Több száz férfit öltek meg, hogy szabadok legyenek: a tiszazugi méregkeverő asszonyok felkavaró története

Kiút nélkül

A tiszazugi méregkeverő asszonyok története a magyar kriminalisztika egyik legsötétebb és legkülönösebb fejezete. Az  1910-es–1920-as években a Tiszazug falvaiban, Nagyréven, Tiszakürtön és Tiszainoka környékén sorra haltak meg a férfiak. 1929-ben aztán olyan sok haláleset történt, hogy a hatóságok nyomozásba fogtak.

Az exhumált holttestekben feltűnően nagy számban találtak arzént. Hamar kiderült, hogy az esetek összefüggnek, és mindegyikben szerepelt Fazekasné Dobozi Julianna nagyrévi bábaasszony, aki felfedezte, hogy az akkor minden háztartásban megtalálható légyirtó papírból mérget lehet kivonni. Mivel jól ismerte a környéken élő családokat, látta azokat a helyzeteket, amelyben az asszonyok élni kényszerültek: erőszakos és alkoholista férjek, kilátástalan anyagi helyzetben fogant, nem kívánt terhességek, a háborúból megnyomorodva visszatérő, éveken át ápolásra szoruló, súlyosan beteg családtagok ápolása jelentették sok asszony számára szinte kibírhatatlan hétköznapokat.

A bába megoldásként az általa készített mérget ajánlotta a csapdába esett nőknek, és sokan éltek is a lehetőséggel: mire feltárták a hálózatként működő rendszert, a becslések szerint száznál is több esetben történt nők által elkövetett mérgezés a térségben.

A gyilkosságok sohasem hirtelen indulatból, hanem sokszor hosszú szenvedés után, tudatos döntéssel történtek, és a hátterükben olyan tényezők álltak, mint a mélyszegénység, a nők jogfosztottsága és teljes kiszolgáltatottsága, az első világháború okozta feldolgozatlan traumák, és a korszellem szerint elfogadott családon belüli erőszak.

A nyomozás során többen öngyilkosok lettek, köztük maga a bábaasszony is, aki közvetlenül a letartóztatása előtt ivott a saját maga által felfedezett méregből. Az eset mélyen megrázta a közvéleményt, hiszen a gyilkosságok mögött mélyen húzódó, éveken át elhallgatott családi tragédiák húzódtak, és az elkövetők egyben áldozatai is voltak a társadalmi elnyomásnak, amelyért az egész közösségnek felelősséget kellett volna vállalnia.

Nem volt előjele?

A tiszazugi méregkeverő asszonyok történetét gyakran kezeljük történelmi különlegességként, amely egy letűnt kor morális és szociális viszonyairól mesél. Pedig ez a történet nem elsősorban az arzénről, nem is a gyilkosságokról szól, hanem arról, mi történik akkor, amikor emberek számára megszűnnek a legális, erkölcsileg elfogadott kiutak.

A mai magyar bűnügyi hírekben időről időre felbukkan egy mintázat: hosszú bántalmazás után egy végzetes pillanat. A narratíva gyakran így szól: „Nem volt előjele.” Valójában szinte mindig volt. Csak nem volt hatékony válasz. Ezek az esetek a tiszazugi történet egyéni, folytatásai: példák arra, mi történhet, amikor a kiút hiánya végül erőszakba fordul. Erre hívja fel a figyelmet most a Láthatatlan csoport ZUG című egyfelvonásos előadása, amelyet december 12-én mutattak be a Szkéné Színházban.

