Önmagunkon kívül semmi nem létezik, a világ számokból áll, a csillagok élnek – Ezek a legbizarrabb filozófiai irányzatok
Püthagoreizmus – A világegyetem számokból áll
A híres ókori görög filozófus-matematikus, Püthagorasz tanaira támaszkodó püthagoreizmus alapvető kiindulási pontja az volt, hogy
az univerzum és minden benne lévő dolog számokból áll, így minden megszámlálható. Püthagorasz úgy vélte, hogy a számok segítségével a világ összes titka feltárható és megérthető.
Püthagorasz csak a természetes számokban (pozitív számokban) hitt, mivel a nulla fogalma még nem jutott el Indiából az ókori Görögországba. A negatív számok fogalma istenkáromlásnak számított. Az anakdota szerint mikor Hippiasz, Püthagorasz tanítványa felfedezte az irracionális számokat, mestere meggyilkolta őt a szent matematika nevében.
A püthagoreusok úgy vélték, hogy a számoknak misztikus tulajdonságaik vannak, és bizonyos számokhoz absztrakt ötleteket és fogalmakat társítottak. Az egyes szám az isteni intellektust, az egységet, valamint az univerzum és minden benne lévő eredetét szimbolizálta, a kettes szám pedig a gondolatot és az anyagot szimbolizálta. A püthagoreusok különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak a hármas számnak: kedvenc istenükhöz, Apollóhoz kötötték, és úgy hitték, hogy a valóság, minden dolog kezdete, közepe és vége összege három.
Püthagorasz és követői egy 19. századi festményen (forrás: Public Domain)
A négyes szám az igazságosságot, a négy évszakot és az elemeket szimbolizálta, a hatos szám pedig a teremtést jelentette. A hét az ismert bolygók, valamint a líra húrjainak számát mutatta. A tizest tökéletesnek tartották: Püthagorasz azt állította, hogy ez a szám magában hordozza a számok teljes természetét és a tetrádot – egy négy sorból álló háromszög alakzatot, amelynek összege tíz, és amelyet a püthagoreusok isteni eredetűnek tartottak.
A püthagoreusok nagy jelentőséget tulajdonítottak a harmóniáknak, és azt a elméletet vallották, hogy a harmónia az ellentétek egyensúlya. Ezeket az ellentéteket a korlátozott és a korlátlan képviselte, amelyeket páros és páratlan számokkal fejeztek ki. A páros számokat korlátlannak tekintették, mivel osztásuk mindig pozitív számokat eredményezett, míg a páratlan számok korlátozottak voltak, mivel osztásuk nem eredményezett pozitív számokat. Az egyetlen kivétel a szent szám, az egy volt, amelyet párosnak és páratlannak is tekintettek. Az olyan kettősségek, mint a férfi és a nő, a jobb és a bal, valamint a világos és a sötét, mind páros vagy páratlan számokhoz kapcsolódtak: például a férfiasság páratlan, a nőiesség pedig páros volt.
Hylozoizmus – Minden él
Egyszerűen fogalmazva: hylozoizmus szerint minden él, a kövektől a csillagokig. Vagyis az anyagot önmagában – vagy a világlélek vagy hasonló rendszer működésében való részvétel révén – élőnek tekinti. Ugyanakkor különbözik a természetet megszemélyesítő korai animizmustól, illetve a minden anyagnak valamilyen tudatosságot vagy érzékelést tulajdonító pánpszichizmustól.
A hylozoizmus története természetesen korai görög gondolkodókkal kezdődött, akik minden dolgok eredetét különböző fizikai anyagokban vélték megtalálni. Thalész a vizet tekintette az elsődleges anyagnak, és a világon mindent „istenekkel telinek” látott; Anaximenész számára a levegő volt az univerzum legfőbb princípiuma, Herakleitosz számára pedig a tűz. Mindezeket az elemeket bizonyos értelemben élőnek, sőt isteni eredetűnek tekintették, és aktív szerepet tulajdonítottak nekik a létezés, az élet kialakulásában és fejlődésében.
Az univerzumban minden él (fotó: NASA, ESA, CSA, and STScI via Getty Images)
A hylozoizmus filozófiája – némileg módosult formában – a középkori és reneszánsz gondolkodásban újra és újra felbukkant. A reneszánsz időszakban Nyugat-Európában olyan humanista tudósok és filozófusok, mint Bernardino Telesio, Paracelsus, Cardanus és Giordano Bruno élesztették újjá.
Utóbbi például egyfajta keresztény panteizmust vallott, amelyben Isten minden dolog forrása, oka, közege és célja, ezért minden dolog egyszerre vesz részt a folyamatos isteni létezés csodájában. Bruno eszméi annyira radikálisak voltak, hogy a katolikus egyház eretnekséggel vádolta és kiközösítette, néhány protestáns felekezet is hasonlóan járt el, és végül más, eretneknek tartott hiedelmek miatt máglyán égették el.
Még a 19. századi evolúciós filozófusok némelyike is magáévá tette a hylozoizmus alapgondolatát. Ernst Haeckel például azt állította, hogy ha az élet az anyagból származik, akkor minden anyagnak tartalmaznia kell életet.
