Jó kutya: egy különleges horrormozi, amelyben a házőrző nem a postás érkezését jelzi

Meglehetősen egyszerű az ötlet tehát: vegyünk egy vészjósló kiindulási pontot, olyat, amelyekkel tele vannak a horrortörténetek, s nézzük meg mindezt egy okos állat szemszögéből. Az alaphelyzet ebben az esetben annyi, hogy szőrös hősünk szeretett gazdijával visszavonul egy erdőszéli házba, ami a férfi apjáé volt. A vörös kutyust fehér csíkokkal Indynek hívják, s a történet elején látható, frappáns flashbackekből megtudhatjuk, hogy egészen kicsi kora óta Toddal van, igazán összeszokott páros ők ketten, nagyon szeretik egymást. Az idillre jó ideje árnyékot vet, hogy a gazdi beteg, méghozzá nagyon – vélhetően leginkább ezért is akar elbújni a világ elől. De Indy már érkezéskor megérzi, hogy a házban és környékén valami nagyon nincs rendben. A blöki szellemeket lát, amelyek talán őt is el akarják ragadni. Vagy csak a gazdiját?

A Jó kutya tipikusan az a film, aminek formai truvája könnyen lehetett volna idegen és erőltetett, de Leonberg koncepciója szerencsére nem az volt, hogy leviszi a kamerát a kutya szintjére, aztán meglátjuk, majd lesz valami. Az, hogy a sztori arról szól, hogy miképpen reagál Indy a minimalista módon ábrázolt, de azért elég para „sáremberek” és egyéb ijesztő mindenfélék megjelenésére, korántsem jelenti azt, hogy a nézőt megfosztaná azoktól a narratív, dramaturgiai hatásoktól, amelyek jellemzőek szoktak lenni a divatos horrorfilmekre. A Jó kutyában van jumpscare-effekt, nyikorgások és nyögések, ilyen-olyan ijesztgetések, baljós zene, minden van benne, ami egyébként is szokott lenni a hasonló produkciókban, a legismertebbekben és a nem annyira kommerszekben is – sőt, Indynek még rémálmai is vannak, elvégre, a hasonló sztorikban teljesen szokványos elem, hogy a démonok sokszor alvás közben keresnek kapcsolódást, s általában találnak is, aminek a főszereplők nyilván nem igazán örülnek.

Indy is meg van rémülve, ám szerencsére a film nem vár tőle semmi olyasmit, amit egyébként egy kutya nem szokott csinálni – Leonberg biztos kezű rendezőnek tűnik, aki találékonyan kitalálta, hogyan lehet az állatszereplő képességeit és a hagyományos filmes eszközöket úgy használni, hogy azok hatásosan kiegészítsék egymást. Így aztán Indy tekintete és a trükkös, de nagyon is filmszerű, remek beállításokban bővelkedő filmnyelv együttesen képest azt a hatást kelteni, hogy ebben az esetben valóban a kutya a főszereplő, vagyis az ő megélése, az ő viszonya a gazdijával. 

Az emberek persze nem mellékesek a kameraképen sem, de egy pillanatra sem veszik át a teljes fókuszt – arcukat általában alig látjuk, s bár azért nem teljesen úgy kell ezt elképzelni, mint például a Vukban, ahol az emberek arca teljes egészében, hosszabb ideig soha nem látszik, azért itt is nagyon fontos, hogy a legtöbb képkivágat Indy szemszögéből modellezze a helyzeteket, hiszen ez adja a 70 percesnél alig hosszabb produkció savát-borsát.

Mindeközben – és ettől lesz ez jó film, nem csak érdekfeszítő – valami igazán megrázóról is sikerül mesélnie a filmnek, hiszen a történet hátterében ezúttal nem valamiféle bosszúálló kísértet, vagy valami ehhez hasonló horrorklisé osztja a lapokat, hanem sikerült a cselekmény szimbolikáját is érdekessé, érzelmessé varázsolni. A végére ugyanis egyértelművé válik, hogy bár Indy a „mesélőnk”, ám a borzalmak legfőbb elszenvedője nem ő, hanem a gazdája, aki egyre inkább kénytelen szembenézni azzal, amely el akarja őt ragadni – s nem is feltétlenül van rá esélye, hogy változtasson sorsán.

A Jó kutya tehát szerencsére nem, vagy nem csak arról szól, hogyan lehet CGI és különösebb anyagi ráfordítás nélkül úgy összerakni egy modern mai horrorfilmet, hogy közben egy kutyára koncentrálunk, hanem arról is, hogy milyen erős az a szeretetkapocs, amely összeköti az embert és legjobb barátját, és ezt hogyan lehet ábrázolni egy, a témához képest szokatlan műfajban. Ez az, amiről a leghitelesebben tud mesélni, mégpedig úgy, hogy egy pillanatig sem lehet azt érezni, hogy valami olyasmit akart az állatszereplőtől a stáb, amelyet kisebb-nagyobb ravaszkodással ne lehetett volna természetesnek hatóan megvalósítani. Indy pompás címszereplő, valóban jó kutya: nem véletlen talán, hogy számos díjat kapott már, mióta tavaly fesztiválkörútra indult a film.

Az ő jelenléte, rendkívül cuki pofija, érdeklődő tekintete, kedves személyisége, vagyis Indy portréja az, amire igazán emlékezni fogunk ebből a filmből, s ezzel szerintem maguk az alkotók is elégedettek lehetnek. Emberek már bőven kaptak alkalmat arra, hogy szembenézzenek legnagyobb félelmeikkel, itt volt az ideje, hogy megtudhassuk azt is, hogy milyen a ragaszkodás egy kutya szemével, a halál árnyékában. Nem biztos, hogy tudtuk, hogy szükségünk van erre az élményre, de a Jó kutya képes bizonyítani ennek ellenkezőjét – így nyújtva extra, a szokásostól sok ponton eltérő, mégis klasszikus és valamennyire emlékezetes mozgóképes élményt.

The post Jó kutya: egy különleges horrormozi, amelyben a házőrző nem a postás érkezését jelzi first appeared on nlc.