„A pénzről, profitról, forgalomról nem illik beszélni” – a Cápák között Tóth Ildikójával beszélgettünk
21 évesen kezdtél el az autóiparban dolgozni, ráadásul akkoriban ez fokozottan férfiak uralta szakma volt. Miért éppen ebben az irányban indultál el?
A családom története szorosan összefonódik vele. A nagyszüleimnek autós cégeik voltak, a nagymamámnak már a második világháború előtt taxi vállalata és benzinkútjai működtek. Mondhatni: a benzingőz mindig jelen volt a családban. A háború után az államosítás mindent elvitt, de a hatvanas években újranyitották az autószervizeket és pár autómosót is Budapesten. A szüleim pedig a nyolcvanas évek elején autóalkatrész-nagykereskedést alapítottak. Amikor a kilencvenes évek elején megjelentek Magyarországon a nagy autómárkák, és forgalmazókat kerestek, mi az elsők között voltunk. 1994-ben nyitottuk meg az első Honda márkakereskedésünket, én pedig akkor végeztem a főiskolán, és azonnal ott kezdtem el dolgozni: én voltam az értékesítő.
Ez a vadkapitalizmus időszaka volt: mindent a nulláról építettünk fel. Volt egy vastag, Yellow Pages telefonkönyv, abból vadásztam ki a telefonszámokat, hogy hogyan lehet részletre autót eladni, biztosítást kötni. Gyakorlatilag a semmiből építettük fel a vállalatot, amelyet 2007-ben adtunk el: akkor már 2 óriási telephelyen 14 márkát forgalmaztunk, kereskedésként és szervizként is működtünk.
Mennyit segítettek ebben a szüleid? Igazi családi vállalkozás volt?
Teljes mértékben az volt, de mindenkinek megvolt a maga szerepe. Én az autóértékesítést vittem, édesapám fogta össze az egész cégcsoportot, édesanyám a szerviz- és alkatrészüzletágat irányította, az öcsém pedig a pénzügyi területet vezette. Egy 340 fős, nagyvállalati méretű cégről beszélünk. Amikor 2007–2008 fordulóján átadtuk a vállalatot, a család kiszállt, az alkalmazottak 99 százaléka viszont maradt, a márkák, a készletek is átkerültek. Gyakorlatilag átadtuk a kulcsot.
Tóth Ildikó (Fotó: Leéb Ádám)
Miért döntöttetek az eladás mellett?
Több oka volt. Egyrészt úgy láttam, hogy az autóipar fölött nagyon gyorsan össze fog csapni a piac. A kétezres évek elejétől Magyarországon egy egészségtelen hitelgyakorlat alakult ki: nulla forintos önerővel, tízéves futamidőre, sokszor svájci frank alapú hitellel vettek autókat. Ez hatalmas kockázat volt. Erre rátelepedett az alvilág is: sok autót olyan emberek nevére vásároltak meg, akik soha nem fizették azokat. Mire a bankok észbe kaptak, az autók már külföldön voltak, sokszor szétszedve.
Közben az átlagemberek is csapdába estek: a svájci frank elszállt, az autók végső ára akár a háromszorosára nőtt. Ezek óriási terhet jelentettek a családoknak. Úgy éreztem, az egész rendszer egy mókuskerékbe került, és ha ez visszacsap, akkor legalább tíz évig nem fog magához térni az ágazat. Ma, közel húsz évvel később is azt látjuk, hogy a magyar autóipar és az autópark állapota ezt igazolja.
A döntésben szerepet játszott a családalapítás is?
Igen. Amíg nem volt gyerekem, napi 12-14 órát dolgoztam, imádtam. A kisfiam születése után azonban rájöttem, hogy ez így nem működik. Nem akartam, hogy éjjel-nappal bébiszitter legyen vele. A gazdasági környezet és az anyaság együtt hozta meg a döntést. 3-4 hónapos volt a fiam, amikor eldöntöttük, hogy eladjuk a cégcsoportot, és másfél éves, amikor lezárult az egész folyamat. Ez hosszú átmenet volt: átvilágítás, pénzügyek, készletek, alkalmazottak. Amikor már nem mi voltunk a tulajdonosok, úgy éreztem, ez egy isteni lehetőség arra, hogy ne kezdjek azonnal új vállalkozásba. Ráadásul volt egy versenytilalmi megállapodásom: három évig nem dolgozhattam az autóiparban.
Mit csináltál ez idő alatt?
A családra koncentráltam. Dél-Amerikába költöztünk, az év egyharmadát Brazíliában töltöttük, a teleket többnyire ott. Amikor a fiam általános iskolába került, úgy döntöttem, hogy új vállalkozásba kezdek. Mindig is a „fiús” szakmák érdekeltek, így kerültem az ingatlanpiacra. Olyan szegmenst kerestem, amiből kevés van: kimondottan luxusminőségű ingatlanokat, magas szintű szolgáltatással. Olyan házakat építek, újítok fel és üzemeltetek, amelyeket főként külföldi filmes cégek és nagyvállalati vezetők bérelnek hosszú távra. Emellett rövid távú kiadásra vendégházaim és panzióim is vannak.
