„A sorsunk egyedi, de a fájdalmaink, a szorongásaink és a vágyaink közös emberi gyökerekből táplálkoznak” – interjú Róza Ráchellel a női körök reneszánszáról

Elsőre talán kicsit elrugaszkodottan hangzik, pedig ősi hagyományról van szó: a nők évezredeken át ültek össze körökben, hogy együtt főzzenek, dolgozzanak, beszélgessenek, megosszák egymással a tapasztalataikat a szerelemről, a gyereknevelésről vagy az élet nehézségeiről. A kör a zsigereinkben van. 

A modern társadalom azonban háttérbe szorította ezt a közösségi formát, de a kapcsolódásra való igényt nem tudta kiirtani belőlünk. Egy olyan korban, amikor többet nézünk a telefonunkra, mint egymás szemébe, talán nem is annyira furcsa, miért vágynak a nők egyre jobban arra, hogy találkozzanak és egy biztonságos térben együtt legyenek. Bár a női körökről sokaknak a spirituális eszközök jutnak eszébe, léteznek olyan közösségek is, amelyek szigorúan szakmai, pszichológiai alapokon nyugszanak, ahol nem angyalkártyák vagy gyógyító kristályok adják a keretet, hanem a klinikai tudás és a biztonságos terápiás tér szabályai. Ez a megközelítés egy egészen alapvető, mélyen emberi szükségletre reagál: arra a vágyra, hogy egy ítéletmentes, tiszta figyelemben végre valóban meglássanak és meghallgassanak minket. 

Sokan, még ha nehezen is mondják ki, belül magányosnak érzik magukat. Lehet, hogy tele a naptár vacsorákkal és programokkal, mégis érdemes feltenni a kérdést: mikor beszélgettünk utoljára valódi mélységben, ítéletek és szerepek nélkül arról, mi zajlik bennünk? A középiskolai és egyetemi években a női barátságok tartottak meg bennünket a hormonális változások, az első szerelmek és a vizsgák viharos időszakában. Aztán jöttek a határidők, a számlák, a karrierépítés vagy a családalapítás, és a kapcsolatok intenzitása lassan elhalványult. A mély beszélgetésekből és éjszakába nyúló kitárulkozásokból kapkodva felmondott hangüzenetek lettek, vagy zajos kávézókban megejtett gyors „mi újság?”.

Talán irreális elvárás a mindenen át kitartó, filmszerű barátság, amelyet például a Szex és New York idealizált, mégis sokan vágyunk valami mélyebbre. A női körök reneszánsza talán éppen erről szól: visszatalálni egy olyan térhez, amelyben jelen lehetünk és kapcsolódhatunk. A közösség iránti ösztönös igényünkről, a nőkkel való kapcsolódás fontosságáról és a női körök varázsáról Róza Ráchel klinikai szakpszichológussal, a Nők Más Hangon Közösség alapítójával beszélgettünk.

Miben más egy női kör, mint egy baráti beszélgetés vagy egy csoportterápia?

Hivatásom és szívügyem a nők pszichológiája, a női lélek sajátos működésének kísérése. Tapasztalatom szerint a női kör lényege a keretezett és fókuszált figyelemben rejlik. Míg egy baráti beszélgetésben a figyelem természetes módon csapongó, és jelen van benne a tanácsadás kényszere vagy a saját élmények azonnali visszatükrözése, addig a női körben a szemtanúvá válás és az értő megtartás dominál, ahol a csoportvezető szakmai felelősséget vállal azért, hogy a folyamatok biztonságos mederben maradjanak.

Amikor egy nőt komoly nehézség vagy trauma ér, a legfájdalmasabb tapasztalata gyakran az, hogy nincs hiteles szemtanúja a szenvedésének. Ez azt jelenti, hogy vagy nem látta senki, ami történt, vagy ami még pusztítóbb: aki látta, az elfordult, nem segített, vagy érvénytelenítette a fájdalmát. A női körben a nőtársak éppen ezt a hiányt pótolják, mert ők lesznek a tanúi annak a történetnek, amit az egyén talán soha nem mert eddig kimondani. Ez a közös, ítéletmentes jelenlét segít abban, hogy a nő többé ne érezze magát egyedül a fájdalmával.

