Az új Predatort elnézve már értjük, miért hoznák vissza Schwarzeneggert a készítők
Miután elfalatozza korábban legyilkolt prédáját, a Predator nyugovóra kíván térni. Látszólag kényelmes ágyat fabrikál magának, a neonzöld tábortűz melegét egy androiddal osztja meg, akit derekánál félbeszakítottak. Egy harmadik lény is ücsörög mellettük, akit leginkább egy nagyra nőtt, pikkelyes békaként írhatnánk körül. Ő a ragadozó minden mozdulatát utánozza, így komikussá téve a helyzetet. Pár perccel később a Predator elsüt egy viccet arról, hogy hajnalban milyen feladatok várnak rájuk, ám az androidnak „előbb a lábát kellene megtalálnia”, dörmögi a lény saját jaucsa nyelvén.
Ekkor gondolkodtam el azon, hogy a Disney írócsapatába talán csak olyan írókat vesznek föl dolgozni, akik simán átjárhatnak egyik sci-fi munkálataiból a másikba, hogy karaktereken és jeleneteken dolgozzanak. Egy a probléma: ez nem a Star Wars, hanem a magát negyven éve véresen komolyan vevő – de már Disney-kézbe került – Predator-franchise, amelyben néhány évtizede éve még embereket nyúzott az idegen lény, vagy nagy elégedettséggel tépett ki gerinceket egy-egy szerencsétlenből.
Most ott tartunk, hogy a szenvtelen ragadozó a kétórás filmet majdnem végigdumálja, humorizál, és ami ennél is fontosabb: érző lénnyé nemesedik. Eközben persze akrobatamutatványokat végez, hozzá hasonló bestiákkal vív kardpárbajt, androidokat tép miszlikbe és dinoszaurusz méretű szörnyeknek akarja a fejét levágni. Ami pedig a külön kedvencem: a film több pontján fénykardra emlékeztető szablyákkal próbálják egymást legyilkolni a családtagjaival.
