Így vált az unikornis veszélyes fenevadból keresztény szimbólummá
Bár a popkultúrában többnyire nemes, barátságos és szelíd (sőt: cuki) lényekként ábrázolják őket, az unikornisok (avagy egyszarvúak) eredetileg egyáltalán nem ilyenek voltak:
hanem vadak, megszelídíthetetlen és veszélyesek.
Az egyszarvúakról szóló első írásos említés a Kr. e. 5. században élt görög történetírótól, Ktésziásztól származik. Ktésziász II. Artakhsaszjá perzsa király udvari orvosaként is szolgált, és ebben az időben írta meg a – csak töredékes formában fennmaradt – Indica című művét, amelyben India varázslatos világát mutatta be, noha valószínűleg soha nem járt az országban, és csak az udvarban hallott meseszerű anekdotákra és túlzó leírásokra hagyatkozott. Nyilván ezért is hitte azt, hogy az unikornisok valóban létező állatok.
Aztán a több száz évvel később élt konstantinápolyi pátriárka, az antik görög kultúrkincsek nagy megmentője, I. Phótiosz (kb. 810–893) írt egy könyvismertetőt Ktésziász Indicájáról, amelyben idézte az egyszarvú leírását, így ez megmaradt az utókornak.
„Indiában vannak olyan vadszamarak, amelyek akkorák, mint a lovak, vagy még nagyobbak is. Testük fehér, fejük vöröses-lilás, szemük kékes, és homlokukon körülbelül egy könyök hosszúságú szarv található. A szarv alsó része, körülbelül két tenyérnyire a homloktól, teljesen fehér, a középső része fekete, a felső része, amely hegyes végű, élénkvörös. Azok, akik ebből készült kupákból isznak, védettek a görcsök, az epilepszia és még a méreg ellen is. (…) Ezek az állatok nagyon erősek és gyorsak; sem a ló, sem más állat nem tudja utolérni őket.
Csak egy módon lehet őket elkapni: amikor a kicsinyeiket abrakolni viszik. Ilyenkor nem hajlandók elhagyni a csikóikat, ezért harcolni fognak: szarvaikkal döfködnek, rúgnak, harapnak, és sok embert és lovat megölnek, mielőtt nyilakkal és lándzsákkal végül leterítik őket. Az állatot élve befogni képtelenség.”
Ktésziász leírása már csak azért is érdekes, mert az általa bemutatott egyszarvú meglehetősen sokban különbözik attól az egyszarvú-képtől, ami a legtöbb ember fejében él: hát eleve nem is ló, hanem vadszamár. Ami egyébként így néz ki:
Indiai vadszamarak (fotó: Shailesh Raval/The The India Today Group via Getty Images)
Idősebb Plinius római történetíró (Kr. u. 23–79) Naturalis Historia című természettudományi művében ugyancsak közölt egy összefoglalót Ktésziász egyszarvújáról, ám ez némileg más, mint a Phótiosz-féle leírás:
„Ktésziász szerint az Indiában élő legvadabb állat az egyszarvú, amelynek teste a lóhoz hasonlít, feje viszont a szarvasé, lába az elefánté, farka pedig a vaddisznóé, mély hangon bőg, és homlokának közepéből egy három láb hosszú, fekete szarv nyúlik ki. Azt mondják, hogy ezt az állatot lehetetlen élve elfogni.”
A korai kereszténységben aztán az egyszarvúak megítélése lassan megváltozott.
Ugyanis ekkoriban sokan úgy vélték, hogy amikor Isten megteremtette az állatokat, szándékosan úgy tervezte meg mindegyikük anatómiáját és viselkedését, hogy azok szimbolikus üzeneteket közvetítsenek a teológiáról és az erkölcsről, a keresztények pedig úgy hitték, hogy ezeket a szimbolikus üzeneteket megfejthetik, ha az állatokat a hit szemszögéből tanulmányozzák.