Fontos látni, hogy a mai kor női köre formájában talán új, de tartalmában ősi. Bár a keretek alkalmazkodtak a modern életvitelhez, a mélyben ugyanaz a megtartó dinamika működik, mint az évezredekkel ezelőtti női közösségekben.

Hangsúlyoznom kell azonban: a női kör nem helyettesíti sem az egyéni sem pedig a csoportos pszichoterápiát. Itt nem diagnózisokkal, a pszichés tünetek gyógyításával foglalkozunk, hanem egy olyan megtartó környezetet hozunk létre, ahol a traumatizált énrészek végre megtapasztalhatják az ítéletmentességet. Ez a bizalmi alap az, ami később kapuja és előkészítője lehet egy mélyebb önismereti munkának is

Mit gondolsz, miért váltak a női körök ennyire népszerűvé az utóbbi években?

A női körök iránti hirtelen megugrott igény valójában egy mély, kollektív „segélykiáltás”. Azt látom, hogy a modern világ „atomizálódott”, azaz a nők magukra maradtak a döntéseikkel, a szorongásaikkal és a rájuk nehezedő, gyakran egymásnak ellentmondó elvárásokkal. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy a nőkben évszázadok óta ott él egy genetikailag kódolt igény az egymáshoz való kapcsolódásra. Ez a belső késztetés a női közösség iránt soha nem tűnt el, csak a modern életforma elnyomta vagy elfedte. Régen a közös munka, a fonó vagy a patakparti mosás természetes teret adott ennek az ősi kódnak, ma viszont a nők többsége a négy fal között, vagy a közösségi média filterei mögött próbálja fenntartani a tökéletesség látszatát. Ugyanakkor ez a fajta elszigeteltség nem csak a nőket érinti. Klinikai munkám során azt látom, hogy a magányosság univerzális jelenséggé vált, az emberek elképesztő mértékben idegenedtek el egymástól, és nemtől függetlenül szomjazzák a valódi kapcsolódást. A férfiak éppúgy magukra maradnak a belső vívódásaikkal, mint a nők.

A női körök népszerűsége egyfajta úttörő válasz erre a válságra: a nők voltak azok, akik először merték kimondani, hogy „elég volt a magányosságból és az elszigetelődésből”, és elkezdték visszaépíteni ezeket a biztonságos szigeteket. A jövő útja a visszakapcsolódásban van. Ez a modell példaként szolgálhat a társadalom egészének, mert megmutatja, hogy a fejlődés útja a közösség erején, az egymás felé forduláson és a sorsközösség vállalásán keresztül vezet.

Mit mond el a női körök iránti megnövekedett igény a mai női szerepekről? Hiányzik valami a modern nő életéből, amit ezek a körök pótolnak?

A 21. századi társadalom az autonómiát, a függetlenséget és az egyéni teljesítményt emelte a legfőbb erények közé, ami a nők számára egyfajta érzelmi és kapcsolati izolációhoz vezetett. Miközben a külvilág felé a magabiztos és önálló arcunkat mutatjuk, belül gyakran tátongó űrt érzünk. A nők alapvetően kapcsolatokban, a másokhoz való kapcsolódáson keresztül élik meg önmagukat. Számukra a biztonság és az identitás nem az elszigetelt önmegvalósításban, hanem a hiteles kötődésben rejlik. A tragédia az, hogy

Ez a generációról generációra öröklődő minta vagyis az önfeláldozó, csendes nő képe, aki mások igényeit a sajátja elé helyezi belső ürességhez és egyfajta társas elmagányosodáshoz vezet. A modern nő ott áll a kapcsolatai gyűrűjében, mégis mérhetetlenül egyedül érzi magát, mert a legmélyebb megéléseit már önmaga előtt is elnémította. A kör segít visszaigényelni azt az elnémított hangot, és megmutatja, hogy a szükségletek kimondása nem rombolja, hanem valójában elmélyíti az emberi kötődéseket. A Más Hangon közösségében a női kör tehát nem csupán egy találkozó, hanem egy olyan rituális és szakmai tér, ahol a modern nő felszámolhatja azt a belső csendet, amit a társadalom és a múlt kényszerített rá.

