Gyűjtők és kollekciók – idő- és pénzpazarlás vagy intellektuális elfoglaltság

„A téboly egy neme” – felelte Herczeg Jenő egy interjúban arra a kérdésre, hogy miért is okozhatnak neki olyan nagy örömet a gyűjteménye darabjai. A népszerű színművész ugyanis ceruzákat gyűjtött, és egy bulvárlap érdeklődésére 1938-ban hosszan mesélt a kincseiről, a világító ceruzáról és arról, amiben kockajáték volt elrejtve, a hőmérősről és az öngyújtósról. „Néha éjjel, ha korán megyek haza, úgy három-fél négy órakor, és nem tudok elaludni, kinyitom a fiókokat és szortírozom a ceruzákat. A hajnal meg ott ér.” Ebben a néhány mondatban felsejlik a gyűjtők minden öröme és bánata.

Ide vágó statisztikát nem találtunk, de vélhetően többen vannak azok, akik saját örömükre gyűjtenek pipákat és képeslapokat, ásványokat és kaktuszokat. Kikapcsolódásként tekintenek a hobbijukra, élvezettel, nem egyszer szenvedéllyel feledkeznek bele. De vannak olyanok is, akik az első darabjuk megszerzésétől kezdve befektetésnek gondolják a kollekciójukat, vagy menet közben ébrednek rá, hogy esetleg pénzt is hozhat a konyhára.

Abban azonban mindannyian megegyeznek, hogy pénzt és időt áldoznak a passziójukra, a helyigényes tárgyak miatt sokan még konfliktust is vállalnak a családtagjaikkal… Az igazi szenvedéllyel épülő gyűjteményeknek híre szokott kelni, a baráti kör, ismerősök érkeznek az új és még újabb tárgyakkal. Szerencsés eset, ha a gyűjtő otthona alkalmas a kincsek tárolására, esetleg bemutatására, vagy ha a lakást kinövő gyűjteménynek valaki felajánl egy helyet. Így született a Lámpamúzeum Zsámbékon, az Antikkályha-gyűjtemény Gyenesdiáson vagy a Hajózási Múzeum Zebegényben.

A hobbi nem csak a kisembereké: III. Viktor Emánuel olasz királyról feljegyezték, hogy szenvedélyesen gyűjtötte a régi pénzeket és érmeket. Ha hinni lehet a Nemzeti Újság cikkének, akkor a kollégája, XIII. Alfonz jóval extravagánsabb volt. A spanyol király „a legnagyobb hidegvérrel gyűjtötte össze mindazokat a fegyvereket, bombákat, méregfiolákat és más gyilkoló szerszámokat, amelyek az élete ellen elkövetett számtalan merénylet emlékei” voltak.

Károlyi Mihályné Andrássy Katinka az emigráció éveiben, Párizsban régiségüzletet vitt (üzlettársakkal együtt), ahová az Erdélyi Hirlap 1927-ben tudósítót küldött. A volt köztársasági elnökné többek között arról mesélt, hogy bútorokat, képeket és antik műtárgyakat kínálnak, gyűjtők keresik fel őket, ő pedig nem egyszer maga is elutazik vidékre, és aktívan részt vesz a féltett, drága, ódon bútorok beszerzésében, Párizsba szállításában.

Egy hétköznapi gyűjtő döntéseit számtalan dolog befolyásolhatta. Voltak divathullámok, az újságok és a filmhíradók gyakorta mutatták be, hogy mi érdekli a filmsztárokat vagy a politikusokat (patkószög és sétapálca, gyűszű és miseruha, groteszk figurák és utazásokról hozott emléktárgyak). Számított, hogy mennyibe került egy-egy darab, hogy gyerekkorból eredő passzióról vagy hirtelen jött ötletről, kínálkozó alkalomról volt-e szó. A könyv, a bélyeg, a szalvéta állhat az első helyen, de a babák, a porcelán- vagy üvegdíszek, a növények, az érmék rajongói is rengetegen voltak (és vannak). A műtárgyakhoz, ékszerekhez, cipőkhöz és luxuscikkekhez már több pénz kellett.

A II. világháború után újraindult első tematikus körök a bélyeggyűjtőket invitálták. Egy miskolci sportegyletben már 1946-ban ülést tartottak, rá másfél évvel pedig százezer bélyeggel újranyílt a Magyar Posta bélyegmúzeuma. „Politikai különlegessége a kiállításnak az a Hitler-bélyegsorozat, amelyet még a náci Németországban gyártottak. Az akkor kinyomott bélyegkészleteket most felhasználják, de Hitler gyűlölt profiljára börtön-jelképes rácsos felülnyomást alkalmaznak”.

