Kettészakította Paksot az atomváros építése

Amióta megszületett az elhatározás, hogy a Szovjetunió segítségével Pakson megépítik az első magyar atomerőművet, hazánkban is új szakasz kezdődött az atomtechnika terén. Az eddigi, főként kutató és kísérleti munka az atomenergia ipari hasznosításának problémáival bővült ki

– adott hírt 1969 januárjában a Népújság arról, hogy hamarosan elindul a 20. század egyik legjelentősebb magyarországi nehézipari beruházása. A paksi atomerőmű építéséről 1966-ban döntöttek, a földmunkák három évvel később kezdődtek el, igaz, a munkálatokat még abban az évben le is állították.

Pedig az építkezést megelőzte egy háromnapos atomtechnikai tanácskozás is, ahol Szili Géza nehézipari miniszterhelyettes – a Népújság beszámolója szerint – biztosította a hallgatóságot, hogy „az ilyen irányú terveinket reálisan csak a Szovjetunióban folyó fejlesztésre lehet alapozni. A paksi atomerőmű tervezése és előkészítő munkálatai során igen jó együttműködés alakult ki a szovjet és a magyar tervező és üzemeltető szervek között. A novovoronyezsi atomerőművet már számos magyar küldöttség látogatta meg, s az ott szerzett személyes tapasztalatok bizonyítják ennek az erőműtípusnak a kiforrottságát, üzembiztosságát.”

A Szovjetunióban található novovoronyezsi erőműbe szervezett üzemlátogatások több mint indokoltak voltak, mert a paksi atomerőművet ennek mintájára tervezték. A tervezés és az előkészítés jóformán teljes egészében a Szovjetunióban történt, a magyar lakosságot pedig leginkább csak arról tájékoztatták, hogy a folyamat jó ütemben halad, illetve, hogy a tervek elkészültek. Lakossági tájékoztató fórumot már csak az építkezés megkezdése előtt tartottak, szinte egyidőben azzal a háromnapos atomtechnikai tanácskozással, amelyen egyébként maga a novovoronyezsi erőmű igazgatója is részt vett.

Nemcsak erőmű, szakma és város is épült

A Szovjetunió és Magyarország között létrejött, 1966-os államközi megállapodás értelmében az atomerőművet Paks mellé, a 6-os főút és a Duna közé tervezték. Paks ideális helyszínnek bizonyult, mert a Duna magyarországi szakaszának alsó-középső folyásán elég nagy a vízhozam ahhoz, hogy biztosítsa a reaktorok hűtését, ráadásul egy főútvonal is haladt már erre. A hasonló szempontok szerint kiszemelt, közeli Dunapentele a vaskohászat miatt Sztálinváros néven született újjá 25 évvel korábban. Ugyan Paks megtartotta a nevét, de hasonló mértékű, az atomerőmű által vezérelt átalakuláson ment át.

Röviddel a földmunkák elkezdését követően az építkezés 1969-ben átmenetileg leállt, aminek okait azóta is jótékony homály fedi. Annyi azonban bizonyos, hogy az építkezést 1974-től folytatták. Az ünnepélyes alapkőletételre viszont csak 1975. október 3-án került sor. Mire a paksi atomerőmű alapkövét elhelyezték, az erőmű építkezésén – az Atomenergetikai Múzeum leírása szerint – már mintegy 2500 munkás dolgozott. Akkoriban az első két reaktor betonozási munkáit végezték, de korántsem ez volt az egyetlen építkezés a településen. Sőt, a paksiak számára talán nem is az üzemi területek építése jelentette a legfontosabb változást.

