Ilyen egy köztársasági elnök, akinek nem szatyor fing a gúnyneve

Vasbeton. Így nevezik Mariano De Santist, Olaszország köztársasági elnökét a háta mögött. „Gúnyolnak vagy kedveskednek?” – tűnődik a politikus, mert a vasbetont lehet becenévnek és gúnynévnek is hallani, attól függően, hogy az elnök hajlíthatatlanságára és erkölcsi szilárdságára, vagy éppen hideg és csökönyös viselkedésére vonatkoztatjuk.

A vitás kérdéseket ugyanis legalább kétfelől lehet nézni, és minden nézőpontnak meglehet a maga igazsága. Erről a kétértelműségről, a komoly döntések dilemmájáról és nyomában a számvetés nehézségéről forgatta új filmjét Paolo Sorrentino.

Vagyis egyáltalán nem az olasz politikáról. Hiába kecsegtet azzal A kegyelem, hogy szatirikus képet mutatna jelentős olasz honatyákról, mint ahogy korábban a Giulio Andreotti miniszterelnökről szóló Il Divo – A megfoghatatlan, majd Sorrentino kétrészes – itthon és a világ legtöbb országában egyben, rövidítve vetített – filmje Silvio Berlusconiról. Aki látta a Silvio és a többieket, tudja, hogy igazából már abban is a hatalom, az abszurd fényűzés és mindennek a hiábavalósága foglalkoztatta a rendezőt, aligha Berlusconi életrajza.

A kegyelemnek még ennyi köze sincs Sergio Mattarellához, Olaszország jelenlegi államfőjéhez, noha Sorrentino nyilatkozata szerint a film ötlete azután jutott eszébe, hogy Mattarella kegyelmet adott egy férfinak, aki megölte Alzheimer-kórban szenvedő feleségét. Mattarella kétségtelenül fontos politikus, ma a legtekintélyesebb Olaszországban, aki a köztársaság történetében példátlan módon már a második elnöki ciklusát tölti. Alighanem megérdemelne egy róla szóló filmet, és biztosan készül majd ilyen is, de nem Sorrentino fogja rendezni.

Sorrentino köztársasági elnöke nem a mai Olaszországban él, hanem Sorrentino saját filmes világában.

Ott, ahol az idősödő férfiak kifürkészhetetlen tekintettel merednek a semmibe, és azon gondolkodnak, hol rontották el. Ahol a zabolázhatatlan vágy és a szenvedély a legváratlanabb helyzetekben, lehetetlen körülmények között fogja el a hősöket, akik emiatt törvényszerűen nevetségessé válnak, de nem lehet mit csinálni. Ahol frivol popslágerek vagy veretős partihimnuszok festenek alá banális, hétköznapi pillanatokat, folyton emlékeztetve bennünket, hogy a decens öltönyt viselő, ráncos uraknak is van belső világuk, sőt alkalmanként zenés-táncos karnevál zajlik odabent.

A Sorrentino-stílus szinte már recept, ezért az öregedéstől és eljelentéktelenedéstől rettegő Sorrentino-hősök az ugyanezektől rettegő, ráadásként az önismétléstől folyamatosan fenyegetett rendező alteregóiként nézhetők. Különösen akkor, ha Sorrentino kedvenc színésze, Toni Servillo alakítja őket.

Több mint húsz évvel ezelőtt egy másik Sorrentino-film, A szerelem következményei Servillo alakjával kezdődött, amint rezzenéstelen tekintettel nézett ránk. A kegyelem ugyanígy, vele kezdődik, és Servillo karakterének megint a szerelem következményeivel kell elszámolnia.

De Santis elnök ugyanis nem tud napirendre térni felesége halála felett. Évek teltek el azóta, hogy megözvegyült, de a fájdalom nem enyhül, és De Santis a feleségét látja lelki szemei előtt, amikor titokban rágyújt egy szál cigarettára az elnöki palota balusztrádján. Felszakítja a sebet, amikor egyszerre két kegyelmi kérvényt nyújtanak be hivatalához: az egyikben az Alzheimer-kóros feleségét megfojtó, falujában megbecsült pedagógus szabadulása a tét, a másikban a bántalmazó férjét agyonszurkáló asszonyé. Eközben az asztalán hever a kormány által benyújtott eutanáziatörvény. Ha De Santis aláírja, elnöki ciklusa jelképes érvényű döntését hozná meg.

Mennyi döntési dilemma, milyen komoly államfői feladatok, és a főhőst mennyire nem érdekli mindez!

A kegyelem messze van a politikától, de még közösségi filmnek sem nevezhető. Szélsőségesen egyéni életproblémát tárgyal egy olyan férfi alakján keresztül, akinek a nemzet egységét kell megtestesítenie. Ez a legnagyobb sorrentinói poén, de még van pár kisebb is, például az a jelenet, amelyikben a vendégségbe érkező portugál miniszter KI/KI 5 Mins of Acid című technoslágerére botlik el az elé gurított vörös szőnyegben.

Amíg De Santis méltatlan helyzetbe került kollégáját figyeli, azon gondolkodik, vajon ő is ilyen nevetségesen fest-e politikusi minőségében, meg hogy kivel csalta meg a felesége negyven évvel korábban. Az ilyen zenés-látványos, harsány nagyjeleneteket megszoktuk Sorrentinótól, és aki ezeket várja A kegyelemtől, nem fog csalódni. Nagyobb rendezői teljesítmény az egész filmen átívelő, finom humor megteremtése. A humor két világ ütközéséből adódik.

De Santist államügyekkel és szimbolikus államfői gesztusok terhével nyomasztja az elnöki stáb, élén megfeleléskényszeres, felnőtt lányával, miközben ő tovatűnt múltbeli pillanatok után kapkod, mint egy kiöregedett, látássérült lepkevadász.

Túlzás lenne azt mondani, hogy ez a finom művű, alkonyi férfimelodráma új színt hoz Sorrentino életművébe. Minden motívumát, megoldását megelőlegezi az imponálóan egységes rendezői pálya valamely korábbi filmje, voltaképpen a legelső, A felesleges ember című Sorrentino-filmig visszamenően, amely máris a kudarcról szólt. Az újdonságot inkább a hangsúlyok áthelyezése jelenti. Mintha az utolsóként készített két Sorrentino-filmben több lenne a kérdés, mint a válasz. Mi marad belőlem, ha a csinos külső már nem véd meg, ha oda a nagy szépség? Ezt a kérdést tette fel önmagának a Parthenopé – Nápoly szépe hősnője, de persze mögötte-általa ott is Sorrentino kérdezett a saját életművére vonatkozóan.

A kegyelem története első pillantásra messzebb esik a művészi dilemmáktól. De Santis alapkérdése viszont lényegében művészi probléma: milyen összefüggés, egység van a kíváncsi tekintetek előtt végzett, nyilvános munka és az egyént belül izgató, mardosó kétségek között?

Felvállalhatom, elmondhatom-e, mi zajlik le bennem? Érdekel ez bárkit, ha rám merevedett a valaha régen kidolgozott, de már nem úgy és annyira érvényes szerep? És ha közönségem lenne is, egyáltalán képes vagyok még az önkifejezésre?

Köztársasági elnökökre lehet mondani mindenfélét. Nálunk előfordul, hogy az államfőt szatyor fingnak nevezik, Sorrentinónál vasbetonnak. Egyik sem írja le pontosan, milyen maga az ember. Azt csak ő maga derítheti ki, ha van mersze hozzá.

A kegyelem (La grazia), 2025, 133 perc. 24.hu: 8/10.