Fotó: Leéb Ádám
Mennyire folysz bele az építkezésbe, kivitelezésbe?
Nagyon szeretem az alkotást, ez egy kreatív folyamat. Kiváló csapatom van: belsőépítészek, kivitelezők, szakvállalkozók. Egy szabályom van: nem versenyeztetek cégeket, a meglévő csapatommal dolgozom.
Nem a legolcsóbb megoldást keresem, hanem a korrekt, határidős, minőségi munkát. Ez hosszú távon mindenkinek megéri.
Hallgatsz mások véleményére üzleti kérdésekben?
Igen, nagyon. Olvasok, figyelem a trendeket, elemzem a piacot. Ugyanakkor most például a rövid távú lakáskiadás szerepét csökkentem, és inkább a hosszú távú hasznosítás felé mozdulok.
Miért tabu szerinted a pénzről beszélni?
Mert nem elegáns. Nem tudhatod, kivel beszélsz. Ami nekem rossz év, másnak kiváló lehet. A pénzről, profitról, forgalomról nem illik beszélni – sem akkor, ha kevés, sem akkor, ha sok.
Milyen a vállalkozói lét a mindennapokban?
A legnagyobb különbség az alkalmazotti léthez képest az, hogy nincs nyolcórás munkaidő. Van, hogy három hétig hétvégén is dolgozom, máskor meg ki tudok venni két hét szabadságot. A telefonom mindig nálam van, nem kapcsolom ki. Napi tíz órát biztosan dolgozom, de szerencsés vagyok, mert szeretem, amit csinálok.
Fotó: Leéb Ádám
A család hogyan viszonyul ehhez?
A fiam ebbe nőtt bele. Tudja, hogy a mama dolgozik. Most 18 éves. Hiszek a példamutatásban. Szeretem a munkámat, ezt látja ő is, de ő az első: ha rossz idő van, inkább lemondok egy meetinget, és elmegyek érte az iskolába. Igyekszem anyaként is helytállni.
A Cápák között üzleti műsorban gyakran emlegetnek nagy kockázatú befektetésekkel kapcsolatban. Ez vonz?
A nagy kockázat nagyobb profitot is jelenthet. Az Andrássy úti leégett palota tipikus példa volt: hatalmas kockázat, de aki bevállalta, ma sokszoros haszonnal számolhat. Amikor megvettem, lutri volt, bontás is lehetett volna. Ma gyönyörű palota áll ott – az idő engem igazolt.
Hogy élted meg a Cápák között forgatását?
Tavaly voltam először Cápa, akkor még rutintalanabb voltam. Az idei évad fantasztikus volt: kiváló csapat, támogató légkör, nem volt rivalizálás, inkább sok együtt gondolkodás. Mi magunk is úgy jellemeztük: olyan volt, mint egy zseniális házibuli.
Volt olyan vállalkozás, amivel kapcsolatban utólag megbántad, hogy nem fektettél bele?
Igen, a Triffla szarvasgombás cég. Hónapok óta gondolkodom rajta, és valószínűleg meg fogom keresni őket. Világszínvonalú, amit csinálnak.
És olyan, amire azt mondtad: „ez zseniális”?
A TSMT torna. Négyen fektettünk be. Kidolgozott, nemzetközileg elismert rendszer, stabil üzleti háttérrel. Ritka, amikor ennyire egyben van minden.
Fotó: Leéb Ádám
Az elmúlt időszakban sok cikk született az életmódváltásoddal/fogyásoddal kapcsolatban.
Ez nem életmódváltás volt, hanem gyomor-bypass műtét. Radikális beavatkozás, szigorú metódussal. Nem lehet „csalni”, mert az ember azonnal rosszul lesz. Egy kis mennyiséget tudok megenni egyszerre, a háromfogásos menü már a múlt számomra. Ez nem diéta, hanem orvosi folyamat és eléggé szigorú is.
Főzni viszont továbbra is szeretsz…
Nagyon. Sőt, szakácsnak tanulok, hamarosan vizsgázom. Úgy gondolom, korrekt cégvezető csak akkor lehet valaki, ha érti a szakmát. Ha egyszer éttermet nyitok, azt csak valódi tudással szeretném megtenni.
Hogyan tervezel előre üzletileg?
Erős megérzéseim vannak, és hallgatok rájuk. A gazdaság ciklikus, tehát sok minden visszatér. Nemcsak a számok mentén döntök, hanem intuíció alapján is.
Van még meg nem valósult ötleted?
Rengeteg. Az egyik kedvencem egy úszó sziget a Balaton közepén: pontonokra építve, éttermekkel, bárokkal, hajókkal megközelíthetően. Szerintem egész Európából vonzaná a turistákat. Hogy mi valósul meg belőlük, azt majd a jövő dönti el – de ebben az országban óriási lehetőségek vannak.
The post „A pénzről, profitról, forgalomról nem illik beszélni” – a Cápák között Tóth Ildikójával beszélgettünk first appeared on nlc.
