A pszichológia szerint azok az emberek, akik mindig mindent eltűrnek a békéért, valójában önfeladásban élnek

Miért tűnik „biztonságosnak” a konfliktus kerülése?

A sématerápia szerint a konfliktuskerülés sok esetben nem egyszerű személyiségjegy, hanem egy korán rögzült biztonsági megoldás. Gyerekkorban könnyen kialakulhat olyan tapasztalat, hogy a feszültség kimondása túl nagy kockázattal jár: büntetés, megszégyenítés, leértékelés, szeretetmegvonás, esetleg kiszámíthatatlan reakciók követik. Ilyen közegben a gyerek azt tanulja meg, hogy a nyugalom ára a csend, az alkalmazkodás és a saját igények háttérbe tolása. Felnőttként ez a „régi program” sokszor automatikusan elindul: a test már a konfliktus lehetőségétől is feszül, és gyors megkönnyebbülést ígér, ha inkább nem mondjuk ki, ami bánt.

A sématerápia szerint a nehéz helyzetekre adott automatikus reakcióinkat gyakran három alapvető megküzdési stílus szervezi: megadás, elkerülés és túlkompenzálás. A konfliktuskerülés ezek közül leginkább az elkerüléshez kapcsolódik, de más mintákban is megjelenhet. Van, aki minden kétséget kizáróan elkerül (nem válaszol, halogatja a beszélgetést, „majd később” feliratot tesz a témára), van, aki elhallgat (lefagy, rövidre zárja, hogy „mindegy”, „nincs semmi”), más túlkedveskedik vagy túlalkalmazkodik (mindenre rábólint, gyorsan bocsánatot kér, a saját igényeit előre visszavonja), megint más pedig azonnal megoldást gyárt, közvetít, kisimít, hogy ne legyen feszültség, és olyan is van, aki magára húz mindent (automatikusan vállalja a felelősséget, akkor is, ha nem az övé, csak hogy a helyzet mielőbb lezáruljon).

Kívülről ez béketeremtésnek látszik, belül viszont egyfajta önfeladás-élményt hoz, ami idővel feszültséget termel: sértettséget, dühöt, kiégést, vagy épp egyfajta csendes távolodást, a kapcsolat kiüresedését. A változás a sématerápiás logika szerint nem arról szól, hogy valaki hirtelen „konfliktuskereső” lesz, hanem arról, hogy megtanulja időben felismerni, mikor kapcsol be a régi védekező üzemmód, és hogyan lehet a saját szükségleteit határozottan, de kapcsolatra figyelve képviselni.

11 viselkedésminta, ami jelzi, hogy „aktiválódtál”

Innen már könnyebb ránézni arra is, hogy a konfliktuskerülés a hétköznapokban milyen konkrét szokásokban bukkan fel. A következő galériában 11 olyan viselkedésmintát hozunk, amelyek gyakran együtt járnak azzal, amikor valaki mindenáron a békét választja. Nem arról van szó, hogy ezek rossz tulajdonságok lennének, inkább arról, hogy kívülről sokszor frusztrálóak, belülről pedig fárasztóak: ugyanazt a célt szolgálják, hogy ne kelljen beleállni a kényelmetlen beszélgetésbe.

Van megoldás, ha magadra ismertél? 

A konfliktuskerülés mögött többnyire jó szándék rejlik: kapcsolódni, békét tartani, nem bántani. Csak épp  közben könnyű elfelejteni, hogy a kapcsolat nem attól lesz biztonságos, hogy soha nincs benne feszültség, hanem attól, hogy a feszültséget ki lehet mondani anélkül, hogy bárki eltűnne, megszégyenülne vagy büntetésbe kerülne.

Amikor a konfliktus kimarad, a kapcsolatból gyakran nem a feszültség tűnik el, hanem az egyértelműség. A másik fél sokszor csak annyit érzékel, hogy valami nincs rendben, de nem tudja, mi; te pedig közben egyre több energiát teszel abba, hogy „ne legyen ügy”. Ettől a dinamika lassan elcsúszik: nem feltétlenül robban, inkább elvékonyodik, és végül már arról is nehezebb beszélni, ami eredetileg csak egy apró kellemetlenség volt.

Sématerápiás szemmel ilyenkor az a fordulópont, ha az ember különbséget tud tenni aközött, hogy most mi a valós helyzet, és mi az, amit a megszokott működés automatikusan ráír. Nem nagy, drámai konfrontációkról van szó, hanem arról, hogy a minták helyett egyre többször választasz egy tiszta, rövid, vállalható mondatot. Olyat, ami nem indít háborút, mégis jelzi a határt, és visszaadja a kapcsolatnak azt, ami a konfliktuskerülésben gyakran elvész: a kiszámíthatóságot.

 

 via  és via

Nyitókép: illusztráció, Getty Images