azkomgec logo
azkomgec.hu
azkomgec logo
azkomgec.hu
Főoldal / Szőnyi Ferenc: Nekem már nem kell nyernem semmit │ Exkluzív nagyinterjú Kanadából 12 500 kilométer bringázás után

Szőnyi Ferenc: Nekem már nem kell nyernem semmit │ Exkluzív nagyinterjú Kanadából 12 500 kilométer bringázás után

7 megtekintés
Forbes-sztori Interjú Legyél jobb! Napi címlap a sikeres ember sikersztori sport sportlista2025
Szőnyi Ferenc: Nekem már nem kell nyernem semmit │ Exkluzív nagyinterjú Kanadából 12 500 kilométer bringázás után

Szőnyi Ferenc 45 nap alatt tekerte le a TransCanada Ultrát, a kontinensnyi ország nyugati csücskétől Új-Fundland szigetéig. Találkozott medvékkel, beszélgetett magával, és van tanulsága arról, hogyan bánjunk egymással. A világ legkegyetlenebb önellátó versenyéről mindig többes számban beszél, pedig egyedül csinálta végig. Mennyibe került a kaland és megérte-e? Van-e újabb vágyálom, aminek még nekifeszül? Nagyinterjú szenvedésről, magatartásvonalról, csokoládéról és a készülő dokumentumfilmről.


Forbes.hu: Van izomláz?

Szőnyi Ferenc: Nincs.

Nincs?



Illik őszintének lenni, nem!? Vagy sajnáltassam magam? (Nevet.) Azért nincs egyébként izomláz, mert vissza kellett fognom magam a korábbi sérülések miatt, hogy ne alakuljanak ki újak. Lekorlátoztam a teljesítményemet, de gyümölcsöző volt. Kiváló az együttműködésem a testemmel, ez adottság.

Hála édesapámnak és az égieknek, a regenerálódóképességem egyedi. Beértem a célba, felkaptam a bringám és felfutottam vele a világítótoronyhoz.



Mi volt az első gondolatod, amikor célba értél? Egyáltalán: az érzelmek vagy a gondolatok domináltak?

Ez egy folyamat volt. A versenyszervező sosem az egyenes utat választotta, most is elvitt egy kicsit „kirándulni”, megnéztem a várost, szóval egy kitérővel értem ide. A világítótorony előtt egy hegyet kellett megmásznunk, három nagy emelkedőt kellett leküzdenünk. 10-12 százalékos emelkedők voltak, elég combosra sikeredett a vége.

A dombok előtt az itt élő magyarok nemzeti színű zászlója fogadott. Na, innentől jött az igazi érzelmi kitörés, tulajdonképpen végigbőgtem az utolsó 12 kilométert.

Miért fogalmazol többes számban?

A kerékpárral mi szimbiózisban éltünk, annyira összenőttünk, hogy meg kellett szólítanom. A többes szám elsősorban neki szól. Meg is érdemli, olyan teljesítményt hajtott végre 12 500 kilométeren keresztül, erre embert nem találtam volna magam mellé ebben a kihívásban!

Ennél kegyetlenebb verseny nem nagyon van

A TransCanada Ultra (más néven TransCanada Bike Race) egy extrém, önellátó ultratávú kerékpárverseny, amely Kanada teljes hosszán átszeli az országot – Whitehorse (Yukon) – St. John’s (Új-Fundland) útvonalon, mintegy 12 500 km‑es távon, szintemelkedésben pedig nagyjából 11× a Mount Everest magasságával.

Nehéz elképzelni, olyan, mintha valaki Budapestről egészen Szingapúrig tekerne.

A szervezők csak az útvonalat adták meg előre, Szőnyi Ferencnek csupán egy kapcsolattartója volt, akit felhívhatott volna, ha baj van (nem volt rá szükség). Az útvonal azonban sokszor vitte be látványosságokhoz, érdekes tájakra, és nem mindig követte a főutat – Szőnyi szerint valójában inkább 12 800 kilométert mehetett, mert szigorúan követte a megadott koordinátákat, csakhogy néhány út le volt zárva, például átépítés miatt és emiatt sokszor kellett kerülnie.

A verseny átvezet kietlen vidékeken, városokon is, nagyon változatos, csaknem 3000 kilométer a vadonban megy, a táj és a szint is nagyon változatos. Szőnyi volt, hogy megállt egy kicsit a Sziklás-hegységben gyönyörködni, volt, hogy a városi dugókban bosszankodott, főleg, hogy Kanadában sok helyen alig járnak bringások.

