Az anti-antiszemitizmus mccarthysta őrülete

Sok rémisztő dolog történt Amerikában Donald Trump második ciklusának elején, de Rümeysa Öztürk letartóztatása ezek közül is kiemelkedett. A 30 éves török nőt, aki a massachusettsi Tufts egyetem diákja, március 25-én az otthona közelében hat maszkos, civil ruhás rendőr elfogta, majd ismeretlen helyre szállította egy szintén civilnek látszó autóval. Az akcióról térfigyelő kamerák felvételt készítettek, a videó azon kevés mozgóképek egyike, amikre nem túlzás azt az elcsépelt jelzőt használni, hogy orwelli.

Bár az amerikai hatóságok nem voltak segítőkészek, néhány nap alatt sikerült összerakni, hogy mi és miért történt Öztürkkel. A török nőt az Amerikai Bevándorlási és Vámhatóság (ICE) emberei kapták el, majd egyik fogdájukból a másikba szállítva a távoli Louisianába vitték. Az is kiderült, hogy a letartóztatás előtt a diákvízumát a washingtoni külügyminisztérium visszavonta arra hivatkozva, hogy tevékenysége

„alááshatja az amerikai külügyi érdekeket azzal, hogy ellenséges légkört teremt a zsidó hallgatók számára, és támogatásáról biztosít egy terrorszervezetet egy olyan véleménycikk társszerzőjeként, amely közösséget vállal egy olyan szervezettel, amit később ideiglenesen kitiltottak az egyetemről”.

Az említett cikk, aminek Öztürk volt az egyik szerzője, a Tufts Daily nevű egyetemi lapban jelent meg, és alapvetően az intézmény vezetését kritizálta, amiért szerintük nem megfelelően reagált egy diákszervezet követelésére, hogy a Tufts „ismerje el a palesztinok elleni népirtást”, valamint bontsa fel a szerződéseit azokkal a cégekkel, amelyek valamilyen módon Izraelhez köthetők.

Nem Öztürk volt az egyetlen Amerikában tanuló külföldi diák, aki a palesztin Hamász 2023. október 7-ei terrortámadása, majd Izrael ezt követően elindított gázai háborúja után kirobbant amerikai egyetemi tiltakozások következtében a hatóságok célkeresztjébe került. Március 8-án szintén az ICE vitte el nyolc hónapos terhes felesége mellől Mahmoud Khalilt, aki Szíriában született palesztin menekült szülők fiaként, és a New York-i Columbia Egyetemen tanult, ahol a leghevesebben feszültek egymásnak a palesztin- és Izrael-párti tüntetők.

Khalil központi szerepet játszott a palesztinpárti diáktüntetéseken, szóvivője és képviselője volt a tiltakozó szervezetek egyikének, többször is tárgyalt az egyetem vezetésével. Viszont sem a tüntetések idején, sem az azóta eltelt időszakban nem vádolta meg senki semmiféle jogsértő tevékenység elkövetésével. Ennek ellenére az ICE őt is Louisanába szállította, maga Donald Trump pedig büszkén beszélt arról, hogy elkaptak egy „szélsőséges, Hamász-párti külföldi diákot”. Bűncselekmény hiányában Khalil ügyében Marco Rubio külügyminiszter egy 1952-es jogszabályra hivatkozott, amelynek értelmében Amerikából bárki kiutasítható, akinek tevékenységét a külügyminiszter olyannak ítéli, hogy az Egyesült Államokra nézve potenciálisan súlyosan káros külpolitikai következményekkel járhat.

Az 1952-es jogszabályt az azt benyújtó szenátorokról McCarran–Walter-törvényként is ismerik. Pat McCarran a korszakhoz képest is súlyos antiszemita volt, aki például meg akarta akadályozni, hogy a holokausztot túlélő zsidók Amerikába vándorolhassanak, és mindent megtett, hogy összemossa őket a „felforgatókkal”, akik szerinte nemhogy Amerika, hanem egyenesen a nyugati civilizáció elpusztítására törekedtek.

Ezek az állítólagos felforgatók, akikkel McCarran a zsidókat összemosni igyekezett, az 1950-es évek Amerikájában természetesen a kommunisták voltak. Ekkor, a hidegháború első éveiben Amerikát teljesen maga alá gyűrte a „vörös veszedelem” pszichózisa, amikor a vélt vagy valós kommunisták és szovjet ügynökök ellen gyakorlatilag hajtóvadászatot indítottak egy másik szenátor, a gyalázatos korszaknak nevet adó Joseph McCarthy vezetésével. A mccarthyzmus tombolásának egyik csúcspontja az 1952-es McCarran–Walter-törvény volt, de már 1950 elején megkezdődött, amikor McCarthy azzal indította útjára a kampányát, hogy

„a végső összecsapás zajlik a kommunista ateizmus és a kereszténység között. A kommunizmus mai képviselői úgy döntöttek, hogy ennek most jött el az ideje. Hölgyeim és uraim, a kocka most tényleg el van vetve.”

A kocka mccarthysta elvetésének számtalan ártatlan áldozata volt, többek közt Hollywoodban is, ahol a külföldi és gyakran zsidó származású művészek eleve gyanúsak voltak a hatalom szemében. Ahogy az ilyen boszorkányüldözéseknél megszokott, a vádaskodások egyre szélsőségesebbé váltak, egy idő után már az is elég volt egy állás elvesztéséhez, ha valakit „szexuális perverzióval” vádoltak, ami az 1950-es Amerikájában leginkább homoszexualitást jelentett. Ezek a túlkapások nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az évtized közepére az amerikaiak nagyobb részének elege lett a mccarthyzmusból, és már nem tartotta hazájára és saját életére nézve olyan súlyos veszedelemnek az állítólagos vörösöket, miáltal az egész kommunistaellenes hadjárat kifulladt.

„Ennek a szégyenteljes pillanatnak a legközelebbi rokona az 1940-es és 1950-es évek vörös veszedelme, amikor a jobboldal arra használta a kommunista beszivárgástól való általános félelmet, hogy kitakarítsa a baloldaliakat a politikai vezetés és a kulturális intézmények közeléből” – írta Khalil letartóztatása, de még Öztürk eltüntetése előtt a New York Timesban a zsidó származású Michelle Goldberg. Bár valóban a két külföldi diák ügye volt a leglátványosabb példája annak, hogy a vélt vagy valós antiszemiták elleni harcban a mai washingtoni vezetés a mccarthysta utat választotta, valójában már korábban elindult ebbe az irányba.