűrítve mutatná meg, hogyan próbál egy posztnomád társadalom alkalmazkodni a 21. századhoz – és ez önmagában is lenyűgöző.

Ugyanezt már kevésbé lehet elmondani a várost gúzsba kötő, és a globális dél számos metropoliszához hasonló közlekedési dugókról, amelyek tényleg élhetetlenné teszik: a helyiek inkább nem is beszélnek meg konkrét időpontokat, hanem odaérnek, amikor a forgalom engedi.

Mivel a tömegközlekedés sem jelent alternatívát (a buszok ugyanúgy a dugóban araszolnak), tényleg órákat vehet el naponta az ember életéből a csúcsforgalom, ezért célszerűbb minél közelebb lakni a központhoz, amit már simán be lehet járni gyalog, és maximum a város déli részén lévő dombtetőn álló Zaisan-emlékműhöz érdemes kitaxizni egyszer. Ez a látványos mozaikból álló, lebilincselően naiv és monumentális alkotás a szovjet-mongol barátságot hirdeti, lenyűgöző körpanorámával a városra.

A közlekedés mellett Ulánbátornak van még egy nagy hátránya, de ez nyáron inkább áldás: a világ leghidegebb fővárosáról van szó, és ugyan napközben nyáron itt is gyakran lehet hőség, estére általában lehűl a levegő. Egyébként is rendkívül gyorsan változik az idő, egyik pillanatról a másikra támadhat fel az orkánszerű szél vagy érkezhet egy kiadós zivatar, bár ez vidéken jellemző igazán. Onnan visszatérve különben is már otthonosnak érezhetjük a főváros elidegenítő hatású lakótelepeit is, ezért érdemes szakaszokra bontani a nomád túrákat, hogy köztük egy-két napig újra teljes értékű embernek érezhessük magunkat, folyó vízzel, térerővel, vagy éppen szöuli mintájú kávézókkal és éttermekkel.

A nomád Mongólia nyomában

Mongóliában nem érdemes helyi vezető nélkül nekivágni a vidéknek – nem is láttam turistákat magukban kalandozni. Ennek több oka is van: a vasúthálózat elég korlátozott, a távolsági buszok is csak a forgalmasabb központokat kötik össze, így az autós közlekedés az egyetlen lehetőség, és már eleve a közlekedési kultúra szokatlan lehet, de ez még a legkevesebb. Az utak azonban rosszak, számos népszerű célpontot csak földutakon lehet megközelíteni, és még a mongolok is gyakran eltévednek, hiszen például a Góbiban nemhogy kitáblázva nincs semmi, de még a Google-térkép sem segít. Ilyenkor maximum egy arra legeltető pásztortól lehet útbaigazítást kérni, akik azonban csak mongolul értenek. Egyébként sem ajánlott egyetlen autóval útnak indulni, a mongol ismerősök is minimum két kocsival vágnak csak neki egy komolyabb utazásnak, hiszen az útviszonyok olyanok, amilyenek, és ha esetleg rosszkor lép elénk egy birka, vagy elakadunk a homokban-sárban, rossz esetben napokba is beletelhet, míg arra jár valaki, miközben térerő ezeken a helyeken már csak elvétve van.

Vagyis komoly szervezést igényel, de ha ez és a helyi vezető megvan (rengetegen élnek ebből az országban), már csak ki kell valahogy keveredni az ulánbátori dugóból, és vár minket a csodaszép mongol vidék! Ha a fővárostól dél felé vesszük az irányt, ne lepjen meg, hogy nem látunk többé fákat, a táj már a Góbi előtt kopár és kietlen lesz: ez a mongol sztyeppe, ahol csak az állatok törik meg a vidék egyhangúságát. Pár óra után megszokjuk a tevéket és a kecskéket is, és nem nyúlunk automatikusan a kamera után, ha megint az úton átkelő lovak miatt kell lassítanunk. A Góbi pedig ehhez képest is szigorúbb, de ha a köves-sziklás-agyagos vidéket elhagyva végre megpillantjuk a homokdűnéket, akkor értelmet nyer minden addigi viszontagság.