Egyszarvú Maerten de Vos festményén, 1572-ből (forrás: Wikimedia Commons)
Hitük szerint az állatok anatómiájának rejtett allegorikus jelentései elengedhetetlenek a szentírás helyes megértéséhez. A teológus és apologéta, Alexandriai Kelemen (Kr. u. 150 – kb. 215) Paidagógosz című művében
pl. hosszasan érvel amellett, hogy a Mózes ötödik könyvének vonatkozó passzusait a hiénák evésének tilalmáról allegorikusan kell értelmezni: vagyis hogy itt valójában az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot tiltaná Szentírás, mivel a hiénák köztudottan igen promiszkuis állatok, ráadásul a hímeknek van egy vaginához hasonló nyílásuk, amelyet gyakran használnak más hímekkel való nemi közösüléshez.
(Kelemen egyébként több bekezdésen keresztül részletesen tárgyalja a hiéna reproduktív anatómiáját és szexuális szokásait. Érvelése annyira explicit, hogy a 19. században több fordító is cenzúrázta a Paidagógosz ezen fejezetét).
Egy nemes hölgy és egy egyszarvú a 16. századból (forrás: Wikimedia Commons)
Aztán valamikor a 2. és 4. század között, egy névtelen keresztény szerző görög nyelven írt egy művet Phüsziologosz címmel, amely különböző állatok anatómiáját és viselkedését, valamint azokat a teológiai és erkölcsi üzeneteket írja le, amelyeket Isten a híveknek akart közvetíteni, amikor megalkotta őket.
A Phüsziologosz az egyik legszélesebb körben olvasott és leggyakrabban fordított korai keresztény szöveggé vált. Az 5. századra már latinra is lefordították; a késő antikvitás és a középkor folyamán pedig egyebek mellett szírre, örményre, grúzra, óangolra, ófelnémetre, ófranciára, óizlandira és különböző szláv nyelvekre is. Népszerűsége miatt a könyvet sokszor bővítették és rövidítették, és számos különböző változata maradt fenn, de a legtöbbjükben közös az a rész, amely az egyszarvú fiziognómiáját és teológiai jelentőségét írja le.
Egy korai, 13. századi mozaik unikornisábrázolás egy ravennai templom padlóján (fotó: Wikimedia Commons)
A Phüsziologosz megismétli Ktésziász és Plinius által ismertetetteket, miszerint az egyszarvú rendkívül vad és csak nyers erővel lehetetlen elfogni, de hozzáteszi, hogy
ha egy tiszta szűz lány megjelenik az egyszarvú előtt, az állat lány ölébe hajtja a fejét és elalszik. A szöveg ezt Jézus megtestesülésének allegóriájaként értelmezi, ahol a szűz lány Szűz Máriát jelképezi.
A Phüsziologosz egyik korai, 9. században készült kiadásában található – az általunk ismert – legkorábbi fennmaradt művészi ábrázolása egy szűz lány és egy egyszarvú találkozásának. Az illusztráción látható egyszarvú azonban még mindig nagyon más, mint ahogy az unikornisokat elképzeljük: összességében kevésbé hasonlít lóra, sokkal inkább kecskére emlékeztet. Teste és szarva teljesen fekete, kecskeszerű farka van, patái hasítottak, mint a kecskének (ellentétben a ló patáival, amelyek tömörek); szarva pedig hátrafelé görbül – igen, akárcsak a kecskéé.
A szűz és az egyszarvú első találkozása
A könyv megjelenése, illetve a kereszténység szélesebb körű elterjedése után az egyszarvú többé nem valami vad, egzotikus-mitikus fenevad volt csupán, hanem Krisztussal, a szüzességgel és az inkarnációval kapcsolatos fontos keresztény szimbólum. A 13. századra az egyszarvúak képei nemcsak a bestiáriumok oldalain jelentek meg, hanem az európai templomok díszítésére is elkezdték használni őket.