Mennyire homogén egy-egy női kör összetétele? Egy térben tudnak kapcsolódni például anyák és gyermektelen nők, szinglik és párkapcsolatban élők, vagy fontosnak tartod, hogy bizonyos élethelyzetek mentén elkülönüljenek a csoportok?

Vannak speciális élethelyzetre fókuszáló csoportok, én viszont azt tapasztalom, hogy a valódi, átütő erőt a sokszínűség és a generációk találkozása adja. Klinikai szakemberként látom, hogy a homogenitás (ha mindenki ugyanabban az élethelyzetben van) néha beszűkítheti a perspektívát, és egyfajta önmagába záródó érzelmi teret hoz létre, ahol a résztvevők elsősorban egymás nehézségeit igazolják vissza. Ezzel szemben a diverzitás egy élő, lüktető női bölcsességet vagy tudástárat teremt.

Ez a kapcsolódás azért kritikus, mert az elmúlt évtizedekben a nagymamák és az anyák sokszor elveszítették a saját hangjukat, és velük együtt elveszett az a támogató női jelenlét is, amely korábban természetes módon áramlott. Ennek a hiánynak a következménye messze túlmutat a nők világán. Ha egy anya nem kapott érzelmi megtartást, és a saját traumatizált múltjának súlyát hordozza, azt akaratlanul is tovább örökítheti. Ne felejtsük el: a nők nevelik a férfiakat is. Ha egy anya családi/baráti/közösségi támogatás híján elszigetelődik a saját érzelmeitől, nehezebben tanítja meg a fiának az érzelmi rugalmasságot. Így termelődnek újra azok a társadalmi elvárások, amelyek a férfiakat keménységre és érzelemmentességre kényszerítik, végül őket is izolációba taszítva saját belső világuktól.

Azonban fontos értenünk, hogy a nők csak azáltal válnak képessé arra, hogy ne traumákat, hanem érzelmi szabadságot örökítsenek tovább, ha maguk is megtapasztalják a saját történetük érvényesítését. Ahhoz, hogy egy anya ne a saját elfojtott fájdalmát adja tovább tudattalanul a gyermekének, szüksége van egy olyan térre, ahol ő maga is lehet esendő, ahol az ő traumatizált énrészei is szót kapnak. A közösség ereje abban áll, hogy a nőtársak tükrében a nő végre rá mer nézni a saját hiányaira és mintáira. Ebben a biztonságos, szakmailag tartott közegben történik meg az a belső alkímia, ahol a szocializációs vagy transzgenerációs teherből felismerés, a felismerésből pedig választási szabadság lesz. Csak az a nő tud érzelmileg szabad gyermeket nevelni, legyen az lány vagy fiú, aki maga is tett azért, hogy megszabaduljon a múlt béklyóitól, és képessé váljon a saját sorsának irányítására.

Mi a csoportvezető szerepe abban, hogy mi történik egy női körben?

A pszichoterápiával ellentétben, amely célzottan a pszichés tünetek enyhítésére fókuszál, a női kör inkább a közösségi megtartó erőn és a sorstársi jelenléten keresztül indít el támogató folyamatokat, mely során a női kör vezetőjének szerepe kritikus és megkerülhetetlen! Én nem moderátorként vagyok jelen, hanem a biztonságos keretek őreként. Úgy tekintek a női körre, mint egy éppen készülő, élő szövetre, ahol minden elhangzott történet egy-egy szál. Női kör vezetőjeként ebben a folyamatban kettős szerepem van. Olykor én magam is „belül vagyok”, a saját jelenlétemmel, történetemmel és érzelmi válaszaimmal szövődöm bele a közös mintázatba. Máskor viszont figyelem a folyamatot, mint egy tapasztalt szövőmester ügyelek a szövőszék stabilitására és a keretek tartására. Ha látom, hogy egy szál túlfeszül, vagy épp elszakadni készül, azaz nehéz csoportdinamikai jelenségek, kritikák vagy érvénytelenítések jelennek meg, akkor szakértőként azonnal közbeavatkozom. 

