John Wick már csak egy kedves óvóbácsi, pedig Ana de Armas nélküle is boldogul

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor 2014-ben megjelent egy előzetes egy bizonyos John Wickről, a karrierszempontból éppen teljes holtponton tartózkodó Keanu Reeves új filmjéről. Ebben egy kölyökkutyával autózgatott a naplementében a Sonics Have Love Will Travel vidám dallamaira, majd egy csapat orosz gengszter elkapta, megverte és még a kutyáját is megölte. „Az a kutya volt a mindenem, a haldokló feleségem utolsó ajándéka” – valami ilyesmit mond Reeves, majd a végigveri az orosz maffiát. Egyszerre tűnt utolsó, kínos koporsószögnek Reeves karrierjében, őrült bóvlinak, és egyben olyan nevetséges filmnek, ami beteljesítheti az „annyira rossz, hogy már jó”-elvet.

Az a típusú mozinéző vagyok, akit Keanu Reevesszel és kutyákkal bármikor meg lehet venni, a kettővel együtt meg pláne,

így egy sajtóvetítésen láthattam még azelőtt, hogy bármilyen kritika vagy szalagcím sugallhatta volna, hogy nem valami bődületes trasht, hanem épp az év meglepetését nézem. Mert számomra végül az lett, még akkor is, ha abban az évben olyan filmeket mutattak be, mint a Whiplash, a Birdman vagy épp az Interstellar.

A John Wick nem véletlenül volt a kifulladt akcióműfaj számára olyan, mint egy falat kenyér: tökéletesen eltalálta azt a cérnavékony vonalat, hogyan ne vegye túl komolyan magát, mégis végtelenül vagány legyen. Nem magyarázta túl a történetét, Reeves sem Wickként talált magában még kiaknázatlan színészi képességeket, ráadásul az is bebizonyosodott, hogy ha egy egykori kaszkadőr ül az (egyik) rendezői székbe, akkor az akciójeleneteket is új szintre lehet emelni. Chad Stahelski – aki többek közt Reeves dublőre is volt a Mátrixban – tökéletesen megkoreografált akciószekvenciái nem üres vérontás, hanem művészi igényességű erőszaktánc volt, amelyekkel a John Wick egy tökéletesen szórakoztató egésszé állt össze.

Nem véletlen, hogy egyrészt elhozta nekünk a Keanu-reneszánszt, másrészt azonnal beindult az univerzumgyártó gépezet.

Újabb bravúr, hogy bár a Wick-széria jelenleg a negyedik részénél tart, mégsem fulladt ki, ha sok újat nem is mondanak már a filmek, még mindig hozzák azt a színvonalat, ami miatt a John Wicket szeretni lehet, egyúttal bebizonyította, hogy nem csak az pillanat varázsa volt a siker titka.

Az viszont elvitathatatlan, hogy mindig ott lebeg a kérdés a folytatások körül: meddig lehet ezt még húzni? Egy olyan történetben, amelynek egyik vonzereje, hogy az első részben semmit sem tudunk Wickről, mégis rendkívül szórakoztató, hogy a filmben az utolsó benzinkutas is pontosan tudja, mitől ő a Rémkirály. Az univerzumépítés és az agyonmagyarázás épp ezt a misztikumot veheti el Wicktől, ezért szisszenhet fel az ember, ha újabb és újabb folytatást kap a széria. Akkor pedig még jobban, ha további spinoffokkal bélelik ki Wick világát. És itt érkezünk el a Balerinához.