A legveszélyesebb magány nem az, amikor egyedül vagyunk, hanem amikor szerepet játszunk mások előtt
Sokan ismerik azt az érzést, amikor társaságban gördülékenyen működik minden, mégis marad egy furcsa belső távolság. Mintha egy szerepet játszanánk, amelyet mindenki kedvel, csak éppen nem teljesen mi vagyunk. A pszichológusok szerint ez az egyik legrejtettebb formája a magánynak.
A legveszélyesebb magány: amikor nem látnak minket igazán
A szakemberek ezt a jelenséget egzisztenciális izolációnak nevezik. Nem a társas kapcsolatok hiányáról szól, hanem arról az érzésről, hogy a belső világunk elszakad attól, amit mások látnak belőlünk.
Lehet valakinek sűrű programnaptára, lehet sok barátja vagy sikeres karrierje, mégis átélheti ezt a fajta elszigeteltséget. A probléma nem az, hogy nincs körülötte ember, hanem az, hogy a kapcsolatok nem a valódi személyiségéhez kapcsolódnak.
Elizabeth Pinel brit pszichológus és munkatársai kutatása szerint ez az élmény külön jelenség a klasszikus magánytól. Valaki lehet népszerű és aktív társasági életet élő ember, miközben belül folyamatos kirekesztettnek éli meg magát.
Mi történik, amikor folyamatosan szerepet játszunk?
A pszichológia önelrejtésnek nevezi azt, amikor valaki tudatosan visszatart fontos személyes gondolatokat vagy érzéseket mások elől. Dale Larson pszichológus kutatásai már a kilencvenes években kimutatták, hogy ez a viselkedés összefügg a szorongással, depresszióval és bizonyos testi panaszokkal is.
Fontos különbség, hogy ez nem ugyanaz, mint a magánszféra védelme. A határok egészségesek. Az állandó szerepjáték azonban mentális terhet jelent.
A stresszt nem maga a titok okozza, hanem az a folyamatos erőfeszítés, amely szükséges ahhoz, hogy a „nyilvános én” és a valódi személyiség közötti különbséget fenntartsuk.
Sokan a munkahelyi vagy networking helyzetekben tapasztalják ezt legerősebben. Azok, akik látszólag könnyedén navigálnak társas közegben, gyakran óriási energiát fordítanak arra, hogy mindenki elvárásainak megfeleljenek.
A vasárnap délutáni én és a hétfő reggeli én közti különbség
A pszichológusok szerint sokat elárul egy egyszerű kérdés: felismernének-e bennünket azok, akik azt hiszik, jól ismernek, ha látnák azt az embert, akik akkor vagyunk, amikor senki sem figyel?
A vasárnap délutáni énünk az a verziónk, amely nem akar megfelelni. Amikor a kedvenc régi pólónkban ülünk, újranézünk egy sorozatot, vagy egyszerűen csendben gondolkodunk.
Ha ez az ember nagyon különbözik attól, aki hétfőn belép a munkahelyére vagy egy társaságba, akkor nem pusztán alkalmazkodásról van szó. Hanem tartós belső eltávolodásról.
Miért nehéz abbahagyni a szerepjátékot?
A legtöbben nem tudatos döntés folytán kezdik el ezt a működést. Sokaknál gyerekkori vagy korai társas tapasztalatok alakítják ki. Olyan környezetben, ahol az őszinteség konfliktust vagy elutasítást hozott, a „megfelelő verzió” biztonságot jelentett.
Alex Wood és kutatótársai vizsgálatai szerint az autentikus élet erősen összefügg a jólléttel. Azok azonban, akik megtanulták elnyomni saját szükségleteiket, gyakran azért tették, mert ez valóban segített túlélni egy korábbi helyzetet. A probléma akkor kezdődik, amikor a stratégia megmarad akkor is, amikor már nincs veszély.
Sokan felnőttként is figyelik a szobát, olvassák mások reakcióit, és automatikusan igazodnak hozzájuk. A környezet már elfogadó lenne, az idegrendszer azonban még mindig védekezik.
Nem mindig az egyedüllét a magány
A legnehezebb ebben az állapotban az, hogy kívülről gyakran sikeresnek és népszerűnek tűnik az ember. Meghívásokat kap, szeretik a társaságát, mégis úgy érezheti, senki sem kapcsolódik hozzá igazán.
A pszichológia szerint a valódi közelség nem a kapcsolatok számán múlik, hanem azon, hogy mennyire merjük megmutatni azt a verziónkat, amelyet általában csak egy csendes vasárnap délután lát az, aki igazán ismer minket.
Fotó: illusztráció, Unsplash
The post A legveszélyesebb magány nem az, amikor egyedül vagyunk, hanem amikor szerepet játszunk mások előtt first appeared on nlc.