A késő középkorban az egyszarvú-ábrázolások a gótikus művészet egyik legkedveltebb motívumává váltak. Leggyakrabban a 15. század végén és a 16. század elején jelentek meg a holland és francia művészetben. Ezek az ábrázolások az egyszarvú teológiai jelentőségét helyezik középpontba; leggyakrabban úgy ábrázolják az unikornist, hogy épp egy szűz lány előtt fekszik, az Angyali üdvözlet-jelenetben pedig úgy jelenik meg, hogy fejét Szűz Mária ölébe hajtja.
Annak ellenére, hogy széles körben használták keresztény szimbólumként, az írók és művészek továbbra is azt hitték, hogy az egyszarvú valódi, de rendkívül ritka és visszahúzódó állat, amely a távoli Indiában él. A késő középkori és kora újkori leírások az egyszarvút pontosan ugyanúgy kezelik, mint azokat a valódi egzotikus állatokat, amelyekről az európaiak másodkézből hallottak, de ritkán láttak, például az elefántokat, zsiráfokat, orrszarvúakat, vízilovakat, delfineket, bálnákat és emberszabású majmokat, és gyakran együtt is említik őket.
Angyali üdvözlet unikornissal (forrás: Wikimedia Commons)
Nagyjából ekkoriban tisztázódott le, hogy miként is kell kinéznie egy tisztességes egyszarvúnak – habár a kecskeszerű jellege itt még bőven megvolt. A legismertebb példa valószínűleg a Hölgy és az egyszarvú néven ismert, hat falikárpitból álló műtárgyegyüttes, amely a középkor végének egyik legenigmatikusabb és legszebb iparművészeti alkotása. Amint azt egy korábbi cikkünkben is írtuk, a Hölgy és az egyszarvú már első pillantásra is annyira hivalkodóan misztikus, megfejthetetlen és középkori, hogy az már talán túlzás is – ilyet még egy feltűnően vad fantáziájú ezoterikus lektűríró sem tud kitalálni.
Ami nagyjából biztosra vehető, hogy a művek valamikor a 15. század végén vagy a 16. század elején készültek Flandriában, az akkoriban divatos millefleur hímzési stílusban (ez annyit tesz, hogy a gobelinek valósággal virágba borulnak), valószínűleg a befolyásos Le Viste família megrendelésére. Ám minden más rejtély.
A Hölgy és az egyszarvú egyik darabja (fotó: Wikimedia Commons)
A falikárpitok központi alakja egy sudár, szőke, díszes ruhába öltözött nemes hölgy (talán Tudor Mária francia királyné), aki egy hófehér, kecskeszerű unikornis, egy barátságosan mosolygó oroszlán, valamint egy komplett allegorikus állatsereglet társaságában végzi mindennapi teendőit valamiféle varázskertben. Megsimogatja az unikornis szarvát, édességet fogyaszt egy aranytálból, frissen vágott virágokat szagolgat (közben az egyiket ellopja egy majom), udvarhölgyével egy organettón játszik, illetve egy díszes kézitükröt tart az egyszarvú elé, amit a mitikus állat elégedett arckifejezéssel vesz tudomásul.
A legelfogadottabb értelmezés szerint ezek a kis jelenetek az öt érzékszervet hivatottak jelképezni, azonban az egy nagyon cuki kiskutyát is szerepeltető hatodik kárpit kilóg a sorból. Ezen ugyanis a szép hölgy épp a nyakláncát helyezi egy ládikóba, a háttérben pedig ott a talányos felirat: À mon seul désir (kábé: Egyedüli vágyamnak). Igazából a művek konkrét sorrendje sem meghatározott, gyakorlatilag tetszés szerint lehet őket cserélgetni, így az is lehet, hogy éppen most csatolja fel az ékszert (amit a többi képen még/már visel), ki tudja.
The post Így vált az unikornis veszélyes fenevadból keresztény szimbólummá first appeared on nlc.
