„Székely Kriszta kivett abból a skatulyából, amelyre az volt ráírva, hogy a Pálmai Anna ilyen formás, szaftos, illatos, jó nő” – interjú

Megállapodtunk, nem titkoljuk el, hogy ez az interjú ismétlés: a múltkori felvétel az én hibámból nem sikerült. Akkor a Kamrában beszélgettünk, most a Katona nagyszínházának öltözőjében vagyunk. Akkor úgy kezdtük, hogy visszautaltam arra az alkalomra, amikor legutoljára találkoztunk, egy moziban, nagypapád, Szirtes Ádám emlékestjén. Ott többször is szóba került, hogy egyértelmű volt: te színész leszel. Azt kérdeztem indításként tőled, hogy emiatt éreztél valamiféle nyomást a nagypapád, vagy édesanyád, Szirtes Ági felől? Vagy belőled is természetesen jött ez az egész.

Képzeld, azóta gondolkodtam ezen. Időnként átkeretezem a gondolataimat, és ez szerintem tök természetes. Nem teljesen igaz, hogy nem nyomasztott, de arra, hogy ők konkrétan erre terelgettek volna engem, nem emlékszem. Arra sem emlékszem, hogy anyám tiltott volna a pályától. Valahol a kettő között lehet az igazság. Naponta változott, hogy ezt hogy fogalmaztam meg magamnak. Bizonyos napokon egyáltalán nem merült föl, hogy ez egy nyomasztó tényező, vagy az is lehetne, máskor meg szétgörcsöltem magam, hogy nekem sokkal többet kell bizonyítanom, mint másoknak. Mindennapjaim része volt a színház gyerekkorom óta, ide, a Katonába jártam be, miután végeztem a Vörösmartyban a drámaórákkal. Bejöttem a színházba, megnéztem egy előadást, aztán együtt mentünk haza. Nagykovácsiban laktunk, a mama még mindig ott lakik. Szóval, ilyen praktikus oka is volt annak, hogy sokat jártam ide. Ugyanúgy, mint most Rezes Juci gyerekei, meg Jordán Adél kisfia, vagy Nagy Ervin lánya.

Ők is szoktak itt lenni?

Sokat. Ugyanaz történt a mamával is, mint most a többiekkel, akiknek már van gyerekük. Engem meg teljesen beszippantott ez a világ. Olyan szívmelengető egyébként: Kovács Ildi például, aki öltöztető volt már akkor is, és azóta is ő a jelmeztár vezetője, 4 éves koromban előszedte nekem Udvaros Dorottya és Básti Juli jelmezeit, parókáit, és azokkal játszottam.

Azt nem kérdeztem meg a múltkor, most viszont eszembe jutott, hogy az osztálytársaid hogyan viszonyultak ahhoz, hogy neked már kvázi kijelölt pályád van? Akkor már gondolom, ők is érezték, hogy valószínűleg a színészet felé fogsz elindulni…

Én voltam az osztály bohóca. Már akkor szórakoztató lehetett velem lenni, nagyon jó fejek voltak velem, de szerintem az általánosban jó ideig nem voltam biztos abban, hogy színész akarok lenni. Ez a dolog akkor kezdett el nagyon sok örömöt okozni, amikor az Arany-balladákat vettük. Csodálatos magyartanárnőm volt, aki elküldött szavalóversenyre, amit megnyertem A hamis tanúval, és utána, a Vörösmartyban döntöttem el, hogy felvételizni fogok az egyetemre. A többiek viszonyulásából annyit éreztem, hogy hagyták, hogy lemásoljam a matekdolgozatukat, meg sokszor nem volt uzsonnám, mert éppen főpróba-hete volt a mamának, és akkor nem csomagolt szendvicset, ilyenkor megkínáltak a süteményükből, meg a cseresznyéből, amit hoztak. Szerettek engem, azt hiszem, én meg szórakoztattam őket mindezért cserébe.

Amikor élesedett a helyzet, vagyis egyértelművé vált, hogy az SZFE-re mész, édesanyáddal hogy alakult a kapcsolatod? Nagyon szigorú tud lenni, én úgy látom.

Amikor felvételiztem az egyetemre, megkértem, hogy segítsen monológokat, verseket találni. Akkor ő már eljött a Vörösmartyba drámatagozatos vizsgaelőadásokat is nézni, és mindig nagyon kritikus volt velem, de szerintem magával is az. Sokszor élesen és nyersen fogalmaz, én meg sokat vitázom vele azon, hogy szerintem az őszinteség tapintat nélkül sokszor nagyon kegyetlen tud lenni. Arra „nevelem” őt, és nagyon szép eredményeket érek el, hogy attól még, hogy az ember igazat mond, teheti úgy, hogy van benne gyengédség is. Temperamentumos és vehemens – ha arról van szó, hogy egy jelenet működik-e vagy sem, vagy egy előadás jó, vagy nem. 