A női köreink egyik legfontosabb módszertani szabálya, hogy nem adunk közvetlen tanácsokat. A közvetlen javaslat ritkán segít, hiszen nem ismerhetjük a másik teljes belső világát.

Milyen témák jönnek elő leggyakrabban? Dolgozol konkrét tematikával, vagy organikusan alakul, miről beszéltek az adott női körben?

Bár szakemberként mindig van a fejemben egyfajta belső iránytű, a női körben tudatosan hagyom, hogy a folyamat organikusan, a résztvevők aktuális állapota szerint alakuljon. Azt tapasztalom ugyanis, hogy a körnek van egy sajátos, kollektív bölcsessége: mindig az a téma kerül a felszínre, ami az adott pillanatban a kör számára a legfeszítőbb és legfontosabb. Vannak persze örök témák, amelyek szinte minden alkalommal átszövik a beszélgetéseket. Ilyen a határhúzás képessége vagyis az a nehézség, hogyan mondjunk nemet anélkül, hogy bűntudatunk lenne. Gyakran előkerül az „elég jó” anyaság kérdése, a női testkép és az öregedés elfogadása, vagy a párkapcsolati dinamikákban való elveszettség. Sokszor észrevétlenül megjelennek a transzgenerációs mintázatok is: az anyáinktól és nagyanyáinktól kapott kimondatlan parancsok, amelyek még ma is korlátozzák a szabadságunkat.

Én általában csak egy indító gondolatot vagy egy hívószót hozok be a mi „vörös sátrunkba”, ami segít a résztvevőknek megérkezni a saját belső világukba. Onnantól kezdve azonban a tagok hozzák a témát. Nem tematikus előadásokat tartok, hanem egy olyan teret biztosítok, ahol a felszínre törő, olykor ijesztő vagy ijesztően őszinte gondolatok is biztonságba érhetnek. Bármilyen témával is indulunk el, a végén mindig a kapcsolódás és a méltóság kérdéséhez érkezünk meg. Akár a munkáról, akár a szexualitásról vagy a gyereknevelésről beszélünk, a mélyben mindig ott van az igény: „lássatok engem olyannak, amilyen valójában vagyok, és fogadjatok el”. Ebben a horizontális térben minden téma egyenrangú, mert mindegyik a női létezés egy-egy fontos szilánkja.

Az imént említetted a „vörös sátrat”, ami egy olyan regény címe is, amelynek szimbolikájára sok női kör épít, akárcsak a Farkasokkal futó asszonyok esetében. Nálatok ez mit jelent a gyakorlatban: konkrét szövegfeldolgozás zajlik, vagy inkább inspirációként, közös keretként szolgálnak ezek a művek a beszélgetésekhez?

Fontos különbséget tenni a szakmai munkám két pillére között. Klinikai szakpszichológusként a csoportos pszichoterápiáimban valóban használom például a Farkasokkal futó asszonyok archaikus meséit, és itt a szöveg és a szimbólum segít felszínre hozni azokat a nehéz témákat, amikkel a nők küzdenek. A női körben azonban nem szövegeket elemzünk. Itt a bibliai kort idéző Vörös Sátor szimbólumát alkottam újra a 21. századi nő számára. Ez a kép nem irodalmi alapanyag, hanem egy létező minőség: egy olyan oltalmazó tér, ahová a nők a történelem során elvonulhattak a világ elől, hogy egymás jelenlétében megpihenjenek, gyógyuljanak és átadják egymásnak az élet tapasztalatait. Amit én megvalósítok, az a Vörös Sátor 21. századi reneszánsza. Azt tapasztalom, hogy

A Vörös Sátor nálunk azt a biztonságot jelenti, ahol lekerülnek a hétköznapi maszkok. Itt nem számít a társadalmi státusz vagy a napi teljesítmény, csak az számít, ami a „sátor” falain belül történik: a közös csendek, a megosztott könnyek és a nevetések.