A verseny szintemelkedése annyi, mintha 11-szer megmászta volna a Mount Everestet. A táv pedig az Egyenlítő hosszának majdnem a harmada, körülbelül 60 Balaton-körnek felel meg, vagy több mint 3,5-szer a teljes Tour de France.

Annyira kemény ez a verseny, hogy eddig csak négyen teljesítették a távot (2022-ben ketten, azóta évente egy bringás), az eddigi rekord 51 nap volt, tavaly Drew Hartstone állította be. Feri 45 és fél nap után ért célba a Cape Spear világítótoronyhoz, ami Észak-Amerika legkeletibb csücske. Ezzel övé az új rekord.

Naplót is írt, érdemes visszaolvasni, a sztorik elképesztőek, a stílusa nagyon szórakoztató.



Fontos volt, hogy meglegyen a rekord?

A legfontosabb mindig az, hogy teljesítsem a versenyt. Az én sorrendemben ez az első, és ha ez megvan, az már önmagában rekord. Szóval úgy voltam vele, hogy mindenképpen megdöntjük a rekordot, ez nem volt kérdés, de ennyi napon át fenntartani azt az illúziót, hogy ez teljesíthető, nagyon-nagyon nehéz és nagy feladat volt.

Nem volt veled kegyes az időjárás, a nyári időszakhoz képest sok esős napod volt.

Az esőt mindenki másképp látja, nekem elsősorban technikai, felszereléskérdés, aztán szembejön a valóság. Az első néhány órát langyos esőben külön ruha nélkül is lenyomjuk, de a hideg esőre néhány órára már nem árt felöltözni vízállóba. De egy ultra versenynél nem ez a kérdés, hanem az, hogy oké; hány napig bírod esőben? Ez akkor fordul át borzasztóvá, amikor valami nincs rendben, nem vagy tökéletes állapotban, nem volt tökéletes a táplálkozás, a folyadékpótlás, erre jön rá a felszerelés, ahol korlátozó tényező a hordképességünk. Amit magammal vittem ruha, azt folyamatosan kellett szárítani, ki kellett mosni. Harmadsorban még olyan egyéb körülmények is közbejönnek, mint a nehéz terepviszonyok vagy az erős szél.

Mindezek miatt iszonyatosan megszenvedtem ezt a versenyt. Az életben maradás feltétele volt az, hogy a legjobbak legyünk. Nem túlzás és nem is viccből mondom: ebbe a játékba bele is lehet halni.

Ez végig ott volt a fejedben?

Egészen addig csak egy kép, amíg az élet nem szembesít vele, hogy Szőnyi Feri, most vége a játéknak. Emlékszem, amikor beértem egy településre, egy híd alatt megpróbáltam megkeresni magam, hogy hol vagyok. Legyűrtem magamról egy kölcsönkért gumikesztyűt, egy autós műhelyben kaptam, amit ráhúztam a kesztyűmre és szétázva, szétfagyva egy olyan termikus állapotba kerültem, ahol nagyon közel volt a határ. Arra gondoltam, ha rám találnak, vajon hol ébredek majd?

Volt olyan pont, amikor azt gondoltad, hogy lehet, hogy fel kellene adni?



Elég erős ember vagyok. Nem, ez nem fordult meg a fejemben. Nagyon fontos, hogy a kihűlésnek, a dehidratációnak, az aktív cukorhiánynak vannak fokozatai. Ezeket a határokat számos versenyen elértem, ismerem a jeleket, amikor nem szabad tovább menni. Igyekeztem mindig megtalálni a határt. Elérni, de nem továbblépni.

A feladás nem opció, de ez csak egy mondás. Nekem sokkal több, nekem ez egy magatartásvonal.

A versenyen egy nagyon kemény, következetes magatartásformát kellett folytatni, és soha nem átlépni azt a határt, amit nem szabad.

Ha jól értem, az fel sem merült benned, hogy feladd, de az a gondolat egyszer ott volt benned, hogy nem ébredsz fel, mert kihűlsz?

Nézd, én ilyen gladiátor típusú ember vagyok. A mi fajtánk, akik a végletekig mennek, azok fedezik fel Amerikát. Igazából mindig voltak olyan emberek, akik továbbmentek a saját határaiknál egy lépéssel, és életben maradtak. Igen, ez is valami olyasmi volt. Azért lett 45 nap az új világrekord, mert én mertem vállalni annak a kockázatát, hogy talán továbbmentem, mint ahol a határ van.

