Bukott angyal, csábító ikon: így vált a Sátán szexszimbólummá a képzőművészetben
Talán meglepő, de a Sátán az Ószövetségben csupán két alkalommal jelenik meg (Jób és Zakariás könyvében), szerepe pedig nem is különösebben jelentős: nem maga a Megtestesült Ősgonosz, nem Isten ellentétpárja, hanem inkább afféle kishivatalnok, vagyis egészen pontosan közvádló a mennyei udvartartásában, akinek „tiszte az emberek valódi értékét firtatni”. Autonóm személyiségnek aligha lehetne nevezni, hiszen minden esetben az Úr utasítására, illetve engedélyével cselekszik. A korabeli zsidó hitvilág ugyanis nem ismerte a Sátán fogalmát, legalábbis abban az értelemben, ahogy ma használjuk; ez a fajta dualista (vagy többé-kevésbé dualista) megközelítésmód csak Jézus korában, a zoroasztrianzmus vagy a gnoszticizmus megjelenésével vált meghatározóvá.
Persze, az Ádámot és Évát megkísértő, majd bűnbeesésbe hajszoló kígyó – utólagos magyarázatok alapján – végül is megfeleltethető a Sátánnak, azonban az eredeti szövegben erről szó sincs; ő egyszerűen csak egy kígyó (vagy legfeljebb: A Kígyó), akiről nagyjából annyit tudunk meg, hogy „ravaszabb vala minden mezei vadnál”.
Thomas Lawrence: A Sátán mint bukott angyal (forrás: Wikimedia Commons)
Az újszövetségi Sátán azonban már jóval fenyegetőbb, nagyobb hatalommal és mozgástérrel bír, illetve sokkal többször is bukkan fel a Bibliában. Ő a nagy kísértő, a hazugság atyja, a legyek ura, a világ fejedelme, a levegő birodalmának fejedelme, az Isten hegyéről levetett kerub, és a többi.
Gyakran Lucifernek is szokás nevezni, habár a név eredete kissé zavaros: a latin nyelvű kifejezés szó szerinti jelentése fényhozó, ami a Hajnalcsillagra, azaz a Vénuszra utal, és nem ritkán pozitív jelentésben szerepel a Bibliában, például Jézus is így nevezi magát a Jelenések könyvében (Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag – habár az is igaz, hogy a Vulgatában itt nem a lucifer, hanem a stella matutina kifejezés szerepel, csak hogy kicsit tovább bonyolítsuk).
Ézsaiás pedig a hajnalcsillaggal Babilon kevély és elbizakodott királyát azonosította (Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!), és ugyan az uralkodó korántsem tűnik rokonszenves figurának, azért mégis csupán egyszerű halandó, és nem maga a Sátán. Ám az évszázadok folyamán Babilon bukott királyának az alakja valahogy összemosódott vagy összekapcsolódott a Bibliában egyébként számos egyéb néven (Azazel, Belzebub) is emlegetett bukott angyaléval, aki miután szembeszállt az úrral, hasonlóan látványosan zuhant alá a mennyekből (Látám a Sátánt mint villámlást lehullani az égből – ahogy Lukács evangéliumában is olvashatjuk).
Gustave Doré: A Sátán (forrás: Wikimedia Commons)
Aztán valamikor (tudjuk is, hogy pontosan mikor: egyértelműen Milton 1667-ben megjelent epikus költeménye, az Elveszett Paradicsom volt a fordulópont) – a Sátán, avagy Lucifer alakja még komplexebb és izgalmasabbá vált: ő lett a bukásra ítélt, de valamiért mégiscsak vonzó tragikus-romantikus hős, az autoritás és a konformizmus ellen lázadó szabad szellem, afféle prométheuszi figura, aki büszke, rettenthetetlen daccal fogadja mennyországból való zuhanást.
Lucifer kultusza valószínűleg a – tágan vett – romantika idején járt a csúcsra:
a képzőművészek ekkoriban előszeretettel örökítették meg műveiken a bukott angyalt, akit rendszerint egy kevés ruhát viselő (vagy akár teljesen meztelen), duzzadó izmokkal ellátott, egyszerre hipermaszkulin és nőiesen szép – időnként akár túlszexualizát – férfialakként ábrázoltak.
Nem véletlenül írta a dekadens posztromantika legnagyobb alakja, Charles Baudelaire, hogy a férfiszépség legtökéletesebb megtestesülése Milton Sátánja.
Galériánkban meg is mutatjuk néhány kedvencünket:
The post Bukott angyal, csábító ikon: így vált a Sátán szexszimbólummá a képzőművészetben first appeared on nlc.