Ez a szimbólum azért is zseniális a modern korban, mert egyfajta időn kívüliséget ad. A rohanó világunkban a női kör az a hely, ahol megáll az idő, és ahol a nő végre nem funkcionál, hanem egyszerűen csak létezik. A mai nők gyakran férfiasított, hierarchikus terekben, állandó versenyben élik az életüket; a sátor ezzel szemben egy puha, befogadó és horizontális tér, ahol végre nem kell harcolni. Ebben a modern Vörös Sátorban a legfőbb hatóerő nem egy könyv, hanem maga a közösségi jelenlét: az a tudat, hogy bármit is hozol, a kör elbírja és megtartja. 

Sok női körben nagy hangsúlyt kap a ciklustudatosság vagy a holdfázisokhoz való igazodás. Ezek inkább szimbolikus keretet adnak az alkalmaknak, vagy konkrétan befolyásolják a témaválasztást?

Mi a ciklikusságra nem spirituális vagy ezoterikus titokként, hanem biológiai és lélektani realitásként tekintünk. A női lét alapvető tapasztalata a ritmus, mert ahogy a természetnek, úgy a mi belső működésünknek is megvannak a maga évszakai. A ciklustudatosság ezért nálunk annyit jelent, hogy elismerjük:

Ez egyfajta természetes pszichológiai ritmus, amelynek a tiszteletben tartása segít abban, hogy összhangba kerüljünk önmagunkkal, és elkerüljük a folyamatos túlhajszoltságot. 

A holdfázisok vagy a természet változásai számomra szimbolikus keretet adnak. Segítenek abban, hogy a résztvevők kicsit megálljanak, elhelyezzék magukat az időben, és kapcsolódjanak valamihez, ami túlmutat a napi teendőkön. Azonban a témáinkat soha nem külső tényezők, hanem mindig az határozza meg, ami a nők lelkében, az itt és mostban éppen zajlik. A ciklikusság elismerése nálunk valójában a méltóságunk visszaadását szolgálja. Egy olyan világban, amely állandó, lineáris teljesítményt vár el tőlünk, felszabadító erejű tett kijelenteni azt, hogy „ma befelé figyelek, ma lassabb vagyok, és ez így van jól”. Ez a szemlélet a saját testi és lelki szükségleteinkhez való őszinte visszatalálást segíti.

Mit tanácsolsz azoknak a nőknek, akik félnek vagy szkeptikusak a női körökkel kapcsolatban?

Azt üzenem nekik, hogy a félelem és a szkepticizmus teljesen természetes válasz. Egyfajta belső védekezés a kiszolgáltatottság ellen. Sokan azzal a nyugtalanító gondolattal érkeznek, hogy egyedül maradtak a bajban, és csak nekik vannak ilyen „elfogadhatatlan” vagy ijesztő problémáik, érzéseik. A szélsőséges szociális elszigetelődés miatt az egyedüllét érzése ma sokszorozottan hat, és amikor valakit elönt a tudattalanból kiáradó nehéz érzelmi anyag, könnyen hiheti azt, hogy ő az egyetlen, aki ezzel küzd.

Azonban a Nők Más Hangon Közösség egyik legnagyobb ajándéka az egyetemesség élménye. Ott, abban a biztonságos térben döbbennek rá a résztvevők, hogy bár

Ugyanilyen döntő fontosságú a remény felkeltése és fenntartása. A remény nálunk nem egy üres ígéret, hanem egy szakmailag megtartott folyamat eredménye. Ha látjuk a másik arcán a felismerést, vagy halljuk a hangjában az erőt, az nekünk is hitet ad ahhoz, hogy továbbmenjünk és megdolgozzuk a saját nehéz mintázatainkat.

Hiszem, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem maga a radikális őszinteség önmagunkhoz, az a pillanat, amikor a bizonytalanságunk ellenére is megengedjük magunknak a kapcsolódás lehetőségét. Azt tanácsolom: ne a félelmükre hallgassanak, hanem arra a halk belső hangra, amely már régóta vágyik arra, hogy végre ne egyedül kelljen hordoznia a sorsát. Létezik egy hely, ahol a szakmai kontroll garantálja a biztonságot, és ahol a más hang nem furcsaság, hanem az önazonosság kezdete.

The post „A sorsunk egyedi, de a fájdalmaink, a szorongásaink és a vágyaink közös emberi gyökerekből táplálkoznak” – interjú Róza Ráchellel a női körök reneszánszáról first appeared on nlc.