A nagy fogás: Matt Damon és Ben Affleck úgy összeugrik több vödörnyi pénzen, hogy öröm nézni

Új filmjük kapcsán Matt Damon és Ben Affleck nyilatkozott egy amerikai podcastnek, s a beszélgetésből hamar nagy karriert futott be előbbi művész néhány megjegyzése, miszerint a Netflixnek azért vannak speciális kívánságai az alkotók felé. Példának okáért a cég felhívta alkotói figyelmét arra, hogy az átlag streaming-fogyasztó figyelmének megtartása mindenek feletti érdek. A Netflix szerint ugyanis a néző koncentrációja befogadás közben meglehetősen szórt: miközben kontentet néz, a mobilját nyomkodja, a gyerekét és a kutyáját neveli, szóval, ha egy mód van rá, érdemes rögtön a produkció elején adni neki egy jó nagy akciójelenetet. Plusz arra is érdemes gondot fordítani, hogy a cselekmény aktuális állása a lehető legtöbbször legyen összefoglalva szereplők, vagy különféle dramaturgiai fogások által, mert ha ez elmarad, a netflixező könnyen kieshet a történetből, s azt ugye nem akarhatja senki.

Damon ironikus megjegyzései önmagukban is figyelemfelkeltőek – még úgy is, hogy aztán ő és Affleck is hangsúlyozta a podcastben, hogy egyébként remek volt az együttműködés a streaming-óriással. Ám akkor válnak igazán ütőssé, ha az ember végignézni A nagy fogást.

(Fotó: Netflix)

Joe Carnahan filmográfiája igen színes: a nagyon okés tesztoszteron-filmektől (Narkó, Fehér pokol) egészen az elfogadható (Füstölgő ászok, A szupercsapat, Boss Level – Játszd újra), vagy annál gyengébb műfaji ügyekig (Árnyékosztag, Az óceán haragja) terjed rendezői skálája – és az esetek nagyobb részében a forgatókönyvekhez is komoly köze van. Vagyis írni is tud, szokott másoknak is. A nagy fogás 113 percéből legalább 90 a direktor legjobb formáját mutatja: felvezet és kitárgyal egy ultramenő rendőrosztagot Miami-ból, amely a kor kívánalmainak megfelelően változatos származású arcokból áll, s az egyéb kollégák is a követelményeknek megfelelő coolsággal lövöldöznek (felfedezhetjük a castben az Egyik csata a másik után egyik sztárját, Teyana Taylort, de jól állnak a fegyverek és a napszemüvegek Steven Yeunnak, Kyle Chandlernek és a többieknek is). Bár szakmájukat a legmagasabb szinten végzik (amit tudnak is magukról), tevékenységüket rendre belengi a korrupció sötét árnya, ami a team egyik tagjának nyitánybeli halálával – erre építik fel a film kezdetének akciójelenetét –, még hangsúlyosabbá válik. A szövetségiek is erősen rászállnak a bandára, pontosabban annak két legfontosabb figurájára, Dumarsra (Damon) és Byrne-ra (Affleck), akiknek egyszerre kéne kinyomozni, hogy ki ölte meg beosztottjukat és barátjukat (egyikőjük szerelmét), és megakadályozni, hogy a csapat végképp besározódjon. A buli akkor kezdődik, amikor Dumars kap egy fülest, miszerint jelentős drogpénzt rejt az egyik tipikus kertvárosi ház. Kiszáll a gyanúsan gyéren lakott helyszínre a szuperbrigád, konfrontálódnak a lakóval, rátalálnak arra, amiért érkeztek – és szinte szó szerint leesik az álluk attól, ami a pecóban eléjük tárul.

A nagy fogás ezen a ponton lesz igazán jó film: a többiek se rosszak, de Carnahanék igazán remek karaktereket írtak a két főszereplőnek, ráadásul a Damon és Affleck barátságából fakadó rutin is hatásosan érvényesül a duó játékában. A szkript hosszú ideig rejtegeti, ki a mocskos zsaru, kitől kell tartani, s kiben bízhatunk – és ameddig ezt a film enigmatikusan kezeli, a feszültség szinte tapintható. Hőseink tulajdonképpen bent ragadnak a lakásban, s csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy egérfogóban vannak. Az egyik kérdés pedig nyilván az, hogy hány macska lehet, aki rájuk vadászik, a másik dilemma pedig az, hogy pontosan miről is szól ez a játszma. Mármint azon túl, hogy leginkább nyilván a zséről. 

Egy idő után már senki sem bízik meg senkiben – ami a szereplőknek természetesen számos kellemetlen percet, a nézőknek meg tartalmas kikapcsolódást biztosít. Mintha David Fincher Pánikszobájának és Antoine Fuqua Kiképzésének hangulata keveredne A 13-as rendőrőrs ostroma című John Carpenter-klasszikus fenyegető tónusával. És amikor keveredik, akkor csak úgy sorjáznak a rendkívül izgalmas, komoly téttel bíró jelenetek. Aztán… Aztán elkezdünk ráfordulni a fináléra.

(Fotó: Netflix)

A forgatókönyv nagy csavarja kétségtelenül működik, mármint azon a szinten biztosan, ahol azok a filmek laknak, amelyek képesek meglepni a nézőt a központi dramaturgiai csavarintásokkal – ám alig ébredünk fel a meglepetésből, mintha máris életbe lépne az, amiről Damon a fent emlegetett interjúban beszélt.

Nem elég, hogy a szereplők nagyjából a kamerába fordulva adnak összefoglalót az események helyes értelmezéséről, de biztos, ami tuti-alapon jó pár flashback-képsor is segíti a „problémamentes” feldolgozást – hogy aztán a stáblistára már stabilan olyan lehessen A nagy fogás, mint kábé minden második film a Netflixen: sematikus módra lekerekített, zavaróan túlmagyarázott és jóval kevésbé karcos, mint amilyen előtte merészelt lenni.

Azt persze sosem fogjuk megtudni – legalábbis erre van inkább esély –, hogy milyen lett volna Carnahan filmje, ha bátrabban gondolkodik valós eseményekből átemelt cselekményéről, s az sem tisztázott, hogy A nagy fogás esetében már eleve a megrendelő kívánságainak megfelelően írták meg a forgatókönyvet, vagy később nyúltak bele. Mindenesetre ritkán történik ilyesmi, hogy egy vadiúj kontent kapcsán efféle őszinte kritika fogalmazódjék meg az egyik alkotó részéről. Ritkán lehet ilyen élesen sejteni egy megvalósult film mögötti, jobb, érdekfeszítőbb alkotást. Ebből a szempontból ha nem is nagy, de mindenképpen tanulságos fogást kínált fel rögtön az év elején a Netflix.