Teljesítésre készültünk és nem feladásra. Rengeteg pénzt, időt, energiát fordítottam erre, de tudtam, hogy okosnak kell maradnom az utolsó percig.

Amikor az orroddal próbálod meg kinyitni a telefont, mert az az egyetlen egy olyan szerv, ami működik, akkor is okosnak kell lenni és jól kell dönteni. Nem szabad hibázni, az életed múlhat rajta.

Tudnod kell a döntésednek a súlyát, végig azon a szinten kell tudnod maradni, hogy ne essenek ki órák. Nekem két ilyen órám volt.

Hogy érted, hogy kiesett két óra?

Kiesett. Nagyon vártam, hogy egy településre érek, és tekertem, az embernek az agya szerteszét jár ilyenkor, az út viszont elvitt a település mellett, pedig már nagyon be akartam érni. Egyszer csak fölébredtem és 25-30 kilométerrel túlmentem térben, és időben kiesett két óra.

Visszafordultál?

Nem, mert soha nem lépünk vissza egyet sem.

Mondtad, hogy okosan kell csinálni, meg hogy ismered a határaidat, de nekem ez nem fér össze azzal, hogy közben meg volt, hogy alvás nélkül közel 500 kilométert is letekertél. Nem villant fel a lámpa, hogy „Feri, ezt ne csináld!”?

A verseny elején volt még erre erőm. A második, harmadik éjszaka után az lett a matek, hogy többet veszítünk másnap, mintha megállnánk. A kérdés, hogy megállunk-e éjjel aludni, az amiatt nem merült fel, mert egyszerűen nem volt hol. Eléggé problémás az az eset, hogy szeretnél aludni, csak épp nincs hol. Ez nekünk szinte elképzelhetetlen Európában.

Kanadában hatalmasok a távolságok, a modern építésű utakon kerékpárt nem nagyon láttam, de még helyet sem, ahova le tudtam volna dönteni a sajátomat! Több száz kilométert le tudsz úgy tekerni, hogy nincs minek nekidönteni a bringádat – a dolgodat nem tudod úgy elvégezni, hogy ne fektetnéd le a földre a biciklit, amit egy értő, a biciklijét szerető ember, ugye, nem csinál!

Nem azért nem állsz meg, mert te olyan erős vagy. Azért nem állsz meg, mert nincs hol. Nincs nálad sátor, nincs nálad hálózsák, nincs hol aludjál.

Egyszer megálltam, már az egész éjszakát átbicikliztem, és hajnalban, amikor világos volt, volt egy pihenőhely, de csak padok voltak, azt hittem, hogy műanyag padon fekszem. Másfél órát aludtam, és betonpad volt. Annyira átfagyott a hátam, hogy napokig fájt a medencém. Áthűltem.

Néha megállt a tájban gyönyörködni. Fotó: Szőnyi Ferenc / Versenynapló

Lehet, hogy beértél egy településre este 6-kor, ahol volt mit enni vagy lehetett volna aludni, de volt 80 kilométerre egy másik is. Továbbmész? Lehet, hogy ott már minden bezár addigra, vagy hiába dörömbölsz egy ajtón, senki nem felel. Ezek beláthatatlanok voltak. Eleinte nagyon tragikusnak éltem meg ezeket a helyzeteket, főleg, amikor a térkép jelzett valamit és az nem volt ott, vagy le volt zárva egy út és emiatt kerülni kellett. Ez akkor kritikus, amikor nincs mit enned, fáradt vagy, lemész legalább a patakhoz, megtöltöd a kulacsod és mész tovább. Nem is beszélve a ruhaszárításról, az elektromosságról, az eszközök feltöltéséről, a kerékpár esetleges javításáról…

Jön a dokumentumfilm

Szőnyi Ferenc egy GoPro kamerával – súlya miatt csak ennyi technikát vitt magával – közel egy terrabájtnyi filmet vett fel a 45 napos verseny alatt. Sárospataki Albert – a Billingo alapítója, angyalbefektető, cápa – pár héttel a kiutazás előtt vetette fel neki, dokumentumfilmet kellene készíteni a TransCanada Ultrából. A felkészülés utolsó momentumait már stáb forgatta – őket Albert szedte össze. „Albert fejében gyúlt a fény, hogyha tényleg valami világraszóló dologra készülünk, akkor ne amatőr módon filmezgessünk, azt profin kell megmutatni a világnak.”

