Ilyen ritmuskontroll még a topcsapatoktól is ritka – mit tanulhat a futballvilág az óriásölő Bodőtől?
Az biztos, hogy a dolog nem így kezdődött. Bár a Bodö/Glimt tavaly novemberben odahaza besöpörte a tavasztól őszig tartó norvég bajnokság aranyérmét – 2020 óta hatból negyedszer –, a csapat első Bajnokok Ligája-alapszakasza (a selejtezőben a Sturm Graz 5-0 arányú agyonverése után) közel sem indult csodajárásnak. A naptári év végéig ugyanis hat nyeretlen meccset játszott le a norvég gárda. Hiába volt szoros a küzdelem akár olyan ellenfelek ellen, mint a Dortmund, vagy a Juventus, december végéig mindössze három pontot sikerült szerezni – nulla győzelem, három döntetlen, három vereség.
Miközben a bajnokságuk még el sem kezdődött, januárban először a Manchester City-t csapták le a norvégok egy óra alatt háromszor is a kapuba találva, majd az Atlético Madridot sikerült legyűrni idegenben, hátrányból fordítva. Mindkét meccsen inkább a védekezésen és a második szándékú játékon volt a hangsúly, mígnem a múlt héten, a hazai, műfüves pályán a Bodö labdával is ritkán látott, topszintű összhangról tett tanúbizonyságot a tavalyi döntős Internazionale ellen. Ezt mindjárt bővebben is látni fogjuk, de előtte tekintsünk visszább néhány évet az időben!
Bodö mintegy negyvenezres lélekszámú város Norvégia északi részén – télidőben a sarkkörön nap szinte egyáltalán nem kel fel, nyáron pedig éjszaka is világos van. A helyi futballklubot 1916-ban alapították Glimt néven – ennek emlékét őrzi a mostani elnevezés is. De a hatvanas évek elejéig, északi csapat lévén, nem is indulhattak az élvonalban – a ritkán lakott, akkor még jóval fejletlenebb északi régiót érintő diszkrimináció sokáig a futballban is jelen volt. Ma már nehezen képzeljük ezt el a világ egyik legfejlettebb, legegyenlőbb országáról.
A hetvenes évek végén jutottak fel először az első osztályba, majd a második és harmadik vonal közti ingázás után az első csúcspont az 1995-ös bajnoki bronzérem volt. Az élvonal és a másodosztály közti liftezés még tíz évvel ezelőtt is megszokott volt arrafelé, az igazi fordulat 2018-ban következett be.
A másodosztályból frissen feljutó Bodö/Glimt új vezetőedzője ekkor az addig másodedzőként dolgozó Kjetil Knutsen lett, aki komolyabb futballmúlt nélkül, egészen fiatal korától edzősködött norvég alacsonyabb osztályú csapatoknál a kilencvenes évek óta. A 2018-as szezonban először még csak a középmezőny alján sikerült megkapaszkodni. Majd jött az áttörés: 2019-ben ezüstérem, 2020-ban már bajnoki cím. Azóta a Glimt három újabbat gyűjtött,
A nemzetközi porondon pedig a norvégok először 2021-22-ben rúgták be az ajtót, ekkor még a Konferencia Ligában: a csoportkörben José Mourinho Romáját például 6-1-re pofozták le, noha a negyeddöntőben az ismételt találkozásnál már alulmaradtak a rómaiakkal szemben. A következő két évben kétszer is sikerült 32 közé jutni a Konferencia Ligában, majd tavaly tavasszal, már az Európa Ligában jött a truváj: a Twente, a Lazio, és az Olympiakosz is két vállra fektetve, Norvégia focilázban, de Postecoglou Tottenhamje az elődöntőben jobbnak bizonyult.
Elődöntő, topligán kívülről érkezve, nagyrészt norvég játékosokkal. Jól hangzik, ugye? Nézzük, hogyan néz ki a pályán!
Ha elvonatkoztatunk az „északi ívelgetős futball” sztereotípiájától, a skandináv csapatokra még finomabb megközelítésessel is kollektív, kimért csapatokként gondolunk általában, akik az egyén helyett a csapatra és az esztétika helyett a hatékony megoldásokra helyezik a hangsúlyt. A norvég futball történelme ráadásul a szomszédokhoz képest is még jobban megfelelt a képzettársításnak: a kilencvenes években az Egil Olsen vezette válogatott még tényleg ívelgetős futballal érte el sikereit, miközben a svédek Ljungberg, Larsson, Ibrahimovic képviselte generációjához képest a játékosegyéniségek is jóval kevesebben voltak – az átmenetileg sikeres, de leegyszerűsített és dogmatikus játék hosszú évtizedeken keresztül rányomta a bélyegét Norvégia futballjára, nem véletlen, hogy a válogatott a 2000-es Eb óta most jutott ki először nagy tornára.
Merthogy azóta a norvég futball is sokat modernizálódott, és Erling Haalandtól Martin Ödegaardon át Alexander Sörlothig egy sor, topszintű játékost nevelt ki magából az északi ország. A norvég futball nemzetközi fejlődésének csak a hazai leképeződése a Bodö/Glimt; ezt jól mutatja, hogy a vb-selejtezőt veretlenül abszolváló norvég válogatott kezdőjébe nem is fér bele a játékosok többsége. Pedig a BL-ben most menetelő Bodö/Glimt alap kezdőjében kilenc hazai futballistát találunk!
