„A színpad az én életem, a síromra is csak az lesz írva: Lajcsi” – Galambos Lajossal beszélgettünk

Jól fejeződik be számodra az idei év…

Igen, 23 év után tér vissza a Dáridó a TV2-re. Nagy boldogság számomra, hogy a sztárvendégeim mind első szóra elfogadták a meghívásomat. Én állítottam össze a fellépők névsorát, akik közül többen a legelső, 1998-as Dáridóban is szerepeltek már. A teljesség igénye nélkül velünk bulizik a TNT, Bon-Bon, Fiesta, Komonyi Zsuzsi, Kökény Attila és a fia, Lali, Csonka András, Peter Srámek, Zoltán Erika és az Irigy Hónaljmirigy. A Dáridó december 31-én éjszaka kezdődik és a tévénézőkkel együtt megyünk át az újévbe.

Mit vársz a 2026-os esztendőtől?

Szeretném, ha folytatódna a Dáridó a Tv2-ön, mert több adást is tervezünk. Én már olyan mélységeket és magasságokat megéltem az életemben, hogy különlegesebb terveim nincsenek. Aki egyszer megmászta a Himalája legmagasabb csúcsát, az később már az Alpokkal is megelégszik.

Kellhet ennél több? Nem is élek már költekező, nagystílű életet. Az az elvem, hogy a kevesebb is elegendő számomra. A Boldogasszony pusztai házam és a budai családi villám is eladásra kerül, én pedig hamarosan beköltözöm a tó melletti szerényebb és kisebb csónakházba. Nagyon sok ruhámat, holmimat összecsomagoltam és anonim adományozóként rászorulóknak eljuttattam. Karácsony környékén különösen fontos számomra, hogy másoknak is adjak. A gyerekeimnek mondtam, hogy az idei ünnep egy kicsit másképp zajlik. Persze lesz egy közös családi ebéd, de arra nem számíthatnak, hogy három napig velük maradok. Van 6-8 ember, akiket szeretnék meglátogatni és karácsonyi szerenádot adni nekik. Tulajdonképpen ők azok az igaz barátok, akik végig mellettem maradtak, mert sokan magamra hagytak és kirekesztettek a problémám közepén. Igaz a mondás, hogy bajban ismerszik meg a barát. Az is visszajutott a fülembe, hogy a szórakoztatóiparban egyesek azt terjesztették rólam, én már soha többé nem tudok talpra állni.

Van egy hitéletű tanítómesterem, aki nem is olyan régen azt mondta nekem, aki egyszer feláll, szerencsés, aki másodszor is fel tud állni, az szerencsés és tehetséges, aki pedig harmadszor is képes rá, azt a Jóisten is segíti. Én most álltam fel harmadszorra, de ez lesz az utolsó alkalom. Januárban 65 éves leszek, és én már életem végig szórakoztatni szeretném a közönséget, nem tudok civil ember lenni. A színpad az én életem, a síromra is csak az lesz írva: Lajcsi.

Hosszú ideig nem léptél fel. Nem féltél először kimenni a közönség elé újra?

Kezdetben volt bennem drukk, hogyan fogadnak, de szerencsére mindenhol szeretettel vártak. Lelkileg is feltölt, amikor látom az emberek arcán, hogy örülnek a jelenlétemnek, a muzsikámnak. Úgy érzem, a szakmai rehabilitációm megtörtént, és ez óriási elégtétel számomra. Nem volt egyetlen kellemetlen élményben sem részem. A legutóbbi fellépésemen egy Down-szindrómás kislány állt meg előttem, mélyen a szemembe nézett és azt mondta: ’Lajcsi, én úgy szeretlek téged!’ Ilyen pillanatokért érdemes élni és zenésznek lenni.

Fotó: TV2 / press.tv2.hu

A gyermekeid, Pisti, Lali és Bogi, nem sokat láttak belőled az elmúlt évtizedekben, hiszen szinte mindig úton voltál, egyik koncertről siettél a másikra…

Ezzel együtt nagyon jó a kapcsolatom velük, mert mindig mellettük álltam és támogattam a törekvéseikben és ők is például kiálltak mellettem és értem. Jól tudják, hogy nekem a szórakoztatás a mindenem, abban nőttek fel, hogy az édesapjuk úton van, vagy egy tévéfelvételen, számukra ez a természetes, sosem vontak kérdőre, hogy miért nem vagyok otthon. A vasárnapi családi ebédre azért igyekeztünk mindig összeülni.

Mit szóltál a lányod szerepléséhez az Ázsia Expresszben?

Nem az atyai elfogultság mondatja velem, de nagyon tetszett, jót szórakoztam a műsoron, mert Bogi igazi csapatjátékos volt. Néha ugyan meglepett, amikor csúnyán beszélt a kamerák előtt, mert nem tudtam, hogy az én kislányom ilyen szavakat is ismer. De elfogadom, hogy abban a felfokozott lelki állapotban a verseny alatt ilyen is megtörtént. Ne legyünk álszentek, mindenki beszélt már csúnyán az életében.

Szerinted a te karrieredben mennyi a szerencse és mennyi a befektetett idő és szorgalom?

Nagyon sok tehetséges ember kallódik el, mert vitathatatlan, hogy a művészi pályához szerencse is kell! Főleg ahhoz, hogy az ember évtizedekig tudja csinálni, a közönség ne felejtse el. Nekem apám, nagyapám is trombitás volt. Amikor a pályám indult, mulatós zenészként ismert meg a közönség, a trombitát csak később fogadták el tőlem. Mivel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomáztam, édesapám azt szerette volna, ha Magyarország leghíresebb trombitásként ismernek meg az emberek. Apám 1998 decemberében hunyt el, ő tehát nem élte meg a Dáridó indulását, a mindent elsöprő sikereimet. Egy későbbi álmomban azonban megjelent: egy öregfa mellett ült és elégedetten azt mondta nekem: ’Lalikám, te szebben fújod a trombitát, mint én!’ Erre megkérdeztem tőle: ’Apu, te ezt nem bánod?’ A válasza az volt, hogy a szülők mindig boldogok, ha a fiókáik magasabbra szállnak, mint ők! Ugyanígy vagyok a saját gyerekeimmel is. Bár nem lettek zenészek, tudom, hogy jó úton haladnak, nem kell aggódnom értük.

Címlapkép: TV2