Hallgattalak, meg láttalak titeket itt-ott, rádióműsorban, videókban, vagy akár a múltkor is, a már említett eseményen, és ott is egyértelműen érződött, hogy nagyon szenvedélyes a viszonyotok. Ez egyfajta hullámvasútszerű dolog, vagy alapvetően mindig nagyon jóban voltatok?

Amikor a szüleim elváltak, két-három éves voltam, én a mamával maradtam. Gyerekkoromban főpróbaheteken, forgatásokon és külföldi turnékon edződtem, megtanultam alkalmazkodni a fordulatszámhoz ami már az én életem sajátja is, hogy többnyire kocsányon lógó idegrendszerrel rohan az ember maga után. Ezzel azt akarom mondani, hogy neki is rohadt nehéz lehetett például a híres Három nővér-előadást próbálni, sírni, gyötörni magát 10-től 2-ig, miközben menni kellett a postára, meg bevásárolni, meg otthon várta a kicsi gyereke. Utáltam hogy elmegy, hiányzott, de tehetetlen voltam, neki pedig dolgozni kellett menni. Felnőtt fejjel empatikus vagyok vele visszamenőleg, de már nem viselem el az aránytalanságokat, igyekszem vele megbeszélni a nehéz érzéseimet is. Ha bajban vagyok, kocsiba ülök és hazamegyek hozzá dumálni. Biztonságban kisírhatom magam a vállán, anélkül hogy ítélkezne fölöttem. Az, hogy nekünk jó a viszonyunk, azért is van, mert már többnyire én is jóban vagyok magammal. Időközben felnőttem, megküzdöttem szerepekkel meg helyzetekkel, sokat dolgoztam, kínlódtam, értek sikerek, voltak nagy pofára eséseim, de a nap végén nyugalommal tudom megállapítani hogy mindez a tudás, meg tapasztalat már elvehetetlenül az enyém. Szóval ha vitázunk is, felnőtten tesszük, és akkor is lesz belőle végül valami termékeny, képesek vagyunk indulatainkban is nyugvópontot találni.

Szerinted van valami, amiben te máshogy látod a színészi pályát, mint édesanyád?

Abban, hogy nem kell mindenáron csinálni. Ő szerintem egy olyan korszak színésznője, ahol még minden áldozatot megért a szakmád, a hivatásod.

Neked nem ér meg mindent?

Nem áldozok fel most már mindent, az összes időmet, erőmet és energiámat. Csak azért, hogy dolgozzak, nem akarok mindig valamit próbálni, játszani, vagy a szinkronstúdióban lenni. Már az anyatejjel is azt szívtam magamba, hogy „próba-szinkron-előadás-forgatás”. 24 óra nem elég erre. Közben élni is kéne, szeretek utazni, mindenfélét csinálni. Forgatni is nagyon jó, amit leginkább nyáron szoktunk, ha van ilyen munka, de valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább megyek a görög tengerpartra sziklákat nézni. Persze, amikor felmerül, mondjuk az, hogy nyáron a Szegedi Szabadtérin játszhatok, nem is kérdés, hogy a nyaramat beáldozom-e, mert imádok ott játszani, de úgy látom, hogy a mama generációjának sokkal inkább a minden volt a színház. Persze, vannak olyan időszakok, meg vannak olyan előadások, amikor az ember nem megy egyből haza, vagy nagyon sokat van a színházban – mert éppen főpróba hete van egy olyan előadásnak, ami nagyon jónak ígérkezik, és sokat kell belefektetni a lelkedből, meg a véredből, meg a könnyeidből. Törekszem egyfajta egyensúlyra, hogy közben, akit szeretek és hazavár, ne érezze magát teljesen elhagyottnak, csak azért, mert színésznő vagyok. Szükségem van a barátaimra is, a szerelmemre, a görög nyarakra. Ha nem töltöd fel magad, rohadt hamar el lehet fogyni.

Ha olyan az este, olyan a szerep, olyan a próbafolyamat, örömmel belehalok. Most azt érzem, hogy egyensúlyt találtam abban, hogy a színház az életem, a mindenem, de közben szeretek kimenni az erdőbe szombaton, látni három fát, meg a kutyámat az ölembe venni és semmit se csinálni egész délután.

Gondolom, változó, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy lerakd az estét. Ha itt maradtok még valameddig előadás után, azt hogy kell ezt elképzelni? Beszélgettek, iszogattok?