Talán ez volt a legnagyobb élmény ezek közül, de hasonlóan ajánlható mindegyik táj, amelyet még fentebb megemlítettem, a lélegzetelállító Yolyn Am-szurdoktól a Terhiin Fehér-tóig. Akik nem riadnak vissza a sátorozástól, azoknak jó hír, hogy vadkempingezni gyakorlatilag bárhol lehet, maximum reggel egymással bunyózó bikákra vagy lódobogásra, esetleg ráérősen vonuló jakokra ébredünk.

Ulánbátoron kívül nem sok nagyobb mongol város van, azok se feltétlenül esnek útba, de érdekes élmény volt eltölteni egy éjszakát Dél-Góbi tartomány székhelyén, Dalandzadgadban, és a város főterén a kivetítőn nézni a helyiekkel, ahogy Hollandia legyőzi Mongóliát az ulánbátori 3x3 kosárlabda-torna női döntőjében. Nekem az is újdonság volt, hogy ez a csapatonként három játékossal egy kosárra játszott játék olimpiai sportág, az pedig pláne, hogy iszonyú népszerű Mongóliában, ahol még a legeldugottabb jurta előtt is gyakran látni kosárpalánkot. Lehet, hogy a hagyományos hármas – lovaglás, birkózás, íjászat – alkotja a tradicionális mongol sportokat, de tapasztalataim szerint a félpályás kosarazás minden mást lenyom – focizni például nem is emlékszem, hogy láttam volna bárkit.

Máskülönben a hagyományok nagyon is meghatározók az országban, és ezeket nemcsak a nomád pásztorok tartják, de gyakorlatilag mindenki. Olyanokra gondolok itt, mint az idősek tisztelete, ami nemcsak üres szólamokban merül ki, hanem tényleg egészen máshogy bánnak az idősebb családtagokkal, mint nálunk. Vagy például a családi kötelékek sokkal szorosabbak és meghatározóbbak, mint Európában (így a vidéki meghívások egy részét is annak köszönhettük). És beletelt ugyan egy kis időbe, de én is megtanultam, hogy

ha meghívnak valahova vagy megkínálnak valamivel, azt udvariatlanság nem elfogadni
ha bármilyen ételt vagy italt átnyújtanak, azt két kézzel kell elvenni, vagy legalábbis a bal kézzel meg kell fogni közben a jobb könyökünket
a jurta két tartóoszlopa között nem illik átmenni, inkább kivülről kerüljük meg azokat.

Hasonló udvariassági szabály, hogy illik adni ajándékot, ha meghívnak. Még csak értékesnek se kell lennie, a lényeg a gesztus maga. Ezért célszerű magunkkal vinni csokit, gumicukrot, egy doboz kekszet és hasonló apróságokat, vagy esetleg egy üveg italt, értékelni fogják. Garancia nincs rá, hogy meghívnak egy jurtába, de tényleg nem esélytelen, mert a mongol vendégszeretet nem csak üres szólam.

Az egyik legérdekesebb azt látni, hogy a hagyományos nomád élet és a modern világ milyen párhuzamosan jelen vannak – nálunk ilyesmi nagyjából az Egy szoba, vályogfal, zsúpfedél című Örkény-egyperces idején, azaz ötven-hatvan éve volt tetten érhető utoljára.

Miközben azonban sokan az ősi, romlatlan természeti világ túlélőit látják a pásztorokban, ők egyáltalán nem vetik meg a haladás eredményeit: ló helyett már gyakran motorbiciklin terelik a jószágot, színes, kaftánszerű deeljükben általában okostelefon lapul, és szinte minden jurta mellett látható már napelem és parabola antenna.

A cikk elején említett pásztorcsaláddal beszélgetve például az is kiderült, hogy a pásztor bennünket kiszolgáló felesége – aki ugyanúgy részt vesz a birkanyírásban, tehénfejésben, terelésben stb., mint a férje – a negyedik gyerek után úgy döntött, le akar fogyni, ezért elkezdett futni, amiért hülyének is nézik a többiek, hiszen a környéken ő az egyetlen. És ő mesélte azt is, hogy a nagymamának – aki gyerekkorában egyszer úgy elesett, amikor napokra egyedül hagyták a szülei, hogy maradandó halláskárosodása lett – végre vettek egy hallókészüléket. Az óvodáskorú lányaik pedig hiába élnek a pusztában, ugyanúgy értesültek az Italian brainrot mémfigurák létezéséről, mint kortársaik bárhol máshol a világon.