Labda nélkül a csapat valóban a skandináv kollektivitást testesíti meg: legtöbbször geometriai pontosságú, 4-4-2-es középső blokkban várják az ellenfelet. A 4-3-3-as támadó alakzatból átrendeződve a megszokottal ellentétben nem az egyik középpályás, hanem a jobbszélső Blomberg alkotja az első sort a dán középcsatár, Kasper Hogh társaságában.
A csapat összhangja, harmonikus együtt mozgása óriási előny, amit a keret összeszokott gerince biztosít: az alap tizenegyből a középpálya két motorja, Patrick Berg és Sondre Fet például már négy éve, a Roma legyőzésekor is a csapatban volt, de a harmadik középpályás, Evjen sem ismeretlen: 2017 és 2019 között már játszott a Bodö/Glimtben, öt év holland és dán kitérő után tért vissza másfél éve. A védekezés legnagyobb ereje tehát a működés hatékony összhangja: szívesen odaadják az ellenfeleknek akár hosszabb időre is a labdát, hiszen zsebkendőnyi terület sincs a csapatrészek között. Ha pedig mégis magasra tolják a letámadást, akkor általában elegendő a két első ember egyikének a kapust megtámadni, a felívelt labdát pedig a levegőben összeszedni. A nyílt emberfogásos letámadás helyett a norvégok egyértelműen a kompaktságra, és a játék ritmusának „lezárására” helyezik a hangsúlyt. A labdaszerzések és a szerelések mennyiségében is csak a BL középmezőnyében vannak.
Bár a norvégok nem feltétlenül a labdabirtoklásra helyezik a hangsúlyt, labdával így is egészen magas szintet képviselnek, és
Labdabirtoklásban egy szimmetrikus, racionális, jól felismerhető 4-3-3-ban helyezkedik a csapat a labdakihozatal kezdetén. Ha pedig az ellenfél magasan letámad, az orosz-izraeli származású kapus (a középcsatáron kívül a másik légiós), Nikita Haikin hosszan előrerúgja a labdát, amit már összenyomott, kompakt védekező alakzatban vadásznak le. Merthogy innen, a felívelés után, illetve a labdaszerzésekből való játék szinte fontosabb, mint a lapos passzos építkezés: ilyenkor a norvég csapat egész szerkezete aszimmetrikusan a pálya egyik felére tömörül, hogy átlós kifelé mozgásokkal, az ellenfelet kihúzva, a túloldalt érkezzen az ilyenkor rugalmasan, elmozgó játékkal helyezkedő három támadó egyike.
Lapos passzos építkezésnél a Bodö meglehetősen pozíciós: a 4-3-3-as alakzat jól kivehető, ám a két szélsőhátvéd – a két Fredrik, balra Björkan, jobbra pedig a keret piacilag egyik legértékesebb játékosa, Sjövold – inkább a vonal mellett helyezkedik, csak ritkán mozog be középre a „hamis szélsőhátvéd” legújabb dogmáinak megfelelően. Ettől még a csapat játéka nem is lehetne pozíciósabb – pontosan passzolgatnak lábról lábra, a csapat összeszokottsága itt is látszik.
A tökéletes ritmusú passzjáték miatt paradox módon még sok beindulás és helycsere sem kellett az elmozgó játékhoz – megfelelő ritmusban és szögben, a társ lába elé passzolva pont annyira késztették mozgásra a társat, hogy az elszakadjon a védőtől, de a támadás ne „nyíljon ki” túlságosan. Egyébként a két belső középpályásoknak, és a szélső védőknek sem tilos az átlós elmozgás és mögékerülés; a lényeg, hogy nem szabad túl gyorsan „elszaladni”, nehogy felboruljon a dinamikai egyensúly. Csak a miheztartás végett: ilyen szintű ritmuskontrollt még a topcsapatoknál is ritkán látunk. Könnyen lehet, hogy ebben a többiek számára szokatlan, műfüves pálya is segíti a norvégokat, ebből is látszik: egy csapat stílusa, belső tartalma nem mindig tudatos tervezés eredménye, a külső környezet organikus változása is legalább ekkora szerepet játszik. Azért idegenben is láthattunk tőlük egy-két hasonló jelenetet, így az összeszokottság és a szervezettség fontosságát sem vehetjük el tőlük. Ha pedig passzjátékkal nem tudnak a védelem mögé kerülni, akkor a cselezés sem idegen számukra: itt főleg a balról jobb lábbal befelé cselező Jens Petter Hauge játékát kell kiemelni, aki a klubnál nevelkedett és Frankfurtból tért vissza előbb kölcsönbe, majd végleg – ott alighanem a fejüket fogják most, látva, kit engedtek el. Hauge gyakran a támadásépítésnél is beljebb helyezkedik, mintegy szabad játékosként.
A svéd halászfalu, Mjällby bajnoki címe mellett most már Európában is egy skandináv futballcsodát látunk – egy másik országból, Norvégiából. Nem tudjuk, meddig jutnak végül – Knutsen az odavágó után kiemelte, Milánóban nem szabad végig mélyen védekezniük –, de az már biztos, hogy Északtól az egész, topligákon kívüli futballvilág rengeteget tanulhat. A globális tudás felhasználása helyben, nyitottság, alázat, csapatszellem, befogadás.