A filmsztárok gyűjteményeiről szóló könnyed beszámolók is átadták a háború után a helyüket a (bélyeg)gyűjtés pedagógiai jelentőségét fejtegető esszéknek. Megállapították, hogy ismeretszerzéshez és barátkozáshoz kiváló foglalatosság, és megírták, hogy a Szovjetunióban a bélyeggyűjtés a népművelődés eszközeként szerepel az iskolai órarendben. De azért idővel a szocializmus sztárjainak a gyűjteményei is bekerültek a képes újságokba…

A hivatalos gyűjtés egyik hazai fellegvára, a Szépművészeti Múzeum is hamar, 1946-ban, 1947-ben kiállításokat rendezett, annak ellenére, hogy az épületet magát csak fokozatosan tudták helyrehozni. 1955-ben értesítőt adott ki az intézmény az első 10 év szerzeményeiről. A nyugatra menekített és hurcolt műtárgyak egy részét sikerült visszaszállítani, a gyarapodásról pedig így írtak: „vétel, egyes művészek műtermi hagyatéka, más múzeumok profiljának rendezése vagy elhagyott tulajdonként kerültek tárgyak a múzeum törzsanyagába”. Példaként említik a ritka ciprusi vázakollekciót, amit a Széchenyi-családtól vásárolt meg a múzeum „kedvező feltételek mellett”, vagy „a fasiszták által meggyilkolt kiváló műgyűjtő, Fleissig József az örökösök által a múzeumnak adományozott értékes darabjait”.

Külföldi mintára jött létre a dorogi kultúrházban az ’50-es évek végén a „Ki mit gyűjt?” klub. A célját így határozták meg: „munkája nyomán a gyűjtők minél eredményesebb cserélési lehetőségeket építhessenek ki maguknak”. Eleinte a gyufacímke- és képeslap gyűjtőket hozta össze, de hamarosan tágult a kör, még kiállításokat is rendeztek a tagok. A sikerre jellemző, hogy 1962-ben ankétot kellett összehívni, ahol az alapítók mellett ott ült a Hazafias Népfront, a SZOT, a Művelődésügyi Minisztérium és a Legújabbkori Történeti Múzeum képviselője is.

„A régóta szunnyadó hazai gyűjtőkedv úgy felgerjedt”, írta a gyűlésről tudósító Népszabadság, hogy a dorogiak már képtelenek voltak megbirkózni a mozgalommá nőtt klubhálózat anyagi és szervezeti feladataival, és a további munkához állami segítséget kértek. Meg is kapták a minisztérium osztályvezetőjétől: „fontos és időszerű feladat az aprógyűjtés ízlést fejlesztő, ismereteket terjesztő, műveltséget fokozó, agitációs és propagandapotenciált hordozó elemeinek ápolása, ojtogatása, nyesegetése.”

Ha már összegyűltek, megrótták a Gyufagyár Vállalatot is, mondván, az nem fordít elég gondot a címkék, és különösen a reklám- és propaganda jellegű címkék tárgyának megválasztására és kivitelére. Ezt megszívlelhették, mert a Fortepan őriz képet már megfelelően felcímkézett skatulyákról a ’60-as évek végéről. A Ki mit gyűjt? mozgalom ezután „megfelelő módszertani útmutatókkal ellátva” országszerte leginkább kultúrházakban, szakkörként működött tovább, sok ezer taggal, határon túli kapcsolatokkal, egészen az évtized végéig.

Az ezt követő évtizedekben is rendre érkeztek a slágertárgyak, (nyugati) dezodorok és tusfürdők, üdítős dobozok, matricák, moncsicsik, kitűzők. Közülük többről írtunk már korábban, ahogy érintettük a Heti Fortepan-cikkekben a gyűjtés lélektanát is. Maga a Fortepan is gyűjtemény, alapítója, Tamási Miklós tavasszal osztotta meg a gondolatait a gyűjtésről (és a lomtalanításról), írtunk a (fotó)gyűjtemények sorsáról az épp tíz évvel ezelőtt leégett UVATERV-archívum kapcsán, vagy a Kiscelli Múzeum Virtuális leletmentés programjáról. Nézegettünk autogramokat, dizájndarabokat és bundákat, elkísértük a nép(művészet)i tárgyak után padlásokon kutató városiakat és az egyéniségüknek megfelelő öltözékek gyűjtőit is.

A cikk elején megismert ceruzagyűjtő sztár, Herczeg Jenő szépen zárta le annak idején a nyilatkozatát: „Ez a rajongás még gyermekkoromból származik. Emlékszem, hogy kiskoromban eldugtam a ceruzáimat, csak hogy újat kelljen venni a papírüzletben. »Megőrültem« a papírüzlet szagától, az irkaszagtól, a léniaszagtól. Boldog voltam, ha bemehettem egy-egy papírkereskedésbe. A ceruzaszagot azóta is szeretem.”

Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/gyujtes

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!