„Épp ekkor, 1975-ben kezdtem az általános iskolát” – kezdi a Heti Fortepan kérdésére a múltidézést Beáta, aki azóta is a városban él. „Negyedikes voltam, amikor ketté bontották az osztályunkat, és az osztály egyik fele az új iskolába került, a lakótelepre, ahol az épülő erőművön dolgozó munkások kaptak lakásokat. A 2-es iskolát direkt azért építették, hogy a lakótelepnek is legyen iskolája. Tősgyökeres paksiként mi a régi városrészben laktunk, így én a régi iskolában maradtam. De valamiért a mi osztályunk is feljárt a még javában épülő lakótelep szélén lévő vendéglátóhelyre, amit Pakson azóta is mindenki csak Ragacsként emleget. Ragadt a padlója, szerintem azért, mert a gyerekek étkeztetését követően, délután és este az építőmunkások számára kocsmaként üzemelt.”

Az atomerőmű létesítése előtt községi rangú Paks arculata az iparosodás következtében rendkívül gyorsan megváltozott. Beáta visszaemlékezése szerint „1972-ben a lakótelep helyén még kukoricás volt. A szélén állt egy kétemeletes épület, azért emlékszem, mert a szüleim akkor építették a házunkat, és fél-egy évig ott éltünk albérletben. Amikor az építkezés elkezdődött, először a művház és az új üzletsor készült el. Hatalmas betoncsövek voltak az építési telken lerakva, kisgyerekként azokban játszottunk. Gyerekként nem érzékeltem, hogy Paks lakossága megduplázódott, de azt igen, hogy egyszer csak rengeteg ház nőtt ki a földből. Mire gimnazista lettem, a lakótelepen az új iskola mellett már három óvoda és egy bölcsőde is üzemelt.”

A viszályokat a propaganda sem segített megelőzni

A Magyar Nemzet 1974 márciusában még jövő időben írt a majdani új városrészről: „A Dunára is szép kilátást nyújtó dombtetőn épül a modern lakónegyed. A panelekből összeszerelt, négyemeletes házsorba júliusban költöznek be az első lakók. 1980-ig évente 200 lakás átadásával számolnak. Az új házak gyűrűjében tető alatt van és az év végére elkészül a 3000 adagos konyha és étterem. Épül a szolgáltatóház, amelyben ABC-áruház, posta, patyolatszalon kap helyet. Kitűzték az orvosi rendelő helyét.” Az újonnan betelepülők két nagy csoportja költözött a lakótelepi panelekbe: a lakások egyik felét annak a több ezer építőmunkásnak utalták ki, akik hosszú távra Pakson maradtak, mert vagy az urbanizációt szolgáló épületek felépítésében vettek részt, vagy a leendő atomerőmű üzemi területén dolgoztak. A másik felét pedig azoknak építették, akik az évek során az ország minden tájáról ide érkeztek, hogy relatíve jól fizető, biztos álláshoz és – ami talán még ennél is fontosabb lehetett – szolgálati lakáshoz jussanak az „atomvárosban”.

A település azonban még az előtt két részre szakadt, hogy az első atomreaktort üzembe helyezhették volna. A lakótelepen élőkre a helyiek évtizedekig csak „jöttmentekként” hivatkoztak, a feszültséget pedig az is szította, hogy az eredetileg mezőgazdaságból és a helyi konzervgyári munkából élő őslakosok rövid időn belül azzal szembesültek, hogy ők érzékelhetően kevesebb jövedelemből kénytelenek megélni. „Egy ideig rendszeresek voltak a beszólások a helyiek és a PAV-osok (Paksi Atomerőmű Vállalat – szerk.) között, a régiek szerint azért, mert az erőműben dolgozók fennhordták az orrukat. Ez csak a rendszerváltás után kezdett enyhülni. Bár ma már a lakótelepen sem elsősorban az erőmű alkalmazottai élnek, a városképre annyiban máig érezhetően rányomta a bélyegét az 1970-es években indult folyamat, hogy Paksnak azóta sincs jól meghatározható városközpontja. A lakótelepiek mindent megtalálnak helyben, az élelmiszerbolttól az orvosi rendelőn át az iskoláig és az óvodáig. Az óvárosiak pedig a régi városközpont szolgáltatásait használják. A kettéosztottság a paksiak szerint máig érezhető: a lakótelepiek nem járnak az óvárosba, az óvárosiaknak pedig nincs okuk a lakótelepre menni.”

