Apa nem érti, a friss anya miért kaparja véresre az ujjait a tapétán – de mi igen
Valakinek áldás az újszülött és minden, ami vele jár, valaki pedig konyhakést ragad, amivel négykézláb csúszik-mászik a háza mögötti mezőn. Vagy épp nekifutásból kitöri a teraszajtót a saját testével a gyerek – és a párja – szeme láttára. Jennifer Lawrence rémisztően rezzenéstelen arccal navigálja a napról napra rumlisabb ház, az elkészíthetetlen házi sütemények és a semmitmondó, üres anyai mosolyok világát Grace bőrébe bújva a legújabb thrillerében. A Dögölj meg, szerelmem olyan kényelmetlen pozícióba helyez minket, ahonnan egyáltalán nem kellemes a történtek szemtanújává válni, a fejünket mégsem tudjuk elfordítani. Főleg, hogy néhány ponton képtelenség eldönteni, mi az, ami ténylegesen megtörténik, és mi az, ami csak a nő fejében játszódik le.
Nem lehet őket hibáztatni, hisz a rendező, Lynne Ramsay sokkolóan explicit módon nyúl egy amúgy is erősen tabusított témához: a szülés utáni pszichózishoz. Egyébként nem ez a skót rendező első olyan filmje, amivel az anyaság legsötétebb bugyraiba viszi a nézőit. A 2011-es Beszélnünk kell Kevinről című thrillerjében Tilda Swinton kényszerül megbirkózni a ténnyel, hogy képtelen szeretni az antiszociális viselkedést tanúsító fiát, Kevint (Ezra Miller).
Feloldódni az anyaságban
Grace író, és terhes. Párjával, a hobbizenész Jacksonnal (Robert Pattinson) maguk mögött hagyják New Yorkot, hogy a férfi örökölt montanai házába költözzenek a nagybátyja halála után. A nyüzsgő nagyvárosi lét után a semmi közepén kezdenek új életet, ahol a tervek szerint Grace megírhatja majd a régóta tervezett regényét. A ház a legkevésbé sem kacsalábon forgó palota, de ez nem is számít, hisz szerelmesek, szenvedélyesek, tele vannak tervekkel és álmokkal, és akár a koszlepte fapadlón is egymásnak esnek, mint két vadállat, ha úgy tartja kedvük. Az erősen szaturált képeken át szinte megizzadunk a hőségtől. Rövidesen beleszületik a pár közös gyermeke, Harry. Grace pedig elindul lefelé a lejtőn.