Így, ahogy mondod. Leülünk egy fröccsel, egy szendviccsel, egy mentes vízzel. Nem feltétlenül szól most már ez a hajnalig tartó italozásról, de az, hogy bizonyos előadások után nem rohanunk el, megmaradt. Egy Kaukázusi, vagy egy EMBTRAG után, ahol túráztatva vagyok fizikailag és lelkileg is rendesen, 10 perccel az előadást követően még nem tudok kint állni a buszmegállóban. Múltkor láttam egy filmet a szabadtüdős merülőkről, és szó volt benne arról, hogy vigyázni kell, milyen gyorsan jössz vissza, máskülönben nagy baj lehet – szerintem ez is valami ilyesmi, ha élhetek ezzel a hasonlattal: a lelked még lent van, időt kell hagyni neki, hogy feljöjjön. Ilyenkor hosszasan pakolok az öltözőben, lemosom a sminket, tusolok… Leginkább ilyesmi alibi tevékenységeim vannak, de valójában ilyenkor jövök vissza. De persze nem minden előadás ilyen. Van, amelyik után átöltözöm és húzok haza.

A kaukázusit többször is láttam, és mindahányszor az volt az érzésem, hogy ebbe az alakításba te tényleg minden este belehalsz. A tapsrend alatt szinte aggódtam érted.

És azt írtad utána az oldaladon, emlékszem erre, hogy minden ízedben remegtél, annyira felkavart az előadás.

Nagyon kivoltam, igen.

Csak azért mondtam ezt, mert azt akarom erre mondani, hogy én meg ezért lettem színész. Hogy így hassak. Igen, én is remegtem. Az az előadás, az a próbafolyamat valahogy nagyon szerencsés csillagzat alatt jött össze, olyan pontomon talált el, hogy aztán ez az alakítás egyszerűen kiömlött belőlem. Semmit sem kellett erőltetni soha. Azért sem, mert olyan emberek vettek körül, mint Kocsis Gergő, Vizi Dávid, és a mama, akinek a jelenléte nagyon biztonságos, de ha ezek után találkozom bármikor is a többiekkel, mindig úgy fogok rájuk nézni, hogy mi ezt megéltük együtt. Nem tudom, hány előadás után vettük le, 80-90 lehetett, de én ezen a 80-90 estén keresztül úgy megismertem az arcukat, mint a sajátomat.

A forma is hozzájárult a hatáshoz, nem? Az, hogy rendkívül közel játszottatok a közönséghez. Te mit szeretsz úgy alapvetően alapbeállításként? Inkább az, ami A krétakörben volt, hogy szobaszínházszerű a struktúra, vagy jobban szereted, ha van távolság?

Mindkettőt nagyon szeretem. Ezt is imádtam, meg azt is, hogy kinéztem a Dóm téren a takarásból, és négyezer ember nézett velem szembe, imádom a Csinibaba-koncerteket is, amikor tele van a Budapest Park, ilyenkor mindig elkap egyfajta eufória. Lejövök a színpadról, és azt érzem, hogy most azonnal vissza akarok menni.

A kaukázusiban mennyi van belőled? Azt hiszem, azért is volt nagy hatással rám az alakításod, mert azt éreztem, legbelülről jön, amit látok.

Azt gondolom, hogy minden szerepben magadról beszélsz. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy „más bőrébe bújok”, ezt én magamra egyáltalán nem tudom vonatkoztatni. Idegen. Hiszen pont, hogy úgy érzem, hogy mindenki én vagyok. Különösen igaz volt ez A kaukázusi krétakörre: Brecht darabja annyira húsbavágó, hogy ha akartam volna, akkor sem sikerült volna kibújni alóla.

Nagyon hálás vagyok Székely Krisztának, és most az EMBTRAG-ra is gondolok, hogy a gyurmája lehetek, hogy ilyen alakításokat hoz ki belőlem. Kivett abból a skatulyából, amelyre az volt ráírva, hogy a Pálmai Anna ilyen formás, szaftos, illatos, jó nő. Kriszta volt az, aki azt mondta, hogy szeretné ezt megkaparni, de nem csak kapargatta, hanem felvágta ezt az izét, amibe becsomagoltak. És azt mondta, hogy én ezt is el tudom képzelni, hogy Gruse-t te játszod, meg Lucifert is.

Az EMBTRAG Luciferje is más, mint amilyennek megszokhattuk.