’75-re ígérték, ’82 lett belőle

Noha az 1960-as évek végén a nehézipari fejlesztésről még úgy adtak hírt a napilapok, hogy 1975-re készen is lesz az ország első – és azóta is egyetlen – atomerőműve, az első reaktorblokkot csak 1982 decemberében, a VI. ötéves terv keretében sikerült átadni, akkor is csak a próbaüzem indult el. Időben elindult viszont a szakemberképzés: Budapesten a Központi Fizikai Kutatóintézetben és Debrecenben az Atommagkutató Intézetben korábban is volt már egy-egy kutatóreaktor. A leendő szakemberek képzéséhez a Műegyetemen már 1970-ben oktatóreaktort létesítettek. Az 1966-ban aláírt államközi egyezmény alapján Pakson épülő atomerőmű szakemberigénye ugyanis mind minőségileg, mind mennyiségileg korábban nem ismert kihívások elé állította a magyarországi oktatást. Mire az első reaktorblokkot Pakson 1982-ben elindították, a szakembergárda már rendelkezésre állt.

Az első reaktorblokk jól vizsgázott, ünnepélyes átadását követően a többi blokkot már villámgyorsan üzembe helyezték. A másodikat alig tíz hónappal az első 1983. novemberi  átadása után, a harmadikat 1986 szeptemberében, a negyediket pedig 1987 augusztusában adták át. Az 1982 és 1987 között üzembe helyezett létesítmény négy VVER típusú, egyenként 460 megawattos reaktora Magyarország áramszükségletének mintegy 40 százalékát fedezi. Más kérdés, hogy a Tolnai Népújság 1973-ban még arról írt, hogy az erőmű „végső kiépítésében összteljesítménye eléri majd a 4000 megawattot. Ennek nagyságát jól érzékelteti az az adat, hogy hazánk jelenlegi teljes villamosenergia-termelése alatta van ennek az értéknek.”

Már az első reaktorblokk átadása előtt felmérték, hogy további reaktorokra lenne szükség. Így aztán már 1979-ben elkészült egy kormányközi egyezménytervezet, amely a paksi atomerőmű 2×1000 megawattos bővítéséről szólt. Az előkészítő munkákat el is kezdték, ám a programot a rendszerváltás évében leállították. Mint az ismeretes, Orbán Viktor miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz elnök 2014-ben írta alá azt a megállapodást, amely a paksi erőmű 21. századi bővítéséről döntött. Mindeddig ez sem eredményezett több sikert, mint a 20. századi bővítési tervek.

A paksi erőműről az építésekor és azóta is sokan, köztük a mára szinte teljesen az erőmű gazdasági erejére alapozó Paks lakói is elmondják, hogy Magyarország legtisztább és legolcsóbb villamos energiát termelő erőműve. Arról azonban máig kevés szó esik, hogy mi történik az erőműben időről időre keletkező nukleáris hulladékkal. A hidegháborús években ez olyannyira tabunak számított, hogy sem Paks lakosságát, sem az országos nyilvánosságot nem értesítették arról, amikor 1989-ben az éj leple alatt vonatra pakolták az elhasznált fűtőanyagot, hogy a Szovjetunióba szállítsák azt. A paksi atomvonatról azóta sem tudni túl sokat, az éjszaka közepén, fegyveres katonák vigyázó szeme előtt pakolták fel a rakományt, és a vonat útját a teljes magyarországi szakaszon rengeteg katona őrizte és kísérte. A titkolózás akkora volt, hogy az általam kérdezett paksiak többsége a kérdésből hallott először az atomvonatról.

Pakson egyébként ma már egyáltalán nincs személyszállításra használt vonatközlekedés. Pedig a város északi részén már jóval az erőmű építése előtt is volt vasútállomás, innen húzták tovább a síneket kifejezetten azért, hogy az épülő erőművet vasúton lehessen nyersanyaggal ellátni.

Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/paks-50

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!