Balos forradalmár és fasiszta ezredes együtt építi a nemzet szép nagy mozaikcsaládját
Úgy fest, Leonardo DiCapriónak előbb-utóbb minden összejön, még ha ehhez olykor évtizedeket is kell várnia – na meg kőkeményen melóznia. Aligha lehetne például azt mondani, hogy csak úgy ölébe hullott az Oscar, hiszen ehhez kevésnek bizonyult a fiatalon jött sztárstátusz, majd a futószalagon érkező látványos alakítások sora Scorsese, Tarantino, James Cameron vagy épp Baz Luhrmann filmjeiben.
Ám szívóssága célt ért, ahogy egy újabb évtized elteltével az is sikerült neki, hogy végre közösen forgathasson korunk egyik legizgalmasabb amerikai filmesével, Paul Thomas Andersonnal. DiCaprio nemrég magának a rendezőnek vallotta be egy csapongó, bensőséges hangvételű telefoninterjúban, melyik döntését bánta meg leginkább a pályáján: azt, hogy annak idején átengedte Mark Wahlbergnek Anderson első nagyszabású filmje, az 1997-es Boogie Nights főszerepét, azt ugyanis máig generációja meghatározó moziélményének tartja.
Az idő kerekét persze még ő sem tudja visszaforgatni, de a most mozikba kerülő Egyik csata a másik után egész tisztességes kárpótlásnak tűnik: hasonlóan epikus léptékű, mint a 70-es évek pornóiparát bemutató Boogie Nights, bőven ad teret az emlékezetes színészi alakításoknak, és már ősz elején sokan kikiáltották az év filmjének, egyben az előttünk álló Oscar-szezon egyik fő esélyesének.
A kirobbanóan lelkes fogadtatásban jó eséllyel szerepet játszik az is, hogy bizonyos értelemben ez Anderson eddigi legkortársabb filmje. Nem mintha a múltba révedő rendezőnek számítana, de többnyire régebbi korszakok díszletei közt vitte színre a szétesésre ítélt családok drámáját, illetve az amerikai álom hajszolásának, beteljesülésének és rémálomba fordulásának örökérvényű körforgását. Az Egyik csata a másik után viszont hangsúlyosan mai darab: évre pontosan ugyan nem tudjuk, mikor járunk, és a cselekmény is több mint egy évtizedet fog át, de ez a film egyértelműen napjaink közéleti szorongásaiba tenyerel bele. Még úgy is, hogy a fő inspirációjául egy 35 éve megjelent Thomas Pynchon-regény szolgált (Vineland), amely a Nixon, majd Reagan egyre konzervatívabb Amerikájába belezakkanó hippik útkereséséről szólt.
Trump, illetve más mai politikusok neve nem hangzik el a filmben, de erre nincs is szükség. Így is könnyű ráismerni az Amerikát épp maga alá gyűrő kultúrharc fő motívumaira:
