Egressy Mátyás tragédiája családok ezreiben veti fel a legfájóbb kérdéseket

A 18 éves Egressy Mátyás eltűnése mindenkit megrendített. Voltak, akik ismeretlenként is az utcákat járva próbálták őt megtalálni, mások a közösségi médiában segítették az információáramlást. Sokan imádkoztak és még annál is többen reménykedtek. Időközben azonban családja és sportklubja közös közleményben írt arról, hogy az eltűnt fiú valószínűleg a Dunába zuhant a Lánchídról, ahol kulcscsomóját is felismerte édesapja.

F. Takács István pszichológust most arról kérdeztük, miért érintette ilyen érzékenyen ismeretlenek ezreit a tragédia, főként pedig mit tehetünk aggódó szülőkként és hogyan óvhatjuk jobban gyermekeinket, illetve hogyan készíthetjük fel őket még jobban a szükséges és biztonságos segítségnyújtásra.

Miért érintették meg ennyire az egész országot a történtek?

Az eseményeket az egész ország aggóva követte nyomon. Szinte példátlan, milyen érzelmeket mozgatott meg az eset. De vajon mi lehet az oka annak, hogy ennyire érzékenyen reagált a társadalom a történtekre és ennyi ember szívén viselte azt? 

„Magam is a közösségi médiában találkoztam először a szomorú hírrel. Nagyon sok ismerősöm megosztotta a fiút kereső posztot. Olyanok is, akik nem ismerték. Különös érzékenységgel mozdult meg nagyon sok ember segítő céllal.

Egy fiatal ember eltűnése – különösen egy hétköznapi helyzetben – könnyen aktiválja azt az alapélményt, hogy ez akár velünk, a gyerekünkkel, a testvérünkkel is megtörténhetne” – kezdi F. Takács István pszichológus az elmúlt napok történéseivel kapcsolatban. Mint mondja, tovább erősítik ezt a kollektív érzést a fiúról megtudott hétköznapi, mégis pozitív tulajdonságok: kedves tekintete, kiemelkedő tanulmányi eredménye, rendezett háttere. „Pszichológiai szempontból ez még szerethetőbbé tette az alakját, könnyű volt azonosulni vele, és még kevésbé tette érthetővé, hogyan veszhetett nyoma” – teszi hozzá a szakértő.

Mit tehetünk szülőként? Hol a határ aggódás és túlféltés közt?

A gyász mellett most szülők és kortársak ezreiben erősödik a szorongás érzése is. Számos családban merül fel a gondolat, hogyan kezeljék megfelelően aggodalmukat anélkül, hogy végletekbe esnének vagy túlzottan korlátoznák kamaszgyermeküket.

„Ez a kérdés most sok szülőben különösen erősen él, és érdemes rögtön az elején kimondani: nincs egyetlen, mindenkire érvényes jó szabály. A jó döntés mindig életkor-, érettség- és kapcsolatfüggő. Pszichológiai szempontból ezért nem az a legfontosabb, hogy „engedjem-e bulizni a gyereket”, hanem az, hogy alapvetően milyen a kapcsolatom a gyermekemmel, hogyan engedem bulizni, és közben milyen kapcsolatban maradunk.

 

A cél nem az, hogy ne történhessen semmi, hanem az, hogy a fiatal megtanuljon kockázatot kezelni úgy, hogy közben érzi: van mögötte megtartó háttér és visszaútra mindig, de mindig van lehetőség. Ez jelenti a biztonságot, a biztonság pedig mindent” – részletezi F. Takács István.

Kiemeli azt is, hogy határokra mindemellett szükség van, hiszen azok pont megtartó erőt jelentenek a fejlődő psziché számára. „A fiatalok sokszor azért feszegetik a határaikat és opponálnak a felnőttekkel szemben, mert tesztelik őket: vajon, van-e olyan erős az anyám vagy a tanárom, hogy nehéz helyzetben számíthassak rá” – magyarázza a szakértő. Azt azonban fontos tisztáznunk: a határ nem egyenlő az elnyomással és a túlzott kontrollal. Ezen a ponton pedig már fontos szempont a szülő önismerete is.

Mikortól engedjük egyáltalán bulizni gyermekünket?

Hogy mikortól engedjük egyáltalán „szabadon” gyermekünket? Nem elég a döntéshez pusztán a naptár. „A döntő inkább az érettség, a felelősségvállalás és az, hogy a gyerek mennyire képes segítséget kérni. Mégis, iránytűként elmondható, hogy 13–14 éves korban inkább rövid, felügyelt alkalmak (például születésnap, házibuli akár felnőtt jelenléttel), fix hazajöveteli idővel működnek jól. 15–16 évesen már adható valamivel több szabadság, de egyértelmű keretekkel: hol, kikkel, meddig – itt tanulható a felelősség, miközben még indokolt a szülői kontroll. 17–18 éves korban pedig a fokozatos átadás a cél: több önállóság, kevesebb direkt ellenőrzés, több beszélgetés.

– hangzik a pszichológus véleménye.

Legyen B-terv és legyen párbeszéd

A tiltás helyett ezért sokszor a párbeszéd a legerősebb eszköz. A szülőnek érdemes olyan mondatokat használni, amelyek egyszerre adnak szabadságot és biztonságot: „Fontos nekem, hogy jól érezd magad – és az is, hogy biztonságban legyél.” Vagy: „Nem az a dolgom, hogy mindent irányítsak, hanem hogy segítsek jó döntéseket hozni.” Különösen fontos egy harmadik mondat is, mert ez sok helyzetet eldönt:

Ha a gyerek attól fél, hogy baj esetén büntetés vagy megszégyenítés jön, akkor inkább nem fog szólni – és ezzel pont a biztonság vész el – javasolja F. Takács István.

A kontroll egészséges határa ott húzódik, ahol a szülő nem megfigyel, hanem keretet ad. Egészséges kontroll esetén a szülő tudja, hova és kikkel megy a gyerek, az információk és időkeret mellett pedig B-tervet is megbeszélnek egymással: például azt, hogy a szülő elmegy érte, ha rosszul érzi magát. A káros kontroll viszont folyamatos ellenőrzésekbe, gyanúsítgatásba torkollik.

Hogyan segíthet egy fiatal, ha társa láthatóan zavart és bajban van?

Bármennyire is szeretnénk, minden kockázattól nem tudjuk megvédeni gyermekünket. Azt viszont fontos tudnia, hogy számíthat ránk, akárcsak azt, mit tegyen, ha bajba kerül vagy másvalakit bajban lát.

Utóbbi kapcsán pedig rengeteg kérdés merült fel az elmúlt napok eseményei miatt. Hogyan segíthet egy fiatal? Segítsen egyáltalán, vagy inkább saját biztonságát szem előtt tartva maradjon minél távolabb, ha valakit zavartan lát viselkedni? Mi a helyes döntés és hogyan mérheti fel felelősen, hogy mit kellene lépnie?

„Ez valóban az ügy egyik legfájóbb pontja, és pszichológusként ilyenkor különösen fontos pontosan fogalmazni: nem az a cél, hogy utólag ítélkezzünk, hanem hogy irányt adjunk.

Ehhez először érdemes kimondani valamit, ami sokaknak megkönnyebbülést hoz: az, ha valaki egy zavaros, ijesztő helyzetben lefagy, nagyon gyakran nem gonoszság, hanem stresszreakció. Ha valaki furcsán viselkedik, ittasnak vagy módosult tudatállapotúnak tűnik, az agyunk ezt könnyen veszélyként érzékeli, és beindul a menekülj vagy fagyj le üzemmód” – magyarázza a szakértő.

Ráadásul minél többen vannak jelen, annál könnyebben lép működésbe a bámészkodó hatás is: az ember hajlamos azt gondolni, hogy biztos más intézkedik, és közben telik az idő. Sokakban ehhez még egy harmadik félelem is társulhat: mi van, ha félreértem a helyzetet, mi van, ha bajba kerülök, mi van, ha kinevetnek vagy kellemetlen lesz? Ezeket a dilemmákat érdemes normalizálni, mert ha nem tesszük, a tanulság könnyen szégyenné és bűntudattá válik, ami legközelebb még inkább bénít.

Ezek a segítségnyújtás legfontosabb lépései

A legfontosabb mottó talán éppen ez: „segíteni nagyon gyakran annyit tesz, hogy bevonsz mást”. Hogy mit is jelent ez a pontosan?

Az első és legfontosabb ilyen döntés a saját biztonság. Ha a másik agresszívnek tűnik, kiszámíthatatlan, vagy egyszerűen félelmet kelt, akkor nem kell odamenni, nem kell hősnek lenni. Ez nem gyávaság, hanem érettség: a segítségnyújtás nem lehet önveszélyeztetés. Ilyen helyzetben a legjobb reakció az, ha a fiatal nem marad egyedül a dilemmával, hanem azonnal bevon egy felelős felnőttet: biztonsági őrt, pultost, sofőrt, tanárt, attól függően, hol történik az eset. Ha a helyzet komoly, természetesen segélyhívó, rendőrség is szóba jöhet. Ezeket a telefonszámokat is hasznos megtanulni idejében” – szól F. Takács István tanácsa.

Sokszor pedig a végletek közötti köztes utak is nagyon hasznosak lehetnek. A szakértő szerint ilyen köztes lépés például, ha valaki távolságból odaszól: „Jól vagy? Hívjak segítséget?” – nem tolakodva, nem közelről, hanem biztonságosan. Ugyanígy segíthet az is, ha a fiatal mások figyelmét hívja fel: „Figyelj, szerintem ez nem oké, nézzünk rá”, vagy ha egyszerűen ott marad annyira, hogy szemmel tartsa a helyzetet, amíg megérkezik egy felelős felnőtt. A jelenlét és a jelzés sokszor többet ér, mint a kockázatos beavatkozás.

Krízisállapot szemtanújaként különösen lényeges, hogy azonnali segítséget hívjunk. „A környezet feladata ilyenkor nem a megnyugtatás vagy kioktatás, hanem a komolyan vétel és a biztonság megteremtése. Mert a krízisben lévő ember nem mindig tud felelősen dönteni a saját védelméről. Fontos azt is tisztázni: az öngyilkossági gondolat sokszor nem halálvágy, hanem a szenvedés megszűnésének vágya, és éppen ezért kezelhető – de nem magányban, hanem kapcsolódással és szakmai segítséggel” – segít jobban megértenünk F. Takács István.

The post Egressy Mátyás tragédiája családok ezreiben veti fel a legfájóbb kérdéseket first appeared on nlc.