Európa kulturális fővárosa lett a legnagyobb magyar oligarcha otthona, mi pedig személyesen is megnéztük

2026-ban a szlovákiai Trencsén (Trenčín) lesz – vagy lett – Európa kulturális fővárosa (párban a finnországi Ouluval), vagyis ebben az évben számos, lokális jellegzetességgel és páneurópai dimenzióval (is) rendelkező kulturális rendezvénynek ad majd otthont, a kortárs táncelőadásoktól a gasztronómiai és cirkuszi programokon, illetve kiállításokon át a koncertekig, és tovább, egy teljes éven át gyakorlatilag megállás nélkül. Múlt hét végén egy nagyszabású nyitóünnepséggel hivatalosan is megkezdődött a városban (illetve az egész régióban) a kulturális szőnyegbombázás –  

Ebben a bő két napban egyebek mellett láttuk a szlovák poszt-avangárd akcionizmus különc kulcsfigurájának, Stano Filkónak a kiállítását, a nagyjából a német Chappell Roanként definiálható BOVIY szórakoztató koncertjét egy kis klubban és az experimentális svájci videóművész, Pipilotti Rist egyszerre zavarba ejtő és magnetikus erejű kisfilmjét a buszpályaudvar váróterme falába szerelt képernyőn.

A doboló polgármester és légionáriusok

Sőt, még a Trencsént 16 éve irányító polgármester, Richard Rybníček fellépést is sikerült elcsípni: a köztiszteletben álló városatya volt ugyanis az eredeti dobosa az 1985-ben alapított, zajos és idegborzoló, de még bőven táncolható posztpunkot játszó Bez ladu a skladu zenekarnak, amely a New York Times szerint az egyik olyan együttes volt a térségben amely nagyban hozzájárult a vasfüggöny leomlásához, időnként pedig még ma is játszik velük (az énekes meg egy bizonyos Michal Kaščák, aki a „szlovák Sziget fesztivál”, a 27 éve futó Pohoda kitalálója és fő szervezője – ezt egyébként szintén Trencsénben rendezik).

Trencsén neve hallatán sokunkban legfeljebb csak homályos emlékek sejlenek fel régi történelemórákról, 

Nyugat-Szlovákiában, a Vág folyó festői völgyének középső részén fekszik, a Fehér-Kárpátok lábánál, a Vág folyó partján, a cseh határ közelében, körülbelül 120 kilométerre Pozsonytól, és körülbelül 260 kilométerre Budapesttől. Kocsival nagyjából három és fél óra az út, vonattal négy, busszal pedig – a jellemzően pozsonyi átszállással és várakozással együtt – pedig 6-7, és jó esetben kijön úgy 12-20 ezer forintból. 

Ami elsőre is feltűnő, az természetesen az ódon gótikus-reneszánsz trencséni vár, 

Eredetileg római őrhely volt, amelyet ekkoriban még Laugariciónak hívtak. Marcus Aurelius légionáriusai őrizték itt a Vág völgyében kanyargó kereskedelmi utakat a barbár germán törzsek támadásaitól. A vár alatti egyik sziklafalon ma is olvasható a légió pár száz harcosának dicső győzelmét hirdető Kr u. 179-ből származó, kőbe vésett, latin nyelvű felirat – ezt egyébként igen sajátos módon kizárólag az 1902-ben alapított, a monarchista eleganciát szecessziós chic-kel vegyítő Erzsébet szálloda (vagy Elizabeth szálloda) egyik ablakából lehet megtekinteni – a hotel ugyanis gyakorlatilag teljesen ráépült a szikla oldalára. 

A trencséni sasfészek urai

Na, de vissza a várhoz. Évszázadokkal később, az Árpád-házi királyok idején végvárként funkcionált: még a tatár hordák sem tudták bevenni, noha akkoriban még csupán földsánccal körülkerített faerőd volt, és IV. Béla csak ezt követően építette át kővárrá. Leghíresebb vagy inkább leghírhedtebb lakója Csák Máté volt, a történelmi Magyarország egyik legbefolyásosabb oligarchája, aki III. András magyar király halála utáni trónharcok idején vált a mai Szlovákia nagy részének teljhatalmú önkényurává, és itt, Trencsénben rendezte be ingatag birodalma központját.

Csak 1321-ben bekövetkezett halála után került Trencsén ismét királyi kézre. 

A vár a továbbiakban is fontos szerepet játszott a térség történelmében, és többször gazdát cserélt: Mátyás király idején, 1477-ben a nagy hatalmú, dúsgazdag és intrikázásra hajlamos Szapolyai család tulajdonába került, akik alaposan fel is újították, így ekkoriban nagyságával és szépségével túlszárnyalta csaknem az összes többi felvidéki várat. A Szapolyaiak ásatták meg – állítólag török foglyokkal – a máig igazi látványosságnak számító várkutat (a szerelem kútját), amelyhez még egy népszerű legenda is kapcsolódik. A vár sikerrel állta a történelem megpróbáltatásait: a császári hadak 1528-ban szinte teljesen lerombolták, 1663-ban pedig a törökök gyújtották fel. 1790-ben ismét leégett.