Az utazás előtt még tudták instruálni Ferit is, hogyan használja a kamerát, mikor érdemes forgatni, a verseny alatt pedig végig tartották a kapcsolatot. A célba éréskor is már egy stáb várta, az interjú után is még forgattak. „Feri története nagyon jó illusztráció ahhoz, hogy hogyan tudunk többek lenni, hogy hova vezethet el minket egy döntés. Kihívásokkal mindannyian találkozunk, Feri a példa rá, hogy fejben mennyi minden eldől, mennyi mindent meg tudunk ugrani. Ezt akartuk bemutatni, hogy visszaadjunk valamit ebből a hihetetlen teljesítményből. Higgyük el, hogy mi is képesek vagyunk ilyen teljesítmények elérésére” – mondja a dokumentumfilm ötletéről Albert. Szeretnének majd premiert tartani egy moziban, a mostani cél az, hogy szeptemberre elkészüljön a film, amit aztán majd feltesznek a YouTube-ra is.

Albert és Feri öt éve ismerik egymást, akkor egy bank eseményén adtak elő külön-külön, azóta is kapcsolatban maradtak, tavaly Feri elhívta a Race Across Americára is.

Interjú a verseny teljesítése után egy nappal. Sárospataki Albert, a Billingo alapítója és Szőnyi Ferenc, a TransCanada Ultra új rekordere. Egyiküknek sincs izomláza.

10 ezer kalóriát égettél el mindennap, miközben sok helyen nem volt bolt.

Volt olyan, hogy este 7-re odaértem egy bolthoz, ami nyitva volt. Tiszta luxus. Kiöntöttem a táskámat és bementem, vettem egy 1,9 literes kakaót, 12 zsemlét, fél kiló bacon szalonnát, szalámit, paprikát, másfél kiló cseresznyét, epert, joghurtot, lekvárt. Reggel-este jó, ha az ember egy nagyot tud enni, én 3-4 óránként ettem, de csokikat, cukrot, sóskaramellát, gumicukrot folyamatosan ettem menet közben. Csokoládéból 10 kiló fölötti mennyiséget, apró drazsékból, magvakból is tíz kiló fölött fogyott, tehát napi legalább fél kilót, ilyen apróságot megettem az ételen kívül. Napi 8-10 liter folyadékra volt szükségem. A legtöbb hely nem étterem, hanem benzinkút volt, ahol meg tudtam állni. És a kávé! Az amerikai kávé!

Forró víz a virágföldre.

És képzeld el, hogy néztek rám, amikor 10 cukorral kértem! Vittem magammal vizet, de amikor megálltam rengeteg kólát ittam, nem viccelek, egy hektorlitert megittam.  

A cukor miatt?

Cukor, koffein, hidratáció. A legtöbb helyen, főleg a kutakon, volt kóla. A kalóriaszámításra odafigyeltem végig.

Az órádat és az elhagyott kilométereket sokat nézted?

Pályaindítás volt és persze néztem azért a szintrajz miatt is, de fegyelem kérdése ez is. Nem voltak hiú ábrándjaim: az én sportolói mivoltomhoz képest rohadt lassan mentem. (Nevet.)

Extrém sok ideig voltál saját magaddal együtt, 45 és fél napig volt alkalmad arra, hogy leginkább magaddal beszélgess. Mennyire más most ez a Szőnyi Ferenc, mint aki elkezdte a túrát?

Tudod, én vagyok az alfahím, a Szőnyi Feri, de azért sokszor elmondtam magamban, hogy nyugi van. Nagyon sokszor elmondtam magamnak azt, hogy el kell tudni engedni. Egy kicsikét okosabban, lassabban kell élni.

Ezzel a tanulsággal zártad?

Biztos, hogy okosabbá tett, és türelmesebbé is mindenképpen – elsősorban magammal szemben. Ha nem vagyok kellően visszafogott, akkor szét is szakíthattam volna a lábam.

Okosan kell tudnunk bánni, nem csak magunkkal, hanem másokkal is. Sokat tanultam saját magamról is.

info Szőnyi Ferenc / Versenynapló
A többes számot kiérdemlő paripa. Fotó: Szőnyi Ferenc / Versenynapló

Amikor a medve szembejött, lepörgött előtted az életed filmje?