Az alkotók három forrásra támaszkodva írták meg a darab szövegét: Korda Bonifác Tiszazug című drámája, Móricz Zsigmond Tiszazugi méregkeverők című írása, valamint Bazsó Adrienn a Culture Moves Europe program keretében készült,  családon belüli erőszakot túlélő nőket megszólaltató interjúi alapján. A produkció a NANE szakembereinek közreműködésével jött létre, párhuzamot vonva múlt és jelen között. Így a ZUG nem csupán előadás, hanem társadalmi reflexió, amely érzékenyen állítja középpontba a női kiszolgáltatottság, hatalom, család, biztonság és túlélés kérdéseit. Az előadás a tiszazugi méregkeverők tragédiáját vizsgálja több idősíkon keresztül, egyszerre történelmi és kortárs nézőpontból, fókuszba állítva a nők cselekvési lehetőségeit, láthatatlanságát, és azokat a társadalmi mintázatokkal, amelyek nem változtak az elmúlt száz év során.

Az eszköztelenség ereje

A mindössze kétszereplős darab egyetlen felvonásában rengeteg történet sűrűsödik össze egyetlen asszocációs lánccá. Feuer Ivett és Balogh Orsolya úgy mondják el a történeteket, hogy a néző rögtön az összes eset közepébe csöppen egyszerre, és spirálszerűen, egyre tágabb körökben tárulnak fel az események – valahogy úgy, ahogyan a valós résztvevők ébredtek annak tudatára, hogy mi is történik velük. A minimalista színpadkép, illetve az előadásban használt kevés díszlet és kellék mindegyike szimbólum: a monológok közben tésztává gyúrt liszt és tej, a fokozatosan laposra klopfolt, aztán félredobott nyers hússzelet, a kisimított és összegyűrt papírlapok. Az eszköztelenség az összes lehetséges módon megjelenik, tárgyi formában és a történetek szereplőinek tehetetlenségében is.  A felváltva felhangzó kortárs és korabeli szövegek közötti határ lassan elmosódik, és a történetek egyetlen, időtlen tömbbé állnak össze. Maga a darab címe is, bár mindössze három betűből áll, többjelentésű: a kézenfekvő tiszazugi utalás mellett ott van benne a sötétben rejtőzködés, a hozzáférhetetlenség és az emberi lény jelentéktelensége is.

A darab ötlete az egyik szereplőtől, Balogh Orsolyától származik, aki saját családjának generációs tapasztalataira építve dolgozta ki a ZUG-ot. Feuer Yvette számára pedig nem volt kérdés, hogy mellé áll, hiszen a Láthatáron Csoport rendszeresen áll ki fontos társadalmi ügyek mellett.

Az, hogy a rendező egy férfi, akár fontos üzenet is lehet: talán eljött végre az idő, hogy a saját családjukon belül elnyomásban élő asszonyok helyzete ne női problémaként, hanem össztársadalmi felelősségként is megfogalmazódjék.  Ahogy a Láthatáron Csoport felhívja rá a figyelmet:

A fő kérdés nem az, hogy mire képesek az emberek, hanem az, hogy milyen veszélyes, amikor a társadalom hosszú időn át normalizálja a kilátástalanságot. A tiszazugi méregkeverők története ma is folytatódik, bár ami ma lassan mérgez, vagy akár ölni képes, az nem az arzén, hanem a kívülállók számára láthatatlan csapdahelyzetek, a túl későn történő társadalmi reakció, és az a következtetés, ameddig az áldozatok eljuthatnak: hogy nincs más lehetőség. Amíg ez akár egyetlen ember számára is hihető marad, addig a tiszazugi történet sem tekinthető lezártnak.

ZUG

Bemutató és alkotók

Bemutató: 2025. december 12., Szkéné Színház

A szöveg alapjai:

Korda Bonifác: Tiszazug című drámája,

Móricz Zsigmond: Tiszazugi méregkeverők című írása,

valamint Bazsó Adrienn családon belüli erőszak-túlélőkkel készített interjúi.

Szerkesztette és rendezte: Widder Kristóf

Látványtervező: Kupás Anna

Szereplők / alkotók: Balogh Orsolya, Feuer Yvette

Zenei válogatás: Widder Kristóf

Címlapkép: A tiszazugi  arzénügy vádlottai – Wikipedia