Trencsén fotókon: lépcsősor, templom és buszpályaudvar

A 17. századtól kezdve az Illésházyak rendezkedtek be itt, akik a 19. század közepén már kényelmetlennek és kevésbé praktikusnak érezték a túlságosan magasan fekvő, nehezen befűthető és kissé ódivatú sasfészket, így eladták. Utolsó tulajdonosa, a fantasztikus nevű D. Harcourt Iphigenia grófnő 1905-ben a városnak ajándékozta a leharcolt, de mára ismét teljes pompájában tündöklő épületet – amely most, az EKF keretében különböző installációknak és kiállításoknak ad helyet, sötétedés után pedig olyan látványos fényekbe burkolják, hogy távolról leginkább egy futurisztikus űrhajóra emlékeztet. 

De természetesen messze nem csak a vár érdemes a figyelemre; 

Az újjáéledt zsinagóga

A zsidó közösség a 16-17 században telepedett meg a városban, számuk 1848-ban 688 fő volt, 50 évvel később pedig ennek már a kétszerese, 1922-re pedig az izraelita vallásúak létszáma elérte 2115 fős csúcsot. Az első világháború végén pogromszerű, erőszakba torkolló zavargások folytak a városban: a tömegek kifosztották a zsidók üzleteit és otthonait, sokukat súlyosan megsebesítették és meg is gyilkolták. Ám a közösség képes volt talpra állni, és tagjai sokáig meghatározó szerepet töltöttek be a város életében: számos helyi gyár zsidó vállalkozók tulajdonában volt és Trencsén értelmiségének nagy része is közülük került ki. 

1942-ben, a deportálások előestéjén Trencsénben és környékén 2500 zsidó élt, Trencsénben 1619. Legtöbbjük a lengyelországi haláltáborokban halt meg: a túlélők többsége emigrált vagy Csehszlovákia más részein telepedett le. Jelenleg körülbelül 60-70 zsidó élhet a városban. 

Maga a zsinagóga nemzeti kulturális emlékműként van bejegyezve, 1913-ban épült, egy 18. századi fa zsinagóga helyére. Az épület két hazánkfia, Scheibner Richárd, valamint Pál Hugó tervei alapján épült, és a bizánci, mór és szecessziós elemeket ötvözi ízlésesen historizáló modorban, vasbeton kupolájával pedig a monumentális klasszikus formákat megőrző, ám csak mértéktartóan díszített korai modernista irányzatok egyik jellegzetes és szemet gyönyörködtető  példája. 

A zsinagóga a második világháború alatt súlyosan megrongálódott, majd további károkat szenvedett a háború utáni kommunista rezsim alatt, amikor raktárként használták. Az 1970-es és 1980-as években művészeti központot csináltak belőle, ám ez a belső díszítés nagy részét tönkretette. Mint említettük, csak nemrégiben varázsolták vissza eredeti formájába a belső tér vibráló színeit és díszítőelemeit: azóta újraszentelték, a továbbiakban pedig vallási, kulturális és oktatási célokra is használják majd, és nyilván az EKF-év során is kiemelt szerepet kap. Egy állandó és meglehetősen alapos kiállítást is berendeztek itt a helyi zsidóság történelméről.

Amit még feltétlenül érdemes megnézni Trencsénben (persze a teljesség igénye nélkül)

Szűz Mária születése plébániatemplom. A várhoz vezető emelkedőn – nagyjából félúton – található a város legrégebbi temploma, amelyet 1324-ben építettek, valószínűleg egy még régebbi, a 13. század közepéről származó építmény alapjaira. Az 1528-as várostrom során leégett, később, a 16. század közepén olasz építőmesterek építették újjá reneszánsz stílusban; a gazdagon díszített bejárat és a szószék ebből az időszakból származik. Az 1886-os tűzvész miatt a plébániatemplom a 20. század elején újabb rekonstrukción esett át, jelenlegi állapota is nagyjából ezt tükrözi. Az udvaráról rálátni a szemközti piarista templomra, a várostoronyra és a közeli épületek árkádos erkélyeire.

A plébániatemplomhoz vezető lépcsősor. Igen, ezt a hosszú és varázslatosan középkorias hangulatú, leginkább valamiféle titkos rejtekútra emlékeztető lépcsősort muszáj külön is kiemelni; itt alighanem lehetetlen rossz fotót készíteni.  

Várostorony. Az óváros központja fölé tornyosuló, 32 méter magas épületet valószínűleg a város erődítményeinek részeként építették a 15. század elején. A tetején egykor egy 16. századi reneszánsz óraszerkezet állt, amit 1934-ben elektromos toronyórákra cserélték. Fentről egészen csodás kilátás nyílik a városra. 

Lanius sörfőzde és étterem: Az óváros közepén, egy elegáns polgári házban található a helyi sörfőzde, ahol többféle kézműves sört lehet megkóstolni, mellé pedig – javarészt – hagyományos szlovák ételekből válogathatunk. Két felnőtt ember akár 10-12 ezer forintnak megfelelő összegért ehet és sörözhet egy kiadósat. 

Miloš Alexander Bazovský Galéria: Bár egy szép 19. századi épületben kapott helyet, a modern szlovák művészet atyjáról, Miloš Alexander Bazovský festőről elnevezett múzeum elsősorban a 20. és 21. századi szlovák műveszetre összpontosít – itt látható a már említett Stano Filko-kiállítás is. A belépő 5 euro, de most ingyenes (vagy legalábbis az EKF-nyitóhétvégén az volt). 

Klub Lúč. Ha valami menő koncertet szeretnék megnézni, ide érdemes jönni.

 

The post Európa kulturális fővárosa lett a legnagyobb magyar oligarcha otthona, mi pedig személyesen is megnéztük first appeared on nlc.