A hídlezárás tényleg nem normális dolog. Pont ez a lényege

Koordináltan és előre megtervezetten foglalt le négy hidat a keddi demonstráció közben/után a Momentum. A tüntetést Hadházy Ákos hirdette meg, és miután a rendőrség is engedélyezte, hogy az az Erzsébet hídon legyen, végül onnan spricceltek szét a tüntetők a Margit, a Szabadság és a Petőfi híd irányába, míg az Erzsébet hídon a tervek szerint 10 óráig tartott (volna) a megmozdulás, Hadházy arra is kérte a jelenlévőket, hogy hacsak nem mennek el más hidakra, maradjanak az Erzsébeten, és beszélgessenek egymással, miközben blokkolják a forgalmat.

A mégis megindulók a többi hídon rendőrsorfallal találták magukat szemben, bár az eredeti cél sem az volt, hogy magukra a hidakra felmenjenek, csak a közlekedést akarták megakasztani, és ahogy azt a szervezők mondták is, a cél nem az volt, hogy vég nélkül álldogáljanak, csupán egy órára tervezték az akciót. Ez végül mindegyik helyszínen sikerült is, a rendőrök a Szabadság hídon kicsit tolták a tüntetőket (erről videónk itt nézhető meg), ám egy órányi hídfőn álldogálás után előbb a rendőrök, majd a tüntetők is levonultak, a forgalom pedig újraindult.

Miért fontos mindez?

Ahhoz, hogy erre a két kérdésre válaszolni tudjunk, két pontot kell megvizsgálni:

1. A jelenlegi tiltakozáshullámnak konkrét célja van: a gyülekezési törvény módosításának visszavonatása.
2. Ehhez Hadházy Ákos és a Momentum nyomásgyakorló módszernek a békés demonstrációt választotta, ami viszont specifikusan hidak lezárásával jár.

Ha megvizsgáljuk magát a követelést, azt látjuk, hogy egy olyan törvénymódosítás visszavonását követelik épp, amihez az alkotmánymódosítással együtt kétharmados többség kell - aminek jelen helyzetben, lássuk be, nem sok realitása van. Olyan pedig ebben a rendszerben még nem volt, hogy egy már megszavazott törvényt visszavonjanak nyomásgyakorlás hatására.

Mindeközben érdemes látni azt is, hogy ez a törvénymódosítás organikusan illik bele Orbán Viktor politikájába. A családok és gyermekek védelme mindenek felett: erre a mondásra épül egy sor szimbolikus és nagyon is húsba vágó intézkedés az alkotmányba írt apa férfi-anya nő kombótól az éppen jelenleg is zajló szja-mentességi körökig. A sorba tökéletesen illeszkedik az elsősorban a Pride-betiltását célzó törvénymódosítás, amit ugye azzal érvelnek meg, hogy a gyerekek érdekeit sértené, ha ilyen felvonulással találkoznának az utcán.

Ha innen nézzük, fundamentális eleme ez a törvénymódosítás a jelenlegi kormány politikájának, és mint ilyen, gyakorlatilag elképzelhetetlen az, hogy visszavonulót fújjanak. Stratégiailag sem megengedhető ezen a ponton Orbán Viktor számára, hogy gyengeséget mutasson (már amennyiben az állampolgárok, vagyis választópolgárok elégedetlenségének meghallása gyengeségnek minősül), mind a belpolitikai környezet, mind a miniszterelnök nemzetközi porondon parádézása szempontjából egy ilyen lépés felérne a kapitulációval.

És itt jutunk el a második pontig.

Számtalan olyan tüntetést láttunk az elmúlt 15 évben, amikor bezárt, üres, sötét épületek (Országház, Sándor-palota, Karmelita, MTVA-székház, stb.) előtt állt a tömeg, és skandálta, hogy „be kell mennünk pisilni”, meg tuszakodott a rendőrökkel, hogy „engedjetek át” (minek??), meg hogy „álljatok át” (persze...). Elhangzott ezer hosszúra nyúlt beszéd, voltak csilliószor lejátszott dalok, Mácsai Páltól isten tudja, hányszor kellett meghallgatni a Dicsőséges nagyurakat.

Ezen tüntetések egy része éppen Hadházy Ákoshoz, vagy a Momentumhoz fűződik, én pedig több alkalommal is kifejtettem értelmetlenségüket. (Csak a példa kedvéért: itt van a sajtószabadságért és az Index bezárása ellen szervezett Momentum-tüntetésről írt kritikám, itt pedig Hadházy Ákos arra írt válasza.)