A medvével a legkisebb esélyünk sincs, kivéve, ha nem vagyunk okosabbak – márpedig okosabbak tudunk lenni, főleg, ha visszük a medvespray-t. Hogy ez működik, abban elsősorban hinni kell. Először este 8 fele találkoztam medvével, elsőre azt hittem ember, aztán egyszer csak kirajzolódott. Ilyenkor elindítja az ember a kamerát, hátha valami történik, és végig kell gondolni, hogy most mi lesz. Mivel elég messze volt, volt időm eldönteni, hogy mi legyen. A medvespray-t elővettem, a biztosítógyűrűt kifordítottam, és nekiindultam lassan. Az nem opció, hogy visszafordulok, mentem előre. Úgy voltam vele, hogy maximum megmérkőzünk, ő az erejével, én az eszemmel. De hát a medve fél, pláne, hogy biciklit se nagyon látott sose, nem vagyunk mi rajta egymás táplálékláncán! Ezután még többször találkoztam medvékkel, az egyik valósággal „számon kért”, hangosan kaffantott, mert elmentem mellette. Aztán odamentem megsimogattam. (Nevet.)

Nézd, nincs nekünk a medvével dolgunk. Van ez az erdélyi mondás: ha medve van, szar is lesz. Igaz.

Mennyibe kerül egy ilyen túra, és miből finanszíroztad?

Komárom városát meg kell, hogy említsem. Elhívatott támogatói Szőnyi Ferinek, amiért hálás vagyok. Ebbe a szponzorkeresésbe tavaly, amikor az amerikai túrán voltunk, nagyon belefáradtam. Nagy csapattal mentünk és ahhoz büdzsé is kellett. Idén se időm, se energiám nem volt a szponzorok felhajtására, ezért nagyon szerencsés, hogy voltak alaptámogatóink. A város mellett az alapkerékpár is a támogatótól van, azt építettük át, persze az is rengeteg pénz.

Nem kis költségvetés, de én azért számot vetettem a saját életemben is, hogy mennyit kaptam ettől a sporttól, és hogy tulajdonképpen így élek szinte már két évtizede.

Ez a verseny 20 ezer dollár (6,7 millió forint) körüli büdzsével ment, plusz-mínusz 10 százalék, de inkább plusz.

Megérte?

Hogy megérte-e? Ez nem olyan dolog, amit megvehetsz.

Ennek ára volt, de ezt nem lehet megvenni.

2017-ben a Himalájában teljesítettél egy ultrafutóversenyt, a The Hell Race-t. Utána interjúztunk veled. Azt mondtad, az is hajt, ami egy, az édesapjának megfelelni vágyó gyereket. Apukád a reptéren fogadott akkor és azt mondta, hogy jól, van, jó az első hely, de öreg vagy már hozzá, ne csináld. A 61 éves Szőnyi Feriben is megmaradt még ez a megfelelni vágyás?

Édesapám nagyon egyszerű mondatokkal tudja eltalálni, hogyan törje ketté az ember gerincét. (Nevet.) Sokat gondolkoztam, hogy miért lettem ilyen. Mi mindig mindent versenyben csináltunk apámmal. Ő 83 éves most, és nincs normális viszonya semmihez: mindent azonnal akar, rögtön a leggyorsabban és a legjobban. Sokat tanultam tőle.

Mostanában csak online tudtunk beszélni. Mikor mondtam neki a verseny után, hogy nyertem, csak annyit válaszolt, „de hát egyedül indultál!”

Vannak, lehetnek új célok egy ilyen nagy dobás után?

Nincsenek. Megmondom, mi volt az igazi indíttatás. Két és fél évvel ezelőtt volt egy nagyon súlyos műtétem, amiből felálltam, végül is tavaly novemberben kivették a csavarokat a lábamból, de nem javasolták a hosszú távú futást. Akkor neveztem ide. Azt mondtam, hogy ha nem lehet nekem futnom, akkor nekem kerékpároznom kell, és egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá.

Nincs bennem semmiféle hiányérzet a sportpályafutásommal kapcsolatban.

Ennél nincs több. Nagyon szépen köszönöm, nagyon jól érzem magam 61 évesen. Nem a visszavonulás mondata ez. Ha indulok is versenyen, nekem már nem kell megnyernem semmit.