Igen, kevéssé transzcendens figurának játszom, mert az volt a döntésünk, hogy ő egy ember, köztünk élő, érző entitás. Van egy híres kép, a Bukott angyal, Alexandre Cabanel festette, szinte be van gubózva rajta Lucifer. A darab egyik fontos jelenetében anyám azt mondja, nem szó szerint idézem, hogy élj köztünk és működj tovább, mert az állandó tagadásod lesz a gyúanyag, ami mozgásba hoz – valami ilyesmi a szöveg, és az egyik próbán ennél a résznél legördült egy könnycsepp az arcomon. Nagyon fegyelmeztem magamat, hogy ne sírjak, arra gondoltam, én itt nem könnyezhetek, hiszen ő a Lucifer. Aztán megláttam a festményt, amelyen folyik le a könny az arcán, és arra gondoltam, hogy igen, hogy ő is érez, neki is vannak indulatai. Ez nagyon megnyugtatott.

Egész biztos, hogy nem láttam a világ összes Az ember tragédiája-adaptációját, de az, hogy a két központi szerepet, az Úr és Lucifer karakterét két nő alakítja, már önmagában fegyvertény. De itt még ott van az is, hogy anya és lánya látható ebben a két szerepben. Ezt nem éreztétek túl direktnek?

Nem igazán.

Édesanyádnak is bejött az ötlet?

Neki is. Sokaktól hallottam, amikor elkezdtük próbálni, hogy veszekedjetek úgy, mint otthon a konyhában, hogy ez biztos valami ilyesmi lesz, de ez nem is működött volna, meg nem is az van, hogy mi így viselkednénk egymással egy 50 wattos égő alatt, a paprikás krumpli fölött. Megpróbáltuk úgy kikeverni a hangsúlyokat, hogy igazi legyen, meg azért persze meg lehetett volna csinálni úgy is, hogy egy panelban ül ez a két nő, mint az Úr és mint Lucifer, de Kriszta mást vizionált, és nekem nagyon tetszik, amit kitalált. Szeretem, hogy szabad lehetek benne.

A skatulyák általában abból alakulnak ki, amit valaki nagyon tud – a baj akkor kezdődik, amikor a rendezőnek csak ez jut az eszébe az adott színészről. A Kamrában megy az Itt élet, amelyben több szerepet is játszol, többek között te vagy az a nővérke is, akivel összejön a főszereplő, amikor kórházba kerül. Nyilván nem beszélhetek mindenki nevében, de szerintem a legtöbb férfi, aki volt már kórházban, egyszer-kétszer belegondolt, hogy milyen lenne szerelembe esni a nővérkével. Szóval, szerintem nincs azzal gond, hogy olyanokat is játszol, ahol az érzékiséged van kiemelve.

Ó persze, nem is akarok álszentnek látszani. Azt gondolom, hogy én ezt tudom működtetni, és jól is esik működtetni: a szexust, az erotikát. Nagyon sokszor jól esik. De amikor fölhívtak a minap, hogy „Szia Anna, lenne itt három nap egy filmben, egy escortlányt kéne játszani, nagyon szép színésznő kell nekünk, pont ilyen szép, mint te vagy”, azt mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm, de én most már nem megyek el ilyesmit játszani, mert annyiszor voltam már ilyen. Nagyon szívesen játszom ilyet is, de például a Chicagót azért is szeretem nagyon, mert ugye ott berobban egy fülledt, füstös lokál az elején, és mindenki nagyon szexi, aztán bejövök, mint Mary Sunshine, és akkor azt mondja rólam Tasnádi Bence, hogy itt van ez a „fapina”. Ezt élvezem nagyon.

Itt a beszélgetés végén kérdeznék egyet a hangodról. Sokat szinkronizálsz, reklámokban is sűrűn hallani – és sokszor eszembe jut, hogy néha teljesen olyan a hangod, mint az anyukádé. Ezt ti is így halljátok? És kicsit sem zavar?

Nagyon jó színésznőnek tartom a mamát, szeretek a lánya lenni, szeretem, hogy ő folytatódik bennem. Egyáltalán nem zavar, mert nagyon sok mindenben meg teljesen mások vagyunk. Inkább szórakoztat a hasonlóság, nagyon élvezem. De ez sokszor ilyen: ha Jordán Adélt hallgatod, nagyon sokszor olyan ő is, mint Lázár Kati, pedig ők is két különböző ember.

A szinkronban is meg szokták ezt jegyezni?

Sőt, olyan is volt, hogy anyám nem tudott kimenni egy póttekercsre, és mondták, hogy gyere már be, csak egy igent kell fölmondani.

Bementél?

Naná!

The post „Székely Kriszta kivett abból a skatulyából, amelyre az volt ráírva, hogy a Pálmai Anna ilyen formás, szaftos, illatos, jó nő” – interjú first appeared on nlc.