Érdekes visszagondolni azokra az időkre, amikor még egy-egy hasonló ügy kapcsán ilyen, szerintem legalábbis értelmes és termékeny diskurzusok zajlottak, és nem élből propagandistázták le azokat, akik máshogy gondolkoznak a politikáról, és abban a politikusok szerepvállalásáról. De ne kanyarodjunk el ennyire.

A március 18-án indult tüntetéssorozat (talán így, a harmadik hét után, és egy már bejelentett következő tüntetés előtt lehet ezt így nevezni) sok szempontból más, mint a korábbi, hasonló demonstrációk.

Honnan jövünk

Érdemes kiemelni, hogy utoljára utcai demonstráció több mint 10 éve a netadós tüntetések idején volt képes meghátrálásra kényszeríteni a kormányt. Akkor az első tüntetésen még csak tízezren, a másodikon már százezren vonultak, amiből Deutsch Tamás levonta a következtetést: a tüntetés a demokrácia bizonyítéka. Három nappal később maga Orbán Viktor fújt visszavonulót. A netadó lekerült a napirendről.

De azért érdemes ennek a győzelemnek a szimbolikáját is rögzíteni: az akkori tét az volt, hogy kell-e 150 forintot fizetnünk minden megkezdett gigabyte-nyi elektronikus adatforgalom után. Ebből nem volt nehéz nagyobb arcvesztés nélkül kihátrálnia a kormánynak, ráadásul akkor ugyebár egy még csak tervben lévő dolog ellen tört ki elemi felháborodás. Mára ilyesmire esély sincs: a törvényhozás futószalagon surran, egyik nap a semmiből benyújtják, a másik nap a túlhatalom meg is szavazza. Pont.

A kormány megtanulta a leckét: ilyen horderejű döntésekbe már említés szintjén se vonják be az állampolgárokat.

Hasonló tömeget egyébként talán még a 2018-as Mi vagyunk a többség tüntetéssorozat tudott megmozgatni: ha valaki emlékszik még rá, ez volt az, amikor az újabb kétharmadot eredményező országgyűlési választások után Homonnay Gergely nevével fémjelezve szerveződtek tüntetések a Kossuth térre. Amiknek a sok zavaros célja közt az egyik, viszonylag konkrét az volt: új választás kell. Miért? Mert sokan nem voltak elégedettek az eredménnyel.

Itt ugye az történt, hogy a választási eredménnyel elégedetlenek követelték, hogy írjanak ki új választásokat, a tüntetések elején még százezres tömeg gyűlt össze, ezt a harmadik etapra már sikerült letornázni tízezresre, végül az egész kezdeményezés nyom nélkül halt el.

Ebből is látszik, hogy a csatákat is jól kell megválasztani. Nem mindegy, hogy az ember olyasmibe megy-e bele, ami nyerhetőnek tűnik, és így legalább ad valamiféle reményt, az utcára hívottaknak, vagy valami olyan ügyet választ, ami még viccnek is rossz. Nem az volt akkor sem a kérdés, hogy a választási rendszer torz, a kormánynak lejt a pálya, az ellenzék pedig inkompetens, így győzelemre esélytelen. De hogy azt bárki akkor miért gondolta komolyan, hogy ki tudja kényszeríteni az új választások kiírását - az viszont rejtély (erről is írtam korábban, többször is).

Az orbáni logika alapból zárja ki, hogy kruciális kérdésekben meghátráljanak. Ha az ellenzék ilyen témákkal mozgósít, akkor viszont számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb lemorzsolja a tömeget, és épp azt az érzetet erősíti fel az elégedetlen állampolgárokban, hogy ilyen tiltakozásokkal sosem fognak eredményt elérni. Ami hosszú távon passzivitáshoz, a közügyektől való elforduláshoz vezet.

Más példa: az oktatási tüntetések váltakozó intenzitással nagyjából 2016-tól két évvel ezelőttig zajlottak. mivel mindeközben a felvetett problémákra a kormány nem sok érdemi választ adott (legfeljebb néhány pedagógust, diákot vagy iskolaigazgatót kicsit megráncigáltak), illetve sokszor elmondták, hogy a tanárok fizetése igenis emelkedik - ez pedig elég volt ahhoz, hogy az oktatás helyzete mit se javuljon, ám a társadalmi szolidaritást felőrölte. Az oktatási tiltakozások végül unalomba fulladtak. Ma már alig emlékszünk rájuk.