Szolipszizmus – Önmagunkon kívül nincs senki és semmi más
A szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke. Az objektív világ, beleértve a többi embert is, csak az egyén tudatában létezik.
Vagyis: „csak azt tudom, hogy létezem, és minden, amit tudok, közvetlenül a létezésem tényéből kell, hogy következzen”. A szolipszizmus titka nagyrészt abban rejlik, amit nem tudhatunk: például, hogy nem ismerhetjük meg a dolgokat önmagukban, csak a tapasztalataink vagy az érzékelésünk szűrőjén át kaphatunk képet róluk.
Kürénéi hedonizmus – A halál jobb, mint az élet
A Kr. e. 3. században élt görög filozófus, Kürénéi Hégésziasz fő művében, az azóta sajnos elveszett, és csak más szerzők utalásai és összefoglalói alapján rekonstruálható Apokarterónban (Éhezés általi halál) a kürénéi hedonista iskola tanításaiból (az élet célja a pillanatnyi gyönyör maximalizálása, mindegy, milyen áron) kiindulva jutott el az irányzat legextrémebb pontjáig. A könyv – állítólag – olyan mélységeit tárja fel az egzisztencialista nihilizmusnak, ahova normális ember egyébként sem szívesen merészkedik:
ahol már nem létezik se illékony gyönyör, se gyorsan múló boldogság, hanem csak egyetlen cél van, mégpedig hogy kiiktassunk mindent, ami kellemetlenséget okozhat, azaz magát az életet.
Küréné romjai (fotó: Getty Images)
A történet szerint egy férfi úgy dönt, hogy halálra éhezteti magát. Ezután felkeresik a barátai, és megpróbálják lebeszélni erről a lassú és fájdalmas öngyilkosságról. Azonban a férfi azt állítja, hogy a boldogság nem létezik, és mindenki jobban járna, ha meghalna, hisz az élet csupa gyötrelem és nyomorúság. Sőt, még azt is készségesen elmagyarázza a barátainak, hogy melyiküknek miért is kellene okvetlenül megölnie magát, a felmerülő ellenérveket pedig egy tapasztalt rétor profizmusával söpri le.
A jó két évszázaddal később élt Cicero beszámolója alapján a könyv fergeteges fogadtatásban részesült: az Apokarterón olvasói közül állítólag többen is öngyilkosok lettek, mivel a mű olyan tudományos alapossággal és olyan magával ragadó stílusban vezette le, hogy miért nem érdemes élni, a történtek hatására pedig II. Ptolemaiosz Philadelphosz, a ptolemaioszi Egyiptom uralkodója egyenesen megtiltotta a szerzőnek, hogy Alexandriában hirdesse a tanait. Hégésziaszt meg elnevezték Peiszithanatosznak, azaz körülbelül Halálra Buzdítónak.
Pesszimista pandeizmus – Isteni önmegsemmisítés
A Hégésziasz szellemi örökösének is tekinthető Philipp Mainländer (1841 – 1876) német filozófus egyetlen jelentős művében, az 1876-ban megjelent A megváltás filozófiájában egészen sajátos elméletet dolgozott ki a világegyetem teremtéséről, amelyet talán pesszimista pandeizmusként lehetne jellemezni. És hogy mi az a pandeizmus? Nagyjából a deizmus (amely szerint Isten megteremtette a világegyetemet és annak természeti törvényeit, majd hátralépett, és azóta is hagyja, hogy a dolgok a maguk útján menjenek, anélkül, hogy beavatkozna) és a panteizmus (Isten minden, azaz a természet vagy a világegyetem a maga teljességében) kombinációja: vagyis, hogy a világegyetem teremtője a teremtés aktusa révén eggyé vált a világegyetemmel (vagy: maga lett a világegyetem), és megszűnt autonóm, tudatos entitásként létezni.
Isten megsemmisítette önmagát (forrás: NASA)
Mainländer még ennél is tovább megy:
azt állítja, hogy a kezdet kezdetén csak Isten létezett, egyetlen, tökéletes és abszolút egységes lény, ám ez az Isten megsemmisítette önmagát, és ezzel az önfeloldódással a mai napig létező és látható dolgok sokaságára tört szét – a legkisebb atomtól a legnagyobb galaxisig. Az univerzum tehát egy halott Isten darabjaira bomlott teteme, az isteni öngyilkosság kozmikus következménye.
Isten nyilvánvalóan már nem tudta elviselni a létezését: talán unta a mindenhatóságot, vagy az örökkévalóság kínozta. Mainländer szerint Istent az a felismerés késztette öngyilkosságra, hogy a nemlét jobb, mint a lét. A filozófus szerint minden, amit tapasztalunk – öröm, bánat, szerelem, gyűlölet – egyszerűen a bomlási folyamat, az isteni egység visszavonhatatlan széttöredezésének megnyilvánulása. Innen nézve az élet nem ajándék, hanem egy kozmikus betegség tünete, az örök halálvágy pedig a létezés motorja, mindenség alapvető hajtóereje.
The post Önmagunkon kívül semmi nem létezik, a világ számokból áll, a csillagok élnek – Ezek a legbizarrabb filozófiai irányzatok first appeared on nlc.
