Anyának lenni vagy nem anyának lenni: ez itt a kérdés

Aki az elmúlt években moziban igyekezett megismerkedni az anyaság élményével, annak valószínűleg nem sok kedve támadt gyereket szülni.

A teljesség igénye nélkül:

• láthattuk Amy Adamset a Nightbitchben, ahogy annyira belekattan a kisvárosi kismamaságba, hogy kínjában rohangáló nőstény kutyává transzformálódik,
• vagy Jennifer Lawrence-t, ahogy a Dögölj meg, szerelmemben véresre kaparja az ujjait a pszichózisba forduló szülés utáni depresszió miatt.
• A magyar mozikba most érkező Ha tudnék, beléd rúgnékban a beteg kislányát nagyjából egyedül nevelő Rose Byrne sodródik a teljes összeomlás szélére,
• az idei Oscar egyik nagy esélyesében, a Hamnetben pedig Jessie Buckley éli át az elképzelhető legnagyobb tragédiát, amit egy anya átélhet (miután egyébként az ifjú William Shakespeare feleségeként ő is magára marad a gyerekekkel).

Ha mindez nem lenne elég, tavaly kiderült, hogy még Bridget Jones is megözvegyült és egyedül neveli a két gyerekét.

Elmond valamit a korunkról, hogy az anyaság kérdése lépten-nyomon nyugtalanító drámák és (test)horrorok témájaként kerül elő.

De ha ebből még nem is vonunk le messzemenő következtetéseket, annak akkor is ékes bizonyítékai ezek a filmek, hogy az anyaságról folytatott diskurzus a popkultúrában is egyre szabadabb, őszintébb és komplexebb.

A fentieknél kevésbé drasztikus állításokkal, de ebbe a mozivásznon folytatott beszélgetésbe kapcsolódik be Nagy Borbála első nagyjátékfilmje, a Mambo Maternica is. Itt egy lépéssel hátrébbról indulunk: ez a film az anyaság előtti pontról, azaz magáról a döntésről szól. Arról, amikor egy nő eldönti, vállalja-e, hogy anya lesz. Ennek megfelelően új filmjében az író-rendező inkább dilemmákra fókuszál, mintsem vaskos állításokra. Három nagyon különböző élethelyzetből indul ki, amik ugyan némiképp szélsőségesek, hiszen egyik szereplő sem konvencionális idillekbe szülne, mégis univerzális kérdéseket vetnek fel. Mitől lesz felelősségteljes a gyerekvállalás? Lehet-e egyedül? Mikor túl késő?

• Negyvenhez közeledve Becky (Székely Rozi) még mindig szingli, úgy dönt hát, hogy nem vár tovább a Nagy Őre, hanem egyedül vállal gyereket. Sokezer eurós költség – merthogy Berlinben él –, hormoninjekciók és tabletták ide vagy oda, a dolog legnehezebb része mégiscsak az, hogy ezt valahogy el kell mondania a családnak.
• Ami a nagy bejelentéseket illeti, Nóránál (Sipos Vera) épp az ellenkezője a probléma: ő még azelőtt mondja be egy kínos osztálytalálkozón, hogy van gyereke, hogy megvalósulna a régóta vágyott örökbefogadás. Vagy egyáltalán elindulna – férjét ugyanis még arra sem sikerül rávenni, hogy időben megjelenjen a konzultáción.
• Adél (Török-Illyés Orsolya) nappal irodalmat tanít, éjszakánként testhezálló fekete bőroverállban technóbulikba jár. Ő is negyven körül van, így amikor véletlenül teherbe esik, és felkeresi az orvosát egy abortusztablettáért – nem, ez sem Magyarország, Adél Párizsban lakik –, azzal küldik haza, hogy aludjon egyet a dologra.

A Mambo Maternica szereplői a fent sorolt filmek hősnőihez képest jóval hétköznapibb alakok; sem a természetfelettivel, sem az őrületközeli állapottal nem találkoznak azon az egy-egy napon, amíg a történetüket követjük (bár Becky, akihez a komplett család kilátogat Berlinbe a születésnapjára, a végére azért kilátásba helyez egy könnyed idegösszeroppanást). A film erőssége éppen ebben a hétköznapiságban és visszafogott stílusában rejlik, amelyben egy-egy elsőre jelentéktelennek tűnő gesztus vagy elejtett mondat válik a főszereplők drámájának csúcspontjává.

Mert ezek a nők nem egyedül élik át az anyává válás dilemmáját: döntésüket épp a körülöttük lévő emberek nehezítik meg.

Beckyét a már emlegetett család – és főleg a Zsurzs Kati által megformált basáskodó édesanya –, akik nem fogadják kitörő lelkesedéssel, amikor a lányuk elárulja nekik, hogy mesterséges megtermékenyítéssel, egyedül tervez gyereket vállalni. Nóra helyzetét leginkább a férje (Schmied Zoltán) nehezíti meg, aki első blikkre ugyan elég kétdimenziós karakternek tűnik, végül azonban egészen sok árnyalatot kap: igyekszik boldoggá tenni a feleségét, de azért neki nem minden vágya az örökbefogadás, merthogy van már egy éppen tizennyolc éves lánya, akivel ráadásul nem is felhőtlen a kapcsolata. Adélt pedig, aki eleinte teljesen határozottnak tűnik az abortuszt illetően, sorra bizonytalanítják el a körülmények: az orvosa arra figyelmezteti, hogy ebben a korban már érdemes átgondolni az ilyesmit, a barátnője cuki kövér kisbabákat dugdos az orra alá, a pasija meg odáig merészkedik, hogy megkéri a kezét, és családalapításról kezd papolni neki.

Nemcsak a történet szempontjából fontos, hogy a film három különböző városban játszódik (nálunk ugye nem lehet abortusztablettát igényelni és a mesterséges megtermékenyítés is körülményesebben működik): ezzel is nyílik a perspektíva, ennyivel is univerzálisabb az összkép, amit a film ezeken az apró történeteken keresztül megmutat. Egyetemes válaszokat viszont egyik történet sem kínál, sőt, megnyugtató lezárásokat sem.

Ezzel együtt viszont a katarzis is elmarad: jól állnak a filmnek ezek a mikrotörténetek és a realizmus, de a három nő története épp emiatt a hétköznapiság miatt olykor unalmassá is válik.

Ettől még nagyon is érvényesen csatlakozik a film az emlegetett anyaságról zajló diskurzusba. Azt mutatja meg, hogy nemcsak anyának lenni, de anyává válni sem épp egyszerű dolog, ráadásul ennek a folyamatnak is végtelen lehetséges módja és kimenetele van, ráadásul nagyon különböző kihívások várnak azokra, akik erre az útra lépnek.

A maternica szó a női méhet jelenti, a mambo meg ugye tánc – a film egy felemelő, a történések síkjából kiemelkedő nagy fináléval zárul: a női méhek táncával.

Mambo Maternica, 2026, 92 perc. 24.hu: 6/10